Réges-régen
élt egy férfi. Ugyanolyan volt, mint bármelyikünk, de úgy gondolta, nem létezik
szerelem. Természetesen ő is kereste a szerelmet, figyelte az embereket, és egy
idő után arra a következtetésre jutott, hogy a szerelem álomkép csupán.
Bárhova ment, arról beszélt, hogy a szeretet csupán a költők és a papok
találmánya, akiknek egyetlen céljuk az emberek manipulálása. Úgy vélte, a
szerelem nem létezik, tehát egyetlen ember sem képes megtalálni azt.
A férfi rendkívül okos és meggyőző volt. Szenvedélyesen kutatta az igazságot,
rengeteget tanult, és elismert tudós vált belőle. Mindenütt azt hirdette, hogy
a szerelem olyan, akár a kábítószer: a fellegekbe röpít, és ezáltal erős függőséget
okoz. Vajon mi történik, ha valaki nem kapja meg a szokásos adagját? Akár a
narkósoknak, a szerelem rabjainak is naponta újabb adagra van szükségük.
Azt
tanította, hogy a szerelem leginkább a díler és a drogos kapcsolathoz
hasonlítható. Bár mind-kettejüknek szükségük van a másikra, a díler tartja
kezében a gyeplőt. A párkapcsolatokban is az egyik fél kiszolgáltatott a
másiknak, aki előnyöket kovácsol ebből. Tetteikből, reakcióikból jól látható,
miként manipulálják egymást az emberek.
A drogos és a díler kapcsolatában az előbbinek van nagyobb szüksége a másikra.
Ugyanígy, aki jobban szeret, állandó félelemben él, folyton attól retteg, mi
lesz, ha elhagyják, és nem kapja meg szokásos szeretetadagját. Emiatt egyre
követelőzőbb lesz, a másik meg – a dílerhez hasonlóan – az adagok mennyiségének
szabályozásával vagy akár teljes megvonásával irányítja őt. A kiszolgáltatott
fél egy idő után bármire hajlandó lesz, nehogy elhagyják.
A férfi
végtelenül logikusan beszélt:
– Amit az emberek szerelemnek hívnak, csupán félelmen és hatalomvágyon alapuló
kapcsolat. De hol a szerelem és a tisztelet? Szerelem nem létezik. A fiatal
párok Isten, családjuk és barátaik előtt megesküsznek, hogy mindörökkön-örökké
szeretni és tisztelni fogják egymást, jóban-rosszban egyaránt. Bármilyen meglepő,
komolyan gondolják! Ennek ellenére, ha megnézzük őket egy héttel, egy hónappal,
egy évvel később, azt látjuk, hogy nem tartották be fogadalmukat. Ezzel szemben
vég nélküli harcot folytatnak azért, hogy ki tartsa kézben a gyeplőt. Néhány
hónappal később már fikarcnyit sem tisztelik egymást. Aztán lassan felgyülemlik
bennük a megbántottság, a sértődöttség, a harag, s egy napon maguk is rádöbbennek,
hogy semmivé foszlott a szerelem. Csupán a magánytól, a belső bírájuktól és a
többiek ítéletétől való félelem tartja össze őket. De hová lett a szerelem?
A férfi azt
állította, hogy sok olyan idős házas-párt ismer, akik harminc, negyven vagy akár
ötven éve élnek együtt.
– „Túléltük a házasságot.” – Csupán ennyit mondtak, amikor szóba került a
kapcsolatuk, ami azt jelenti, hogy egyikük megadta magát a másiknak. Az erősebb
megnyerte a háborút. De hol az a mindent elsöprő szenvedély, amit szerelemnek
hívunk? „A férjem. A feleségem”, mondják büszkén, amiből kitűnik, hogy a
tulajdonuknak tekintik a másikat.
Aztán arról beszélt, miért nem hisz a szerelemben:
– Én már végigéltem ezt. Többé sosem hagyom, hogy valaki a szerelem nevében
kormányozza az életemet. – Érvei logikusak voltak, és sokakat meggyőzött arról,
hogy nincs szerelem.
