Szibilla – Szepes Mária naplója. A kötet Szepes Mária 1929-2004. között feljegyzett naplója, ezért nagyon személyes hangvételű.

Különleges ajándék, hogy bepillanthatunk abba a szellemi folyamatba, amely meghatározza a magyar ezotéria egyik legkiemelkedőbb alakjának embertársai szolgálatában leélt egész életét. Néha úgy érez, úgy viselkedik, mint egy hétköznapi háziasszony, máskor pedig egy sokat tapasztalt, mindentudó Mester – nagyon érdekes és felemelő érzés olvasni, szinte együtt gondolkodni vele.

Íme néhány gondolat Szepes Mária Szibilla című kötetéből.

„Mindenekfölött valami kollektív jóságot szeretnék megvalósítani magamban. Minden élő felé egyformán áradó, végtelen gyöngédséget és megbocsátást.”


szibilla
Olvass bele!

“Különös arra gondolnom, hogyan jutottam vissza a hithez, gyökereimhez. Amikor erőt vett rajtam a tagadás lázongása, akkor is felderengett bennem a mindenütt jelenvaló erő érzete, valami bizonytalan bizonyosság, sejtelem minden értelmi érven, kapálódzáson túl. Úgyhogy az első ima – hosszú idő után – már csak egy kitáruló ajtó volt szívemben, amelyen át betódult a régóta lappangó égi fény.
Sohasem tudtam egészen elszakadni a hittől.
Amikor elfordultam tőle, formáiból kiábrándulva, azt hittem, a mélyére látok. Amikor elítéltem az embereket, hogy tökéletességet prédikálva tökéletlenek, azt hittem, a dolgok magvát fojtottam meg magamban. Később csodálkozva láttam minden bűn mélyén a rejtőző jóságot, minden alantas szenvedély mögött a fenség torz karikatúráját, és ezen keresztül imádni kezdtem a Mindenütt Jelenvalót. Szeretni, érteni tudtam a vétkező embert is, akire végtelen utak, végtelen tisztulások várnak az örökkévalóságban.
Régebben semmire sem becsültem a tapasztalatot.
szepes_maria_szibillaMa már megtanultam értékelni annak ellenére, hogy nekem még ebben az életemben nem sok van belőle. Ha elgondolom, hogy mennyi mindent hagytam már érzésben magam mögött, hány meggyőződést, vágyat dobtam el kialudt érdeklődéssel, mint egy kinőtt ruhát, akkor látom, mennyire szükség van mindezek megélésére. Úgy gondolom, még transzcendens értelemben sem kész az ember egy bizonyos kor előtt, mert addig az előbbi életek reflexióit éli. Ezt még inkább hiszem azóta, hogy megtudtam egyet s mást az előző életeimről. Már a pályaválasztás gondolatainak hullámzása is mutatja ezt gyermekkortól kezdve. Ha visszaemlékszem, legalább tízféle dologról hittem eddig egész bizonyossággal, hogy életcélom lehetne, de mindegyik elenyészett bennem. Leggyakoribb motívum a dicsőség és ragyogás utáni vágy volt. Hányszor elfogott gyermekkorom nyomasztó éveiben a türelmetlen vágy: nekem nem itt a helyem, rám egészen más dolgok várnak. Fények, ízek, gazdagság sejtelme lobogott lényemben – ezek nélkül fáztam. Nem találtam a helyemet. Azután jött a művészetek utáni vágy, de még ez is a hiúság szolgálatában. Tánc, színészet, rajz, újra tánc. Tizennégy éves koromban barátnőm bemutatott egy kövér amerikai impresszáriónak. Táncoltam neki. Ő ki akart vinni Párizsba, azután Amerikába. Elkábított ennek a lehetősége, álmodoztam sikerről, ruhákról, ékszerekről, úgy gondoltam, ha nem engednek, megszököm. Azután hirtelen, egyik napról a másikra kialudt bennem az egész, mintha gyertyakoppantó borult volna a lelkesedés lángjára, felhagytam a tánccal. Színésznőnek készültem. Tanultam, szavaltam, izgultam. Nagy jövőt jósoltak. Lehetőségeim támadtak. Ám egyik napról a másikra ugyanaz a csömör fogott el. Megéreztem, hogy ez sem az én utam. Azután jött az írás. Ebben átértékelődött minden. Befelé kezdtem gazdagság után kutatni, és már fáztam, irtóztam a lármában, a mesterséges fényben. Az emberi lelket egyszerre többre becsültem a ruhájánál, a testénél. Ez az út sem volt egyenes. Belejátszottak, fel-feltámadtak régi hangzatok, de a főmotívum már a csend és az elvonultság lett. Magamon figyeltem meg, mennyi furcsa elágazása van az ember egyéniségének.”


“Az idegesség a lélek elégedetlensége. Nekem nincs jogom hozzá, s nincs okom rá. Mert a lélek elégedetlensége az elfecsérelt teremtőerő, a hiábavaló élet tudattalan felelősségérzetéből fakad. Én pedig nem élek hiába!”


szepesalairas“Egy emberről mindenki mást tud, és mást gondol.
Ha összeeresztenék azt a sok benyomást, ködképet, amelyet különböző emberek hordoznak magukban arról az egyről, akkor újabb bábeli zűrzavar támadna. Az egyén ilyen töredékekben él, szétszórva embertársaiban. Akiről azt hisszük, hogy mindent tudunk róla, az legtöbbször idegenebb számunkra a világűrnél, hiszen önmagunkat is félreismerjük. Lelkünk, szellemünk a végtelenbe mosódik, testi érzékszerveinkkel nem követhetjük.”


 Keresd Szepes Mária könyveit webáruházunkban kiadói kedvezménnyel

Ajánlatunk a témában:

 Corinna_B1_218pxTibeti_Orgona_B1_218px