Családi tudat

A híres német pszichoterapeuta, Bert Hellinger számos könyvének témája az az elképzelés, hogy megörököljük és „újraéljük” acsaládi traumák bizonyos aspektusait. Hellinger, aki kezdetben katolikus papként, majd később családterapeutaként és filozófusként több mint ötven éven át tanulmányozott családokat, azt állítja, hogy biológiai családunk előttünk élt tagjaival egy közös családi tudaton osztozunk. Megfigyelte, hogy bizonyos traumás események, mint egy szülő, testvér vagy gyermek korai halála, az elhagyás, abűntény vagy azöngyilkosság olyan erős hatást gyakorol az egyénre, hogy generációkon át nyomot hagyhat acsalád rendszerében. Ezek anyomok aztán acsalád alapprogramjává válhatnak, mert acsaládtagok tudat alatt újra és újra megismétlik amúltbeli szenvedést.

A trauma ismétlése nem mindig az eredeti esemény hű másolása. Egy olyan családban például, ahol valamilyen bűntényt követtek el, egy későbbi generáció valamely tagja vezekelhet ezért abűnért, anélkül hogy ezt tudatosítaná magában. Egyszer egy John nevű férfi keresett fel, nem sokkal azután, hogy kiengedték abörtönből. Három évet ült sikkasztásért, amit állítása szerint el sem követett. Atárgyaláson John ártatlannak vallotta magát, de mivel abizonyítékok ellene szóltak – volt üzlettársa hamisan vádolta –, az ügyvédje azt javasolta, fogadja el avádalkut. Amikor John belépett arendelőmbe, lerítt róla anyugtalanság. Állkapcsa megfeszült, miközben kabátját aszék támlájára terítette. Előadta, hogy hamisan vádolták meg, és most bosszúszomjas gondolatai nem hagyják nyugodni. Acsaládja történetéről beszélgetve kiderült, hogy egy generációval korábban, az 1960-as években apját az üzlettársa meggyilkolásával vádolták meg, de aztán másodfokon mégiscsak felmentették. Acsaládban mindenki tudta, hogy az apa bűnös, de soha nem beszéltek róla. Az örökölt családi traumák terén szerzett tapasztalataim alapján nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy John ugyanannyi idős volt atárgyalása idején, mint az apja, amikor apere zajlott. Voltaképpen igazságot szolgáltattak, csak épp abűnös helyett egy másik személy fizetett.

Hellinger meggyőződése, hogy az efféle ismétlések mögött atudat alatti lojalitás mechanizmusa rejlik, ezekre atudat alatti „hűségeskükre” pedig acsaládokban átélt szenvedések kiváltó okaként tekint. Az emberek képtelenek azonosítani gondjaik forrását, mivel azok egy korábbi generációhoz tartoznak, ezért gyakran azt feltételezik, hogy problémáik asaját élettapasztalataikban gyökereznek, és kétségbeesetten próbálnak megoldást találni. Hellinger tanítása szerint mindenkinek ugyanúgy jogában áll egy családi rendszerhez tartozni, és abból senkit semmiféle okból nem lehet kizárni. Ebbe arendszerbe tartozik az alkoholista nagyapa, aki szegénysorsra juttatta nagyanyánkat, ahalva született fivér, akinek ahalála összetörte anyánk szívét, sőt még aszomszéd gyerek is, akit apánk véletlenül halálra gázolt, amikor kitolatott kocsijával az útra. Bűnöző nagybácsikánk, anyánk idősebb féltestvére, elvetetett magzatunk – ők mind-mind acsaládunkhoz tartoznak. És még hosszan sorolhatnám.

Családi rendszerünkbe még olyan embereket is be kell vonnunk, akiket semmiképpen nem tekintünk acsaládtagjainknak. Azt aszemélyt is ide kell számolnunk, aki bántotta, meggyilkolta vagy kihasználta családunk valamely tagját. És ugyanígy, ha egy családtagunk bántott, meggyilkolt vagy kihasznált valakit, az ő áldozatát is bele kell vennünk acsaládi rendszerünkbe.
A szüleink és anagyszüleink korábbi partnerei is hozzánk tartoznak. Ahaláluk, távozásuk vagy elhagyásuk révén keletkezett rés tette lehetővé, hogy anyánk, apánk, nagyanyánk vagy nagyapánk belépjen arendszerbe, és mi végül megszülethessünk.

