„A legjobb orvosság az ember számára az ember maga. A legnagyszerűbb gyógymód a szeretet.” Paracelsus
Ősrégi a gondolat, amely arra buzdít, hogy az ember a betegségeket saját lelki fejlődésének eszközeként használja fel, hiszen már egyes népek (kultúrák) szent irataiban is megtalálható. Korunkban a vallások háttérbe szorulásával és a nyugati orvoslás térhódításával ugyan feledésbe merült ez a szemlélet, azonban az Út a teljességhez című, először 1983-ban megjelent kötetünk óta újra bekerült a köztudatba, és lassan – egyre bővülve és részletesebben kidolgozva – a hagyományos nyugati szemléletű orvosi gyakorlatba is beépült. Persze a természetgyógyászok és pszichoterapeuták körében már korábban is biztosította helyét a gyógyításban. Igaz ugyan, hogy ez a betegségek jelentését értelmező, újra felfedezett „művészet” nem a hivatásos terapeuták segítségével vívta ki helyét az elismert terápiás módszerek körében – ahogyan azt gondolhatnánk –, hanem maguk a rászoruló betegek teremtették meg rá ismét az igényt. A páciensek ismertették meg a módszert terapeutáikkal, akiknek többsége kezdetben nem akarta ezt az egyszerű és érthető irányt követni. Ennek dacára már régóta vannak jelei a betegségek jelentését értelmező módszer szükségességének; ahogyan azt Viktor Frankl is hangsúlyozta: „A dolgok értelmének keresése magában az életben rejlik. Ha az értelmezés sikerül, könnyebb legyőzni a betegséget.”
Mindenki képes arra, hogy saját testén rámutasson arra a helyre, ahol a probléma rejtőzik: ahol „a cipő szorít”, ahol kínoz a fájdalom. Átvitt értelemben szintén erről van szó: rámutatunk a képzeletbeli sebre, és feltesszük a megfelelő kérdést, ami annak idején a Szent Grál királyát, Amfortast is megszabadíthatta volna szenvedéseitől. Ez az a kérdés, amely azt az „árnyékot” hivatott megvilágítani, amelyik minden egyes betegség mögött ott rejtőzik: „Öregapó, hát neked mi bajod?”
A test ugyanis színpadként szolgál a tudattalan lelki folyamatok számára. Negatív irányból közelítve meg ezt, az író Peter Altenberg szavaival: „a betegség a sértődött lélek jajkiáltása”. Ezért fontos kideríteni, hogy mi az, ami megsértette a lelket, és a test ehhez meg is adja a „szükséges” utasításokat. Vagyis testünk színpaddá válhat, amelyen szemünk előtt elevenedhetnek meg életünknek, mint tanulási folyamatunknak feladatai és fejlődési lehetőségei.
Testünk a szimbólumok nyelvén szól hozzánk, amely nyelvezet gyakran visszaköszön a mítoszokban, a vallási tradíciókban, a legendákban és a mesékben éppúgy, mint ahogyan a köznyelv egyszerű és egyértelmű, hétköznapi kifejezéseiben. A kórképek, lelkünk árnyoldalainak kifejeződései következtetni engednek a történések mélyebb okára, amelynek felfedése, majd az adott probléma célzott és értelmes feldolgozása fontos lépés a megoldáshoz.
A testbeszéd, amelynek a tüneti nyelv csak egy, de mégis igen fontos alfaja, a legtöbbek által használt nyelv a világon. Kivétel nélkül mindenki beszéli – még ha nem is mindig tudatosan –, még azok is, akik esetleg már nem is értik saját testbeszédüket. A mai modern kor embere is latens módon hordozza a testbeszéd ismeretét, éppen ezért megdöbbentően gyorsan képessé válhat újra feleleveníteni azt. Úgy tűnik, ez annak a hatalmas, átláthatatlan tudáskincsnek a része, amely ősidők óta bennünk szunnyad, és csak arra vár, hogy újra életre keltsük. Ha megértjük a test beszédét, újra felfedezhetjük mind a saját kultúránkban, mind pedig az egyetemes emberiség kulturális örökségében rejlő gyökereinket. Így megtapasztalhatjuk, milyen gazdag „szókinccsel” rendelkezik a testbeszéd, egyúttal pedig visszatérhetünk abba az eredeti, bábeli zűrzavar előtti állapotba, amikor még mindenki egy nyelvet beszélt. Amikor hullanak a könnyek, mellékes a bőr színe, amelyen legördülnek: a kontextusból automatikusan rájövünk, hogy az öröm, a bánat vagy a gyász könnyei-e, és nincs jelentősége, hogy fekete, fehér vagy vörös arcon futnak végig. Minél archaikusabb az ember, annál természetesebb kifejezőeszközöket alkalmazott. Ennek segítségével tudunk a múltból tanulni, miközben arra is fény derül, hogy elődeink tapasztalatát még mindig magunkban hordozzuk.
