Ruediger Dahlke egyik legismertebb, legtöbbet forgatott könyve A betegség mint szimbólum, amelyben a szerző majd harminc év állandó megfigyelői gyakorlata és tapasztalata által a teljesség igényével vesz sorra mintegy négyszáz betegséget, és annak tünetegyütteseit. Most ebből a könyvből közlünk egy részletet.
Dahlke a holisztikus orvoslás vitathatatlan szaktekintélye. Orvos, pszichoterapeuta, természetgyógyász és ismert író. Az ezotéria és az alternatív gyógymódok területén számos könyve jelent meg többek között az egészséges táplálkozás, a meditáció és a böjt témájában. 1979 óta praktizál orvosként, de számos területen továbbképezte magát, mint például a homeopátia, a pszichoszomatika, a légzésterápia, a méregtelenítő terápiák, valamint az ezotéria területén.
„A betegség végső soron azt jelenti, hogy kiestünk a középpontunkból (életünk mandalájának középpontjából), ezért testünk kísérletet tesz arra, hogy újra megtalálja az egyensúlyt. A gyógyulásnak a középpont elérésére kell törekednie. Ez tudományos meghatározás szerint a két pólus között található, tehát a terápiának is mindig ezen a tengelyen kell mozognia a középpont helyreállítása végett. A leggyorsabb (akut) módszer, az allopátia gyakran az ellenpóluson keresztül vezet. A homeopátiás szemlélet ezzel szemben első lépésként még inkább megerősíti az egyoldalúságot, ami olykor a problémát kezdetben még fel is erősíti. Célja hosszabb távon azonban a szervezet öngyógyító folyamatait oly mértékben ösztönözni, hogy a középpont felé történő mozgás magától jöjjön létre. A két módszer tehát ugyanazon a tengelyen mozog.
A tünetekben kifejezésre jutó betegséget úgy is felfoghatjuk, mint az egyensúlyvesztés korrigálását testi szinten, amikor is a test gondoskodik arról, nehogy a mérleg nyelve teljesen kibillenjen. Ennél a hasonlatnál maradva, a gyógyulás lényege, hogy ez az egyensúly ne szenvedéssel telve, keservesen, hanem a saját akaratunkból, önszántunkból és tudatosan jöjjön létre. Az élet mérlegén a testnek és a léleknek hasonló súlya van, akár tetszik, akár nem, akár elfogadja ezt a nyugati orvostudomány, akár nem. Ha valamit lelki úton nem sikerül megoldanunk, akkor a test közbelép, és megoldja a helyzetet a saját, testi szintjének megfelelően. Csak így lehet a mérleg nyelvét egyensúlyban tartani. Kezdjük csak el feldolgozni lelki problémánkat, a test máris kész lesz felhagyni azzal az erőfeszítéssel, hogy egyre-másra tüneteket produkáljon. A mérleg egyensúlyba kerül, és ebben az esetben beszélhetünk gyógyulásról.
A lélek újra képes felelősséget vállalni, és nyíltan éli meg a problémát, amelyet korábban a test tudattalanul a betegségben személyesített meg.
Ha jobban megnézzük, nincs is igazán szakadék a nyugati medicina és a természetgyógyászat között. Sok, a nyugati orvoslásban használatos szer természetes eredetű, mint például a digitáliszkészítmények a szívbetegek számára, amelyek a gyűszűvirág kivonatából származnak; vagy például a penicillin, amely mögött valójában a Penicillium notatum nevű penészgomba rejlik; de ilyen a sokat átkozott kortizon is, amelyet mint testazonos stresszhormont szintén a természetgyógyászati szerekhez lehetne sorolni. Nem minden ártalmatlan, ami a természetgyógyászatból származik. A másik oldalt tekintve pedig sok az olyan empirikus, tapasztalati úton szerzett tudás a hagyományos, nyugati orvoslásban, amely nem a hatásmechanizmusok tudományosan lejegyzett eredményeire épül. A klasszikus homeopátiát is gyakran a természetgyógyászat tárgykörébe sorolják annak ellenére, hogy a magas potenciájú homeopátiás szerek sehol nem találhatók meg a természetben. Az amúgy is értelmetlen frontvonalak ledöntése az egész gyógyászatot szolgálná azzal, hogy egyfajta szintézis kialakulásához egyengetné az utat. Az ebben a kézikönyvben képviselt pszichoszomatika elve alapján történő kórképelemzés egyfajta híd szerepét is betölthetné, hiszen a medicina mindkét fontos alapirányzatával harmonizál, és képes rávilágítani mindkettő egymásrautaltságára.
