Vajon milyen hatással van a testedzés a Parkinson-kórban szenvedők életére? A brit neurológus, dr. William Gowers 1899-ben megjelent kétkötetes Manual of Diseases of the Nervous System című művére „neurológiai bibliaként” is szoktak utalni. Gowers ebben azt ajánlja a Parkinson-kóros betegeknek, hogy éljenek „csendes és rendszeres életet, és amennyire lehetséges, szabaduljanak meg a gondoktól és a munkától”. Sir William Gowers soha nem találkozott Jimmy Choi-jal.
Choi 2012 óta – akkor már kilenc év telt el azóta, hogy huszonhét évesen szembesülnie kellett a Parkinson-kór diagnózisával – lefutott száz félmaratont, tizenöt teljes maratont, egy ultramaratont, és részt vett hat Gran Fondo kerékpárversenyen, több Spartan versenyen és számtalan öt és tíz kilométeres futóversenyen. Amikor megállapították a betegségét, Choi csendes életet élt. Tagadásba merült, még a felesége elől is titkolta a diagnózisát, és nem csinált semmit. Harmincnégy éves korára közel száztíz kilogrammot nyomott, és bottal járt. Egyszer, miközben a kisfiát vitte a karjában, elesett, és legurultak a lépcsőn. Egyiküknek sem esett baja, de a baleset arra indította Choi-t, hogy visszanyerje az egészségét.
Miután elolvasott egy cikket arról, hogy valaki, akinek Parkinson-kórja volt, elindult egy maratoni versenyen, Choi elkezdett futni. Öt, majd tíz, majd tizenöt kilométereket teljesített, majd 2012-ben lefutotta az első maratonját.
Néhány éve az American Ninja Warrior című televíziós műsort nézte, és a tízéves kislánya javasolta neki, hogy jelentkezzen versenyzőnek. Így is tett, és 2017 júliusában ő lett a műsor első Parkinson-kóros szereplője. Choi azt mondta, hogy ez volt „a legfélelmetesebb dolog, amit valaha tett”. Bár rázuhant a versenypálya egyensúlyakadályára, izgalmas volt figyelni a teljesítményét. Az egyik műsorvezető, Akbar Gbajabiamila, akinek az apja Parkinson-kórban szenvedett, láthatóan meghatódott. Egy évvel később Choi viszszatért az American Ninja Warriorba. Észrevehető remegése ellenére addig folytatta a versenyt, amíg a harmadik akadály a tíz közül ki nem fogott rajta. A tömeg állva éljenezte.
Choi okkal edzi magát. Azért fut, hogy az állóképességét növelve kivédje a Parkinson-kórral járó kimerültséget. Azért végzi a burpee gyakorlatokat, hogy megtanuljon biztonságosan esni és felkelni. Csak azt sajnálja, hogy nem kezdett bele hamarabb a testedzésbe.
Choi nem érzelgős a betegségével kapcsolatban. „A Parkinson-kór szívás”, mondja. Azoknak azonban, akik arra utalnak, hogy a betegsége nélkül még gyorsabban futna, Choi azt feleli: „Nem hinném, hogy maratonokon indulnék, ha nem lenne Parkinson-kórom.”
Nem ő az egyetlen Parkinson-kóros beteg, aki jótéteményre lelt a testedzésben. Cathy Frazier, egy grafikai dizájncég tulajdonosa, akinél 1998-ban, negyvenhárom évesen állapították meg a betegséget, a kerékpározás jótékony hatásait fedezte fel. A barátjával, dr. Jay Albertsszel kerékpározott, aki éppenséggel idegtudós. Lelkes kerékpárosként Alberts jó ötletnek és tudatosságébresztőnek tartotta egy tandemkerékpáron együtt átszelni Iowa államát mintegy hétszáznegyven kilométeren keresztül. Az út alatt Alberts gyors tempót diktált. „Gyorsabb pedálozásra késztettem, mint amit magától tett volna.”
Az egyhetes út alatt mind a ketten azt vették észre, hogy Frazier tünetei enyhülnek. Frazier a saját elmondása szerint a kerékpáron ülve nem érzi, hogy Parkinson-kórja van. Alberts látta, hogy alábbhagyott a remegés a kezében, és javult a kézírása. A változásokat észlelve Frazier folytatja a kerékpározást, néha tandemgépen, és az írása továbbra is egyenletes és tiszta. A pár együtt megalapította a Pedaling for Parkinson’s nevű szervezetet, mely azt kutatja, hogy a fizikai aktivitás hogyan hat a betegség motoros tüneteire.
