Doreen Virtue az angyalkommunikáció egyik legnépszerűbb képviselője és tanítója. A vele készült, személyes hangvételű beszélgetésben elmeséli, milyen megrázó élmény és felismerés nyomán lépett erre az útra, milyen élmény késztette arra, hogy felvállalja életfeladatát.

Susan Gregg: Hogyan kerültél kapcsolatba az angyalokkal?

doreen virtue3Doreen: Már gyermekkoromból vannak emlékeim, hogy az angyalok meglátogattak – mindig olyankor történt, ha magányosnak vagy szomorúnak éreztem magam, vagy féltem valamitől. Az angyalok ilyenkor mindig ott voltak mellettem. De akkor, gyermekként, máshogy láttam őket, mint most. Olyanok voltak, mint valami hatalmas, táncoló karácsonyfadíszek, és mindig társult hozzájuk egyfajta légnyomásváltozás és dimenzióváltozás, akarom mondani úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. És aztán ott voltak azok a túlvilági hangok. Az egész nagyon megnyugtató volt.

Emlékszem, hogy Mihály arkangyal eljött hozzám az álmaimban, megmutatta, mi a feladatom, és beszélt is róla, én azonban nem értettem. Sőt, egy részét még most sem értem. De az egészre úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. És aztán, láttam embereket, akik nem tartoztak a barátaim vagy a rokonaim közé. Most már tudom, hogy halott emberek voltak. Gyermekként ez nagyon ijesztő volt, és egyáltalán nem találtam viccesnek.

Susan: Mi volt az eddigi legmélyebb tapasztalatod az angyalokkal?

Doreen: Egyértelműen az, amikor megmentették az életemet, 1995. július 15-én. Épp egy találkozóra siettem, és mielőtt beültem az autóba, megszólalt egy férfihang a jobb fülemben. Vagyis nem a fejemben hallottam, hanem a fülemben, épp úgy, mintha valaki beszélt volna hozzám. Azt mondta: „Doreen, jobban tennéd, ha felhúznád a kocsi tetejét, máskülönben ellopják.”

Nyitható tetejű autóm volt, de a motor, ami a tetőt működtette, nem volt jó, úgyhogy hiába akartam, nem tudtam felhúzni. Én pedig ahelyett, hogy feltettem volna magamnak a kérdést, hogy ki ez a hang, elkezdtem vitatkozni vele: „De hát nem tudom felhúzni!”, ő azonban egyre csak az üzenetet ismételgette. Majd végül azt mondta: „Akkor szólj Grantnek, hogy csinálja meg.

Grant a legkisebb fiam, aki akkoriban velem élt. Olyan tizenegy-tizenkét éves lehetett, úgyhogy tudtam, hogy nem őt hallom; ez egy felnőtt férfi hangja volt. A lakásban rajtam kívül pedig csak Grant tartózkodott, és ő is egy másik szobában. A hang nem tágított; egyre csak folytatta a figyelmeztetéseit, én pedig egyszerűen nem tudtam felhúzni a tetőt.

doreen virtue4Úgyhogy jobb híján, miközben a találkozóra tartottam az autóval, imádkoztam. Amint odaértem, két fegyveres férfi ugrott rám; a tárcámat és az autó kulcsát követelték. Vagyis egy rablótámadás főszereplőjévé váltam. És akkor rájöttem, milyen rosszul tettem, hogy nem hallgattam a hangra, sőt vitatkoztam vele, és nem húztam fel a tetőt. Ez ugyanis biztosan megelőzte volna az egész kalamajkát, mert a kocsim teteje annyira szörnyen festett, hogy ha látják, nem akarták volna ellopni. Így viszont csak a fehér belső látszott, ami nagyon flancosnak tűnt.

Annak ellenére, hogy figyelmen kívül hagytam a vészjelzést, a hang továbbra is velem volt, hogy megvédjen. Ezúttal azt súgta a jobb fülembe, kristálytisztán: „Kiabálj, ahogy csak bírsz, Doreen”. Én pedig ordítani kezdtem, ahogy a torkomon kifért. A férfi szeme, hiába volt fegyver nála, kikerekedett az ijedtségtől. Magasabb voltam nála, ráadásul magassarkút is viseltem. Azt hiszem, ez, és az ősasszony-szerű üvöltésem együttvéve hatottak rá így. Azelőtt nem is tudtam, hogy mindannyiunkban benne rejlik ez az ősasszony. Érdekes tapasztalat volt.