Ezenfelül lehetőséget nyújt arra, hogy test és lélek újra közelebb kerüljön egymáshoz. Ez sokkal konkrétabban történik, mint a pszichoanalízisből származó pszichoszomatika esetében. Személyes véleményem szerint kivétel nélkül mindennek, ami alakot ölt, van lelki megfelelője. Ahol forma van, ott tartalomnak is lennie kell – vagy ahogyan Platón már évezredekkel ezelőtt megfogalmazta: „Minden egyes dolog mögött ott rejlik az idea.” Amint a tartalom elhagyja a formát, ez utóbbi szétesik. Mindez könnyen megfigyelhető a holttesten is. Amint a tudatosság „kivonul” egy bizonyos testtájról vagy egy bizonyos szervből, az elhagyott struktúra azonnal megbetegszik, még akkor is, ha a tudatosság megvonása nem szándékosan történik. Természetesen ez a testtájék nem hal el automatikusan, hanem éppen a tudatosan nem véghezvitt életfeladat nyilvánul meg ezen a területen, és él tovább tudattalanul, de nem egészséges, hanem zavart formában. Hála istennek vége azoknak az időknek, amikor a közönség tapssal jutalmazta az orvosok kijelentését, miszerint a sok ezer operáció elvégzése közben még egyetlenegyszer sem sikerült találkozniuk a lélekkel. Ez az érv különben is csak a butaság és az arrogancia megnyilvánulásaként fogható fel. Ha egy tévészerelő azt állítaná, hogy annak ellenére, hogy több ezer tévékészüléket kinyitott már, mégsem talált még belül egyetlen programot sem, és ebből arra következtetne, hogy egyáltalán nem is léteznek a televíziós programok, természetesen kinevetnénk. Persze valószínűleg nem létezik olyan tévészerelő, aki ilyen alacsony szellemi szinten volna.
Az viszont tény, hogy a modern orvoslás keretein belül egy új, pszichoszomatikus irányzat van kialakulóban. Ez egyrészt örömteli fejlődést jelent, másrészt viszont elgondolkodtató: hiszen eszerint nem minden betegség mondható pszichoszomatikusnak. Annak ellenére, hogy az utóbbi években egyre nő azoknak a kórképeknek a száma, amelyek a hivatalos orvosi álláspont szerint is pszichoszomatikusnak számítanak, még mindig marad elegendő olyan betegség, amelynek az állítólagos besorolás szerint semmi köze a lélekhez. Emellett minden fogorvos tisztában van azzal, hogy minden egyes fog „szorosan” kötődik egy lélekkel rendelkező emberhez, és hogy néhány tudós vérmes agytornájától eltekintve, az életben soha nem lehet a testet elválasztani a lélektől.
Az a tény, hogy minden betegség pszichoszomatikus, nem jelenti azt, hogy minden kizárólag pszichés alapon működik. A modern orvostudomány felfogása erre vonatkozóan is nagyon sajátos. Ha egyszer elismerte egy kórkép pszichoszomatikus voltát, azonnal és „szőröstül-bőröstül” átengedi azt a lélekbúvároknak, a kizárólag csak a lélekkel foglalkozó szakembereknek (még akkor is, ha ezek a szakemberek a „pszichoszomatika” nevében a test és lélek szoros kapcsolatát hangsúlyozzák). A hagyományos, illetve klinikai orvostudomány a gyakorlatban test és lélek szétválasztásán mesterkedik. Ezek a „pszichoszomatikusok” analitikusként teljes mértékben a lélekre „specializálódtak”. Ha a pszichoszomatikus szemléletű gyógyító teljesen természetes módon igényt támaszt arra, hogy mindkettővel, vagyis mind a testtel, mind pedig a lélekkel foglalkozzon, a leggyakrabban visszautasítás a jutalma. Ez is mutatja, hogy az egyetemek mennyire eltávolodtak az eredeti, „egyetemes” jellegüktől, hogy tudniillik az univerzalitást, az egységet vizsgálják minden dolog mögött.