Az Út a teljességhez; A lélek nyelve a betegség; a Női egész-ség: a női betegségek üzenetei; Sorsfordulók: Az életválság, a fejlődés lehetősége; továbbá olyan speciális témákkal foglalkozó könyvek, mint a Herz(ens)-Probleme; a Verdauungsprobleme; a Súlyproblémák vagy A dohányfüst pszichológiája betegségértelmezési módszereire építve, jelen kézikönyvünkben célul tűztük ki minden ismert betegség feldolgozását a teljesség igényével. Tizennyolc évi munkássággal a hátunk mögött elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy pótoljuk a hézagokat a betegségek értelmezése terén.
Mindent összevetve, közel négyszáz kórkép kerül elemzésre az egyes tünetek felsorolásával, lehetővé téve az olvasók számára saját kórképeik szimbolikájának könnyű és gyors megtalálását. Az Út a teljességhez című kötet felépítésében még a hagyományos orvoslásnak megfelelően, a szervek szerinti besorolást választottuk, ennélfogva például minden máj- és veseproblémát egy helyen foglaltunk össze; tíz évvel később, A lélek nyelve a betegség című folytatásban már a „fejtől lábig” sémát használtam, lehetővé téve így a kórkép mindenkori körülményeire való hivatkozást. E kézikönyvben a gyorsabb és biztosabb tájékozódást elősegítendő az ábécésorrendet választottam. Persze mindegyik besorolási rendszernek megvan a maga előnye és hátránya, és ha könnyen akarjuk használni őket, a legjobb, ha mindenekelőtt megismerjük hátrányukat. A szervek szerinti besorolás például olyan, a teljességre törekvő, holisztikus szemlélet szabályait sértő, korlátozó nézőpontok kialakulásához vezet, mint amilyet a kórházakban gyakran előforduló „vese a tizenkettes kórteremből” típusú zsargon is jelez. A fejtől lábig séma ugyan elkerüli ezt a problémát, de a tájékozódás szempontjából kevésbé előnyös, hiszen sok kórkép, mint például a vér- és idegrendszeri problémák, nem sorolhatók be egyértelműen. Az ábécé szerinti rendszerezés ezzel szemben a leggyorsabb áttekinthetőségre és a legbiztosabb tájékozódásra ad lehetőséget, ellenben teljes mértékig figyelmen kívül hagyja a tartalmi és működésbeli összefüggéseket.
Tekintettel a hátrányokra, a kórképelemzés szempontjából a legjobb megoldás a különböző értelmezési szintek összekapcsolása a következő séma szerint:
- először keressük ki a betegség által érintett terület értelmezését a könyv első részében (például mandulagyulladás esetében a torok jöhet szóba mint testtáj), ahol is információt kaphatunk a problémás terület szimbolikus jelentéséről.
- A következő lépés – szintén a kézikönyv első részében – elvezet az érintett szervhez, annak működéséhez, szimbolikájához (jelen példánk szerint a mandulához), vagyis ahhoz a fölérendelt síkhoz (a szervezet védekezőrendszeréhez), ahol a probléma lejátszódik.
- A következő lépés a második, azaz a fő részhez vezet: az alapproblémához és annak értelmezéséhez (a mi példánk szerint a gyulladáshoz és annak szimbolikus jelentéséhez)
- és csak mindezek után ajánlatos, utolsó lépésként, magának a speciális problémának (a mandulagyulladásnak) is utánanézni.
A kötet második, Tünetek jegyzéke című részében minden egyes alap- és speciális problémát olyan utalások egészítenek ki, amelyek a betegség hátterében meghúzódó lelki probléma feldolgozására vonatkoznak, és tanácsokat adnak annak feloldására is. A mi példánkban többek között a gyulladás problémájára kaphat általános tanácsot az olvasó, majd pedig arra vonatkozóan, hogy miként lehet azt mélyebben értelmezni; és csak ezután van értelme a következő lépésnek, azaz a speciális témával, a mandulagyulladással foglalkozni. Bármennyire csábító is rögtön a célegyenesnek venni az irányt, nem ajánlatos. Csak az előző négy lépés megtételével közelíthetünk megfelelő alapossággal a témához. Arról nem is beszélve, hogy az általánostól a speciális felé haladni régen bevált, ősi módszer.