shutterstock_182053358 (1)

Hellinger megfigyelte, hogy amikor valakit kiutasítanak vagy kihagynak acsaládi rendszerből, az illetőt arendszer egy későbbi tagja képviselheti. Ez akésőbb érkezett ember osztozhat akorábban kizárt személy sorsában, vagy megismételheti azáltal, hogy hasonlóan viselkedik, illetve újrajátssza szenvedésének bizonyos aspektusát. Ha például anagyapádat azért taszította ki acsalád, mert ivott, kártyázott és mindenkinek csapta aszelet, lehetséges, hogy e viselkedésminták közül egy vagy több felfedezhető lesz valamelyik leszármazottjaesetében is. Ezáltal acsaládi szenvedés akésőbbi generációk életében folytatódik.
John családjában például acsaládi rendszer része lett az aférfi is, akit az apja meggyilkolt. Amikor John üzletfele hamis vádjai alapján börtönbe került, majd abosszúvágy gyilkos gondolatokat ébresztett benne, tudat alatt átélte az apjával negyven évvel korábban történt események bizonyos aspektusait. Amikor John összekötötte apja tapasztalásait asajátjaival, végre el tudta engedni az őt kínzó gondolatokat, hogy továbbléphessen. Két sors fonódott össze olyan szorosan, mintha ketten osztoztak volna egyazon végzeten. Amíg ez az összefüggés homályban maradt, John érzelmi szabadsága korlátozott volt.
Hellinger hangsúlyozza, hogy mindnyájunknak viselnünk kell asaját végzetünk terhét, függetlenül attól, hogy az mennyire súlyos. Senki nem vállalhatja magára egy szülő, nagyszülő, testvér, nagybácsi vagy nagynéni sorsát anélkül, hogy abból ne következne valamiféle szenvedés. Hellinger az „összefonódás” (entanglement) kifejezést használja ennek aszenvedésnek aleírására. Ily módon összefonódva atöbbiekkel tudat alatt magadban hordozod acsaládi rendszer egy korábbi tagjának az érzéseit, tüneteit, viselkedésmintáit vagy nehézségeit, mintha csak asajátjaid lennének.
Még azok agyerekek is, akiknek ugyanazok aszüleik, ugyanabba acsaládi otthonba születtek és hasonló nevelésben részesültek, hajlamosak eltérő traumákat örökölni, és más-más sorsokat megélni. Az elsőszülött fiú például nagy valószínűséggel azt cipeli, amit az apa nem oldott meg, míg az elsőszülött lány az anya megoldatlan problémáit hajlamos magára venni, bár nem mindig. Ennek afordítottja ugyanúgy megtörténhet. Akésőbb született gyerekek aszülők traumáinak más aspektusait vagy anagyszüleik traumáinak elemeit hordozhatják.

shutterstock_372047761 (1)
A testvérek közül az első lány például férjhez mehet egy olyan emberhez, aki érzelmileg zárt és irányító – amilyennek ő az apját látja –, és ezáltal az anyja dinamikájában osztozhat. Egy zárkózott, irányító férfi feleségeként az anyja tapasztalásait ismétli, és az ő elégedetlenségét éli újra. Amásodik lány hordozhatja az anya ki nem fejezett haragját. Őt is ugyanaz atrauma érinti, de annak más aspektusát hordozza. Elutasíthatja az apját, míg anővére nem.
A családban később született gyerekek gyakran anagyszüleik megoldatlan traumáit hordozzák. Az előbbi, példaként felhozott családban előfordulhat, hogy aharmadik vagy negyedik lány soha nem megy férjhez, mert attól fél, hogy egy olyan férfi irányítása alá kerül, akit nem szeret.
Egyszer dolgoztam egy olyan libanoni családdal, akik hasonló dinamikán osztoztak. Amikor visszanyúltunk egy generációval korábbra, kiderült, hogy mindkét libanoni nagymamát gyerekmenyasszonynak adták aszüleik, az egyiket kilenc, amásikat tizenkét éves korában. Anagymamák azon tapasztalataihoz kapcsolódva, hogy gyerekként férjhez kényszerítették őket, alibanoni nővérek közül ketten is ennek asorsnak az aspektusait ismételték párkapcsolataikban. Nagymamáikhoz hasonlóan az egyikük egy sokkal idősebb férfi hoz ment hozzá. Amásik soha nem ment férjhez, és ezt azzal indokolta, hogy aférfiak undorítóak és uralkodóak – hasonlóan ahhoz, ahogy apai nagyanyja csapdában érezhette magát szerelem nélküli házasságában.