Hogy egy kórkép kialakulásában a lelki vagy a testi együttható nyom-e többet a latban, az mindig az egyéni helyzettől függ. Bár a vizsgálatba általában mindkettő beleesik, feltéve, ha elég széles körben történik. Az a tény, hogy valamit nem látunk, még nem jelenti azt, hogy az a valami nem is létezik. Aki azoknak a dolgoknak a létezését tagadja, amelyeket nem lát, az a kisgyermekek szintjére süllyed – akik még a szemüket is behunyják, csak hogy meg ne lássák őket. Sajnos ez a fajta magatartás jellemzi a mi modern pszichiátriánkat is, amely minden, úgynevezett endogén pszichózis lelki hátterét elvitatja, habár meg kell hagynunk, ezek gyakran tényleg nehezen érthetők. Ha a pszichiáterek vennék a fáradságot, és megfigyeléseik kereteit olyan tágra nyitnák, ahogyan azt az amerikai Edward Podvoll teszi, akkor ők maguk is megtalálnák saját szakterületük értelmét és jelentőségét.
Gyakran előfordul, hogy egy betegség elsődlegesen lelki problémaként ölt testet, de van sok olyan helyzet is, amikor a testi oldal felé billen a mérleg. A csernobili sugárzás által később rákban megbetegedett munkásoknak a hatalmas sugárdózis miatt nem feltétlenül kellett különösebben súlyos lelki háttérrel rendelkezniük a rák kórképének kialakulásához. De még ilyen esetekben is mindig számolnunk kell egyfajta lelki tényezővel annak ellenére, hogy ez a fent említett esetben csak alárendelt szerepet játszik a hatalmas sugárdózissal szemben. A betegségek kialakulásában a testi és a lelki tényezők keveredésének számos változata állhat fenn. A gyógyítás során ezt komolyan figyelembe kell venni.
A betegség testi aspektusa természetesen fontos kérdés számunkra, mert csak ezen keresztül juthatunk el a tünetek valódi jelentéséhez. A szimbolon az ókorban egy olyan agyaggyűrű volt, amelynek segítségével a „vendégbarátok” évek múltán is felismerték egymást. Búcsúzáskor kettétörték, hogy ha egy bizonyos idő elteltével újra találkoznak, és összeillesztik a két darabot, láthassák igaz barátságuk jelképét. A szimbólumok ma is a tartalom és a forma összetartozásának kifejezőeszközei, és változatlanul abban segítenek, hogy felismerjük az összefüggéseket és a kapcsolódási pontokat. Tartalom nélkül a fizikai szimbólum értelmetlenné válik, forma nélkül a szimbólum, bár létezik, nem megközelíthető. Kizárólag a testi tünetek teszik számunkra lehetővé a hozzáférést a rejtett lelki folyamatokhoz. A testi forma tartalom nélkül nem tartható fenn, vegyük csak a holttestet példaképpen. A tartalom fizikai forma nélkül ellenben létezik, gondoljunk csak ötleteinkre vagy a halhatatlan lélekre. A lelki tartalmak többek között betegségek megtestesüléseképpen tudatosulnak számunkra. Az úgynevezett elmebetegségek olyan kórképekre szolgáltatnak példát, amelyek annak ellenére felhívják magukra a figyelmet, hogy konkrét fizikai alakot nem öltenek.”
Forrás: A betegség mint szimbólum
Ajánlott könyv: Ruediger Dahlke – A BETEGSÉG MINT SZIMBÓLUM