Hátrahőkölt, de továbbra is rám irányította a fegyver csövét, és mutogatott, hogy adjam oda neki a kulcsom és a tárcám. Nem adtam; részben mert nem volt a kocsimon lopásbiztosítás.

Gyorsan végiggondoltam az egészet: „Istenem, ha most elviszi ezt a kocsit, nem lesz rá pénzem, hogy újat vegyek.” Úgyhogy, amikor az angyalok azt mondták, hogy sikítsak, habozás nélkül megtettem, ez pedig odavonzotta egy nő figyelmét, aki… erre mindig azt mondom, hogy „ott termett”, ez ugyanis nem volt véletlen. Az autójában ült a parkolóban, és épp ebédelt. Felnézett, látta, mi történik, és ráfeküdt a dudára, hogy segítsen.

A dudaszóra kijött néhány ember a közeli épületből, az ő jelenlétük pedig elég volt, hogy a fegyveresek beüljenek a kocsijukba és elhajtsanak. Térdre rogytam, annyira sokkolt az egész. Majdnem meghaltam… majdnem odalett az autóm… a legsokkolóbb azonban mégis az volt, hogy a hang mindezt már egy órával azelőtt tudta, hogy megtörtént, majd végül ő segített ki a slamasztikából.

Ez az élmény óriási hatással volt rám. Újra imádkozni. kezdtem. Azt mondtam: „Istenem, köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Mit tehetek cserébe?

Ekkor már író voltam. Táplálkozási zavarokról írtam. Épp a következő napon Los Angelesbe készültem repülni, hogy beszédet tartsak a sóvárgásokról egy egészséges táplálkozással kapcsolatos rendezvényen. Nem sokkal azelőtt jelent meg Constant Cravings (Folytonos sóvárgások) című könyvem, a hang azonban azt mondta, beszéljek inkább az angyalokról.

Egyből felvállaltam, amit tennem kellett. Másnap az istennő köntösömet vettem fel, a kristályékszereimmel, és életemben először nyilvánosan is beszéltem az angyalokról. Mivel előző nap majdnem meghaltam, még mindig sokkhatás alatt álltam. Egyszerűen nem érdekelt többé, mit gondolnak az emberek. Azóta is ezt csinálom; egészen 1995. július 16-a óta.

doreen virtue5Susan: Drámai egy módja a pályamódosításnak, az már biztos. Áruld el nekünk Doreen, mik azok a kérdések, amiket az emberek a leggyakrabban tesznek fel neked?

Doreen: Várjunk csak. A leggyakrabban arra kíváncsiak, hogy vajon ez-e a rendes nevem. A válasz pedig igen. Ez a kérdés vezeti a ranglistát.

Susan: Vicces.

Doreen: Általában nagyon egyszerű kérdéseket tesznek fel nekem az emberek. Például azt, hogy vannak-e angyalaim. Hát persze, mindenkinek vannak. Vagy, hogy hallom-e az angyalaimat. Létezik egy hiedelem, miszerint csak speciálisan képzett, vagy különös tehetséggel rendelkező személyek képesek erre. Az én egész küldetésem arról szól, hogy megtanítsam az embereknek, hogy mindannyiunknak vannak angyalai, és mindannyian képesek vagyunk, sőt, a feladatunk, hogy kommunikáljunk velük. Főleg ebben a mostani változó világban. Nagyon fontos. hogy beszéljünk hozzájuk, és bízzunk abban a belső hangban, hiszen hamarosan eljön az idő, amikor a telefonvonalak és az internet összeomlanak. Azt nem tudom, mennyi ideig nem működnek majd, de az biztos, hogy így lesz, és akkor majd ez lesz a kommunikáció egyetlen módja. Gyakorolnunk kell hát, fel kell készülnünk, hiszen ezen az úton fogunk beszélni a gyermekeinkkel és a szeretteinkkel is.

(Az interjú eredetije itt olvasható: blog.beliefnet.com; Fordította: Cziczelszky Judit)