Egy esős délutánon Gretchen Rubin a föld legprózaibb helyén, egy belvárosi buszon megvilágosodik. Rádöbben, hogy vánszorog a nap, de rohannak az évek, múlik az idő, ő pedig nem koncentrál eléggé azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak. Ott, abban a szent pillanatban eldönti, hogy rászán egy évet a boldogságára. A Boldogságterv ennek az egy évnek a friss, lenyűgöző nyomon kísérése, humoros, bölcs krónikája. Annak a tizenkét hónapnak a kalandjait meséli el, amikor Rubin az ókori bölcsek, a modern tudomány, valamint a popkultúra tanácsait alkalmazva a boldogságot kereste.

A tanulságos, mégis szórakoztató, gondolatébresztő, de lenyűgözően olvasmányos könyv nyomán mindannyian kedvet kapunk életünk megváltoztatásához. Azonnal hozzá akarunk látni, hogy kis lépésekkel nagy változást vigyünk véghez.

Légy energikusabb!

Tizenkét parancsolatom egyike szerint úgy viselkedtem, ahogy érezni akartam magam – az energiám érdekében. Ez a parancsolat foglalja össze boldogságkutatásom legfontosabb tanulságát. Azt feltételezzük ugyan, hogy az érzéseink diktálják a tetteinket, pedig valójában sokszor a tetteink keltenek bennünk bizonyos érzéseket. Tanulmányok igazolják például, hogy még egy mesterségesen előidézett mosolytól is vidámabb leszel. Volt egy kísérlet, amelyik egyenesen azt bizonyította, hogy a botoxkezelésen átesett emberek nem mérgelődnek annyit, mert a beavatkozás miatt nem tudnak dühös képet vágni. William James filozófus és pszichológus így magyarázza a jelenséget: „Látszólag a tett követi az érzelmet, de a valóságban együtt járnak; az akarat közvetlen ellenőrzése alá tartozó cselekedet irányításával pedig közvetve irányíthatjuk az akarattól független érzelmeket.” Minden forrás, akár ókori, akár jelenkori, ugyanazt a megfigyelést erősíti: érzéseink megváltoztatásához meg kellene változtatnunk a tetteinket.

Lehet, hogy a „színleld, hogy úgy legyen” stratégia banális, de elképesztő, mennyire beválik. Amikor alig vonszoltam magam, lendületesebb cselekvésre váltottam. Sietősre vettem a lépteimet. Járkáltam telefonálás közben. Barátságosabban és lelkesebben beszéltem. Néha már attól a kilátástól is ólmos fáradtság vett erőt rajtam, hogy a saját gyerekeimmel kell lennem. Egy unalmas délután azonban, ahelyett hogy olyan játékot találtam volna ki, ahol szerepem szerint a kanapén kell feküdnöm (hihetetlen, mennyire ötletgazdag vagyok ilyenkor), berontottam a szobába, és azt mondtam:

– Tudjátok mit? Játsszunk a sátorban!

És ez tényleg működött, valóban energialöketet tudtam adni magamnak azzal, hogy energikusan cselekedtem.

Dobd ki, rámold el, rendezd át!

Telitalálat volt az a pár szabály is, amelyek segítségével megelőzhettem, hogy a lakás visszacsússzon korábbi, kaotikus állapotába. Először is, negyedik parancsolatomra hallgatva – „Tedd meg most!” –, bevezettem az egyperces szabályt: nem halogatok olyan feladatot, amit egy percen belül el tudok végezni. Helyére teszem az esernyőmet, mappába mentem az új dokumentumot, kidobom az újságot, becsukom a szekrényajtót. Igaz, ezek csak néhány percet vettek igénybe, de együttes hatásuk látványos volt.

Az egyperces szabály mellett felfedeztem az esti rendcsinálást, vagyis lefekvés előtt tíz percet szántam az egyszerű rendrakásra. Az esti takarítástól derűsebbé, kellemesebbé váltak a reggelek, ráadásul mindez jótékonyan felkészített az alvásra. A rendrakás kifejezetten megnyugtató tevékenység, a fizikai munkától tudatosul bennem, mennyire fáradt vagyok. Néha villanyoltás előtt olvasok az ágyban egy órát, de nem érzem tőle azt a kéjes örömöt, mint rendrakás után, ha elnyújtózom a paplan alatt.