Az első fizikusok a világot anyagra és szellemre osztották fel, majd később anyagra és energiára. Úgy gondolták, ez a két tényező teljesen független egymástól… pedig ez nem így van. Ennek ellenére az elme és anyag kettősségének eszméje sokáig meghatározta a világról alkotott képet: a valóság lényegében eleve meghatározott, és mi, emberek, nem sokat tehetünk azért, hogy tetteink, hát még gondolataink útján változást idézzünk elő a világban.

Ugorjunk egyet a jelenlegi tudományos nézeteinkhez! Eszerint egy hatalmas, láthatatlan energiamező részei vagyunk, amely magában hordozza az összes lehetséges valóságot, és érzékenyen reagál gondolatainkra és érzelmeinkre. Most, hogy a mai tudósok kezdik feltárni a szellem és az anyag közti kapcsolatot, mi is ugyanerre törekszünk a saját életünkben, és felvetődik bennünk a kérdés: Vajon képes vagyok az elmémmel megteremteni a saját valóságomat? Ha igen, akkor vajon ez egy tanulható képesség, amelynek segítségével azzá válhatunk, akik lenni akarunk, és megteremthetjük magunknak azt az életet, amit élni szeretnénk?

Nézzünk szembe a ténnyel: senki sem tökéletes. Függetlenül attól, hogy testi, érzelmi vagy spirituális énünkön szeretnénk változtatni, mindnyájunkat ugyanaz a vágy vezérel: az életünket úgy szeretnénk élni, hogy azok vagyunk, akik hitünk és meggyőződésünk szerint lenni tudunk. Amikor a tükör előtt álldogálva a hurkáinkat nézegetjük, nemcsak ezt a kissé elhízott tükörképünket láthatjuk, hanem – attól függően, hogy éppen milyen hangulatban vagyunk – egy karcsúbb, fittebb vagy éppen egy teltebb, testesebb változatot is. Szóval melyik énképünk a valóságos?

Amikor éjszaka az ágyban fekve átgondoljuk az elmúlt napot, és azon töprengünk, hogyan lehettünk volna megértőbbek és kevésbé indulatosak, akkor nem csak azt a szülőt látjuk, aki leszidta a gyereket, amiért nem engedelmeskedett szó nélkül és azonnal valamely egyszerű kérésnek. Képzeletünkben megjelenik emellett egy angyali én is, akinek a türelmét úgy meggyötörték, mint az ártatlan áldozatot a kínpadon, vagy éppen egy rusnya emberevő óriás, aki sárba tiporta egy gyermek önbecsülését. Vajon ezek közül melyik kép a valós?

A válasz: mindegyik egyformán valóságos – és nemcsak ezek a szélsőségek, hanem a köztük lévő végtelen számú átmenet is. Ez meg hogyan lehetséges? Ahhoz, hogy megértessem veled, hogy a fenti én-változatok közül miért nem valóságosabb egyik sem a másiknál, le kell rombolnom a természetről és a valóságról alkotott, elavult felfogásunkat, és egy újat kell állítanom a helyébe.

Ez bizony elég nehéz vállalkozásnak tűnik, és sok szempontból az is, de tisztában vagyok a következővel: ez a könyv a legnagyobb valószínűséggel azért ragadta meg a figyelmedet, mert az összes eddigi erőfeszítésed, amellyel tartós változásokat próbáltál meg előidézni az életedben – akár testi, akár érzelmi, akár spirituális téren –, mindig elmaradt az elképzelt ideális énképedtől. Márpedig az ilyen kudarcok oka elsősorban abban keresendő, hogy milyen elképzeléseid vannak arról, hogy az életed miért olyan, amilyen, beleértve az akarat, az idő, a bátorság és a képzelőerő feltételezett hiányát is.

A változáshoz minden esetben arra van szükség, hogy az ént és a világot új módon fogjuk fel, ezáltal új tudásra és tapasztalatokra tegyünk szert.

Ennek a könyvnek az elolvasásával pontosan ez történik majd veled.

Eddigi kudarcaid lényegében mind ugyanarra a súlyos hibára vezethetők vissza: nem annak az igazságnak megfelelően éled az életed, amely szerint a gondolataidnak olyan óriási következményei vannak, hogy ezek teremtik meg a valóságodat.

Tény, hogy mindannyian áldottak vagyunk: mind le tudjuk szüretelni alkotó erőfeszítéseink gyümölcseit. Nem kell a jelen valóságunkra berendezkednünk, hiszen bármikor új valóságot teremthetünk magunknak, amikor csak akarunk. Mindnyájunkban megvan ez a képesség, mert így vagy úgy, de a gondolataink hatással vannak az életünkre.

Biztos vagyok benne, hogy te is hallottál már erről, de azért kíváncsi lennék, hányan fogadják el ezt a tényt zsigeri szinten. Ha tényleg magunkévá tennénk azt a tételt, amely szerint gondolataink kézzelfogható hatásokat eredményeznek az életünkben, akkor vajon nem arra törekednénk, hogy egyetlen olyan gondolatunk se legyen, amilyet nem akarunk megélni? És vajon nem arra összpontosítanánk inkább a figyelmünket, amit el akarunk érni, ahelyett hogy rögeszmésen a problémáinkra koncentrálnánk?

Gondold csak végig: ha tudnád, hogy ez az elv tényleg igaz, vajon eltöltenél akár egyetlen napot is az életedből úgy, hogy nem a vágyott sorsodat teremted tudatosan?

Ajánlott könyv:

Joe Dispenza – ENGEDD EL ÖNMAGAD