Ha az anya-gyerek kötelékben szakadás történik, atestvérek különbözőképpen fejezhetik ki az anyjukkal való kapcsolat hiányát. Az egyik esetleg mindenkinek akedvében akar járni attól való félelmében, hogy ha nem elég jó, vagy túl aktív, elveszítheti akapcsolatot az emberekkel. Amásik gyerek abbéli meggyőződésében, hogy közeli kapcsolatokban soha nem lehet része, kötekedővé válhat, és konfliktusokatgenerálhat, hogy ellökje magától azokat, akik aközelébe férkőznek. Aharmadik testvér ugyanakkor teljesen elszigetelődhet, és előfordulhat, hogy semmilyen kapcsolatot nem tart az emberekkel.
Megfigyeltem, hogy ha több testvérnél is megjelenik az anya-gyerek kötelék szakadása, az gyakran harag vagy féltékenység formájában jut kifejeződésre, esetleg abban, hogy nem érzik közelinek az egymással való kapcsolatukat. Az egyik gyerek például neheztelhet akisebb testvérére, mert úgy élheti meg, hogy ő megkapja azt aszeretetet, amit neki nem adtak meg. Mivel ahippocampus – az agynak az arésze, amely részt vesz az emlékek létrehozásában – kétéves korunkig nem kezd el teljes gőzzel működni, anagyobb testvér tudatosan esetleg nem emlékszik rá, hogy az anyja őt is ringatta, etette és ölelgette, arra azonban igen, hogy akisebb testvérének megadta ezt aszeretetet. Ezért aztán anagyobb gyerek, úgy érezvén, hogy mellőzik, tudat alatt akistestvérét hibáztathatja, amiért ő megkapja azt, amit neki nem adtak meg.

És természetesen vannak olyan gyerekek is, akik mintha semmiféle családi traumát nem cipelnének. Nagyon is lehetséges, hogy nekik sikerült megfelelő köteléket kialakítaniuk az anyjukkal és/vagy az apjukkal, és ez akapcsolódás ellenállóvá tette őket amúlt összefonódásaival szemben. Talán az anya ennek az egy gyereknek többet tudott adni, mint atestvéreknek. Talán javult aszülők kapcsolata. Az is lehetséges, hogy az anya különleges kapcsolatba került ezzel agyerekkel, míg atöbbiekhez nem tudott ilyen mély szinten kötődni. Úgy tűnik, hogy akisebb testvérek gyakran – bár nem mindig – valamivel sikeresebbek az elsőszülötteknél vagy az egykéknél, akik mintha nagyobb batyut cipelnének ahátukon acsalád története során befejezetlenül maradt ügyekből.
A testvérek és az örökölt családi trauma viszonylatában nincsenek merev és általánosan érvényes szabályok arra nézve,hogy az egyes gyerekeket hogyan érintik a régi problémák. A születési sorrendjük és a nemük mellett számos más változó befolyásolhatja a testvérek döntéseit és azt, hogy milyen életet élnek. Bár egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az egyik testvért nem érte trauma, míg a másikon látszik, hogy terhelt ilyen szempontból, klinikai tapasztalataim miatt én más perspektívából látom a dolgot: a legtöbben magunkkal hurcoljuk családunk történetének legalább néhány töredékét. Számos megfoghatatlan, elvont tényező is bekerül azonban az egyenletbe, és ezek is befolyásolhatják, mennyire mélyen maradnak elásva a család traumák. Ilyen megfoghatatlan tényező például az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság vagy önismeret, az, hogy mennyire vagyunk képesek elcsendesedni, illetve az, hogy megtapasztaltunk-e valamilyen erőteljes élményt a belső gyógyulással kapcsolatban.

Forrás: Részlet Mark Wolynn – Örökölt családminták c. könyvéből

orokolt_csaladmintak_150