Alberts elkezdte vizsgálni az általa „erőltetett edzésnek” nevezett jelenséget, mely alatt azt érti, hogy az emberek gyorsabb tempóban edzenek, mint amit maguktól el tudnának érni. Egy kis, tízszemélyes kísérletben Alberts és kollégái olyan Parkinson-kóros egyéneket vizsgáltak, akik tandem kerékpáron ültek egy nagy sebességet diktáló edzővel, ahogyan azt Alberts korábban Frazzierrel tette. A tudósok megállapították, hogy mind az erőltetett edzés, mind a hagyományos kerékpározás javította az aerob állóképességet. A motoros funkciót azonban csak az erőltetett edzés javította a tanulmány résztvevőinél.
Alberts az állatokon végzett vizsgálatoknak is utánajárt. Az egyik tanulmányban Parkinson-kóros egereknél hasonló javulást tapasztaltak az erőltetett edzésnek köszönhetően. Miután az egereket az „általuk kedvelt futási sebességnél” gyorsabbra kapcsolt futópadra tették, javult a motoros funkciójuk, és emelkedtek az idegsejtek növekedési tényezői. Ezek a növekedési tényezők segítik az idegsejtek fejlődését és túlélését. Fokozhatják továbbá a dopamintermelést, és javíthatják az idegsejtek közötti kommunikációt.
Alberts folytatta a kutatást. Egy Országos Egészségügyi Intézetek által finanszírozott nyolchetes, száz résztvevővel végzett kísérletben arra jutott, hogy azok a Parkinson-kóros betegek profitáltak a legtöbbet az edzésből, akik gyors tempóban – percenként nyolcvanas-kilencvenes fordulatszámmal – kerékpároztak. A következő célkitűzése egy olyan egyéves kísérlet, amelyben háromszáz embert követ nyomon, akik a szokásos edzési sebességüket meghaladva dolgoznak.
Alberts pozitív eredményeit számos randomizált kontrollált vizsgálat támasztja alá, amelyekben kimutatták a testedzés értékét a Parkinson-kóros betegeknél – akár olyan sebességnél is, amelyet önállóan képesek elérni. Tizennégy olyan randomizált kontrollált vizsgálatot áttekintve, amelyben nyújtás, erőedzés, gyaloglás és egyéb gyakorlatok szerepeltek, azt találták, hogy mindegyik javította a betegek fizikai funkcióit, életminőségét és egyensúlyát, valamint a járásuk tempóját.
Látván, hogy milyen nyilvánvaló előnyei vannak a testedzésnek a Parkinson-kóros betegeknél, új kérdés merül fel: elősegítheti vajon a testedzés a Parkinson-kór megelőzését? Két 2018-ban megjelent tanulmány kereste a választ erre a kérdésre. Az egyikben a kutatók hétezer veteránt vizsgáltak. Megállapították, hogy a legrosszabb fizikai erőnlétűekhez képest azoknál, akik a legjobb formában voltak, hetvenhat százalékkal kevesebb eséllyel alakul ki a Parkinson-kór tizenkét évvel később. A megállapításaik és egyéb eredmények arra a következtetésre vezették a kutatókat, hogy „[ezek] a megfigyelések erősen alátámasztják, hogy érdemes a fizikai aktivitást javasolni a Parkinson-kór kialakulási kockázatának csökkentése érdekében”.
A második kísérletben a kínai Zhejiang Egyetem kutatói több mint ötszázezer résztvevőt bevonó nyolc korábbi tanulmányt vizsgáltak át, hogy megállapítsák, csökkentette-e a fizikai aktivitás a Parkinson-kór kialakulását egy évtized vagy még több idő elteltével. Megállapították, hogy a testedzés huszonegy százalékos kockázatcsökkenéssel társítható. A következetesen végzett, mérsékelttől az élénk testmozgásig terjedő edzés (például hét-nyolc óra gyaloglás vagy három és fél-négy óra gyorsúszás hetente) ezt az értéket még feljebb nyomta, és akár huszonkilenc százalékkal csökkentette a betegség kialakulásának kockázatát. További heti egy óra élénk testedzés (például ugrókötelezés) vagy két óra mérsékelt mozgás (például kerékpározás) újabb kilenc százalékkal csökkentette a Parkinson-kór előfordulási esélyét. Bár az értékek ígéretesek, a testedzés védő hatása korántsem teljes.
A tudomány azonban azt mutatja, hogy amellett, hogy jobban érezhetjük magunkat, és tovább élhetünk, testedzéssel valószínűleg a Parkinson-kór kialakulásának kockázatát is csökkenthetjük. És minél többet mozogsz, annál jobb!
Forrás: Küzdelem a Parkinson-kór ellen