Ezenkívül gyakran segítségünkre lehetnek a könyvben szereplő olyan utalások, amelyek hasonló természetű vagy jelentésükben saját betegségünkhöz kapcsolódó kórképekre vonatkoznak (például olyanokra is, amelyek éppen az ellenkezőjét jelentik a saját problémánknak), mert így az értelmezésfolyamat vége felé átfogóbb képet kaphatunk az adott tünetegyüttesről. Ezt az eljárást alkalmazza példaszerűen A lélek nyelve a betegség című kötet. Amennyiben a tárgyalt kórképre vonatkozóan részletes értelmezés található az említett nyolc kötet bármelyikében, azt a magyarázatok alján jelöljük felhasznált irodalomként, elősegítve ezzel is a további elmélyülést a témában. Ennek ellenére ajánlatos először a kézikönyv segítségével önálló keresőútra indulni, mielőtt a már meglévő magyarázatokra hagyatkoznánk, mert saját, egyéni megítélésünk igen nagy jelentőséggel bír. Az idegen értelmezések betanulásánál sokkal fontosabb az egyéni próbálkozás, hogy megfelelő magyarázatot találjunk a problémánkra. Az egyéni erőfeszítés, a magunk által meglelt magyarázatok gyakran sokkal többet érnek az idegen értelmezéseknél, még akkor is, ha nincsenek mindig teljesen összhangban a valósággal. Egyébiránt pedig saját gondolataink a továbbiakban nagyszerűen kiegészíthetők a már meglévő magyarázatokkal.
Az ősprincípiumokra (bolygókra) történő utalások is fontos segítséget nyújthatnak a probléma feldolgozásában és feloldásában. Megadtuk ezeket mind a testtájaknál, illetve szerveknél, mind pedig a kórképeknél és tüneteknél, így a betegség adta feladat mellett a probléma archetípusos környezete is példaértékű. Még ha kevésbé is ismeri az olvasó az archetípusok rendszerét, a foglalkozás ezzel a kézikönyvvel mélyebb megértést tesz lehetővé az adott területen. A nem egyértelmű utalásokhoz esetenként zárójelben magyarázó címszavakat fűztünk az ősprincípiumok mögé. Először mindig az érintett területhez hozzárendelt ősprincípiumot (bolygót) adjuk meg, vagyis azt a síkot, amelyen a történés zajlik, és ezt követi kötőjellel elválasztva a tünet ősprincípiuma (bolygója). Gyakran előfordul viszont a bolygók keveredése – ebben az esetben a kapcsolatot egy törtvonallal jelöltük. A bolygók és a betegségek tünetei közötti összefüggésekre vonatkozó utalásokat az olvasó A lélek nyelve a betegség című kötetben találhat, magukról az ősprincípiumokról (bolygókról) bő veb ben pedig A függőleges világkép című könyvben olvashat.
A különböző síkok és a bolygók bevonása a folyamatba segít kiküszöbölni a tünetek túlságosan receptszerű magyarázatát, illetve mindazokat a túl egyértelmű megoldásokat, amelyekben elvész a lényeg. A különböző síkok hierarchikus sorrendbe állítása áttekinthetőbbé teszi a szervezet egészének összefüggéseit, valamint az azzal kapcsolatos kórképeket. Mindig az egész embert tekintjük betegnek, és ennek megfelelően kell kezelni is, különben ez a módszer nem volna más, mint céltalan tünetelemezgetés, illetve kuruzslás. A hierarchikus sorrend által könnyen megtalálható a probléma lényege, anélkül hogy elhanyagolnánk az általános összefüggéseket. Ez még akkor is így van, ha a hierarchia kifejezés ma nem igazán cseng pozitívan, miközben szó szerinti fordításban a ’szentség uralmát’ vagy ’egységet’ jelent, és vizsgálódásunk során nagyban segítségünkre lehet, hiszen esetünkben éppen az a lényeg, hogy megtaláljuk azt a pontot, ahol páciensünk elakadt.
Aki nem látja már a fától az erdőt, sohasem lesz képes megérteni a betegség valódi lényegét.
Ez a kézikönyv senki válláról nem kívánja levenni a felelősséget, éppen ellenkezőleg, lehetőségeket kíván nyújtani a páciens számára, hogy kezébe vegye a teljes felelősséget saját életével kapcsolatban, annak minden feladatával együtt. A könyv abban kíván segíteni, hogy „átlássunk a szitán”, amikor betegségeinket alibiként vagy menekülési útvonalként próbáljuk használni, és meglássuk egyúttal a bennük rejlő kihívást.
Aki nem bújik ki a kihívás alól, azt maga a sors is támogatja.
Forrás: A betegség, mint szimbólum
Ajánlott könyv: Ruediger Dahlke – A BETEGSÉG MINT SZIMBÓLUM
