Az első könyvem, A békés harcos útja azon tapasztalataimat mesélte el, amelyek felnyitották a szemem, megnyitották a szívem, kitágították a látóköröm. A könyv olvasói nyilván emlékeznek, hogy 1968-ban Szókratész – az öreg „benzinkutas harcos”, aki a tanítómmá lett – egy felkészítő próbára tevő szakasz után nyolc évre elküldött, hogy magamévá tegyem a tanításait, és készen álljak a könyv végén leírt végső szembesítésre.
A békés harcos szent utazása bizonyos értelemben folytatása az előző könyvemnek, de – eltérően a legtöbb folytatástól – nem annak a végével kezdődik. Az előző könyv egy szakaszára összpontosít, arra az időszakra, miután Szókratész elküldött a föld körüli utazásra, és arra, amikor a békés harcos útjára léptem.
A békés harcos útjában keveset írtam ezekről az évekről. Úgy döntöttem, csak akkor fedem fel a tartalmukat, ha teljességében megértem a történések jelentését.
Azt az időszakot „elveszett évekként” említem, mert személyes küzdelemmel és összetört álmokkal kezdődött. A zavartság és kiábrándultság időszaka volt, amikor kénytelen voltam útra kelni, hogy megtaláljam Énem, és hogy újjáéledjen a Szókratésszel megtalált látomás, cél és hűség, amely valahogy elveszett.
Ez a könyv annak az utazásnak az első lépéseihez kapcsolódik. A történet 1973-ban kezdődik; huszonhat éves koromban. Csakugyan körbeutaztam a földet, szokatlan tapasztalatokat gyűjtöttem, figyelemre méltó emberekkel ismerkedtem meg, de a könyvben kevertem a tényt a képzelettel. Életem szálait szőttem egy olyan történetbe, mely a valóság különböző szintjein húzódik keresztül.
Remélem, hogy a misztikus tanítások bemutatásával új életet lehelek az ősi bölcseletbe, és eszébe juttatom az olvasónak, hogy minden küldetésünk szent, akárcsak az életünk, a kalandjaink.
„Én nem vagyok különleges; mindannyiunknak megvan a maga „Szókratésza”. Ő a magasabb énünk. Tehát hagyjuk, hogy a bennünk levő legjobb vezessen minket. Bármelyik pillanatban megkérdezheted: „A magasabbik énem mit tenne?”, és tudni fogod, mi a helyes út. Bízz önmagadban; bízz abban a folyamatban, ami az életed. Te vagy az a szellemi lény, akire vártál.
Azt szokták mondani, hogy Utazás csak egy van, de ösvény több. Azt kívánom, haladj jól a saját ösvényeden, a távolság nélküli utazáson, amelyen együtt utazunk.” – Dan Millman
– Azok, akik a világ elől próbálnak menekülni a szellemi tapasztalatokon keresztül, hamis nyomon járnak, mert a kutatásuk eredménye éppen azokat a kételyeket táplálja majd, amelyek miatt kutatni kezdtek. Természetes és érthető a vágy, hogy ennek a világnak az unalma, földhözragadtsága és halandósága fölé emelkedjünk. De azok, akik önmagukkal kapcsolatos technikákat azért gyakorolják, hogy megszabaduljanak a mindennapi élet dilemmáitól, csak azért másznak fel a létrán, hogy megtudják, rossz falhoz támasztották. Nem az vezet el a Felsőbbrendű Énedhez, ha színes fényeket képzelsz magad elé, ha képes vagy megpillantani, hanem az, ha elfogadod akaratát. Akkor a Felsőbbrendű Éneddé válsz. Ezt a folyamatot nem lehet erőltetni, a saját tempójában történik. A mindennapi élet a békés harcos gyakorlótere – folytatta. – A Szellem megad mindent, amire itt és most szükséged van. Nem akkor fejlődsz, ha másfelé keresed az utat, hanem akkor, ha arra figyelsz, hogy azt öleled magadhoz, ami ott van előtted. Csak ezután teheted meg a következő lépést, bármelyik szinten dolgozol is.
Elhallgatott, a szemembe nézett, majd folytatta:
– Amikor az alsó szintek megtisztulnak, valami nagyon titokzatos és izgalmas dolog történik. A szándékaid ritka és drámai változáson mennek át, s a boldogság keresése helyett a boldogság megalkotására vágysz. A végeredmény pedig a szolgálat. Jézus mondta: „Aki nagyobb nálatok, az a szolgátok lesz.” Ez a szívhez vezető út, Dan, a felfelé vezető ösvény a lelked belső hegyén. Jegyezd meg a szavaimat; egy nap nem önérdekből, bűntudatból vagy lelkiismeretből szolgálsz majd másokat, hanem azért, mert nincs más, amit annál jobban szeretnél. Olyan egyszerű és örömteli érzés lesz, mint amikor egy gyönyörű filmet nézel, amely boldoggá tesz, és a boldogságot meg akarod osztani másokkal.
– Nem tudom, képes vagyok-e a szolgálatnak szentelni az életem. Továbbra is tehernek érzem.
– Ez természetes, mert még mindig a harmadik szintről nézed –felelte. – De a negyedik szintről, a szíved ablakából nézve a kényelem, a személyes jólét és kielégültség többé nem tölti be a lényed központi részét. 
Minden egyes nap örömmel várod az ébredést, hogy egy másik léleknek segíts, az Éned egy másik részének.
Chia Mama abbahagyta a beszédet, mert egy hirtelen felhőszakadás bizonytalanná tette a haladásunkat. A tekergő gyökerek között nehéz volt egyszerre beszélni és haladni. Sártól átázott tornacipőmre koncentráltam a csúszós, nedves földön, közben végiggondoltam, amit Chia Mama mondott. Az erdőt átitató esőben caplattunk, elhagytunk több kisebb, de festői szépségű vízesést a szűk, csúszós ösvény mentén.
Később, amikor az út kiszélesedett, Chia Mama aggódó képemre nézett.
– Ne legyél túl kemény magadhoz, Dan. Fogadd el magadat olyannak, amilyen vagy. Bízz a Felsőbb Énedben. Gyerekkorod óta szól hozzád. Elvezérelt Szókratészhez és hozzám. Fogadd el magad és szolgálj. Szolgálj kötelességből, amíg nem a szíved késztet rá, de anélkül, hogy ragaszkodnál az eredményekhez. És amikor kielégít, hogy száz életidőt, vagy egy örökkévalóságot tölts mások szolgálatával, nem lesz többé szükséged rá, hogy gyakorold az utat, mert magad leszel az Út. A szolgálaton keresztül a Tudatos Éned Felsőbbrendű Énné fejlődik.
– Honnan fogom megtudni, amikor ez bekövetkezik? – kérdeztem.
– Nem fogod tudni. Túlságosan mámorittas leszel ahhoz, hogy észre vedd! – vágta rá sugárzó arccal. – Az ego feloszlik Isten karjában, az elme Isten akaratában. Többé nem akarod irányítani, vagy bizonyos módon élni az életed. Megszűnsz létezni és elkezded a létet. Egy nagyobb cél érdekében olvadsz egybe a „nagyobb képpel”. Az Úttá válsz, úgy, hogy letérsz az útról!
Keresd a könyvet webáruházunkban kiadói kedvezménnyel