Egy nap a parkban sétálgatva meglátott egy gyönyörű nőt, aki a padon ülve
sírdogált. A férfi leült mellé, és felajánlotta segítségét. Megkérdezte, mi
bántja. Rendkívül megdöbbent, amikor az asszony azt válaszolta, azért sír, mert
a szerelem káprázat csupán.
– Meglep, hogy így gondolja – felelte a férfi, azután kíváncsian hozzátette: –
És hogy jutott erre a következtetésre?
– Hosszú történet – sóhajtotta az asszony. –Fiatalon mentem férjhez. Nagyon
szerelmes voltam, és azt hittem, egész életünkben boldogan élünk majd. Hűséget
fogadtunk egymásnak, gyermekeink születtek. Hamarosan azonban minden
megváltozott. Míg én azon igyekeztem, hogy meleg otthont teremtsek, férjem a karrierjének
szentelte minden idejét. A társadalom meg-becsülése immár többet jelentett
számára, mint a család. Már nem tisztelt, és emiatt én is elveszítettem iránta
érzett tiszteletemet. Otthonunk csatatérré várt. Hirtelen rájöttünk, hogy már
nem szeretjük egymást. Mégsem váltunk el. Én mindenben segítettem őt, hiszen a
gyerekeknek apára volt szükségük. De most már kirepültek a gyerekek, és semmi
nincs, ami összetartana bennünket. Nem tiszteljük és nem szeretjük egymást.
Ráadásul tudom, hogy ha újra kezdeném, ugyanez történne, hiszen a szerelem
tünékeny ábrándkép csupán. Semmi értelme délibábokat kergetni. Hát ezért sírok.
A férfi
bólintott:
– Tökéletesen egyetértek magával. A szerelem csak illúzió. Persze mindannyian
nagyon vágyunk rá. Nyitott szívvel közeledünk a másik felé, és emiatt rendkívül
sebezhetővé válunk. Még akkor is megsérülünk, ha szentül hisszük, hogy ez nem
történhet meg velünk. Nem számít, hány ízben csalódtunk, újra és újra
megpróbáljuk. De miért keressük folyton a szerelmet?
Egyformán éreztek és gondolkoztak. Hamarosan nagyon jó barátok lettek.
Mélységesen tisztelték egymást, egyikük sem akart uralkodni a másikon. Nem
voltak féltékenyek egymásra, nem akarták birtokolni és irányítani a másikat.
Egyre több időt töltöttek együtt. Mindketten remekül érezték magukat. Ha valami
miatt nem találkozhattak, kínzó hiányérzet ébredt a lelkükben.
Egy nap,
utazás közben a férfinak furcsa gondolat futott át a fején:
– Lehet, hogy szeretem őt? – kérdezte magától. – De hiszen ez annyira más, mint
amit eddig éreztem az asszonyok iránt. Más, mint amiről a költők ömlengnek vagy
amiről a vallás beszél. Nem vagyok felelős érte, és semmit sem várok el tőle.
Nem kérem, hogy gondoskodjon rólam. Tisztelem a gondolkodásmódját és az
érzelemvilágát. Semmiféle rossz érzésem nincs vele kapcsolatban: nem vagyok rá
féltékeny, ha másokkal van, nem bosszant, nem irigylem a sikereit. Talán mégis
létezik a szerelem, csak egészen más, mint amit ez alatt általában értenek?
Izgatott lett, s már alig várta, hogy mindezt elmondhassa barátnőjének.
– Pontosan tudom, miről beszélsz – bólintott az asszony. – Hosszú ideje érzem
ugyanezt, de nem akartam szólni róla neked, mert tudom, hogy nem hiszel a
szerelemben. Pedig talán mégis létezik, csupán egészen másmilyen, mint hittük.
Elhatározták, hogy ezentúl együtt élnek. Az volt a legmeglepőbb, hogy semmi sem
változott. Továbbra is tisztelték és mindenben támogatták egymást. Szerelmük nőttön-nőtt.
A legegyszerűbb dolgoknak is tudtak örülni.
A férfi
szíve olyannyira csordultig telt szerelemmel, hogy egy éjjel csoda történt.
Amikor az égbolton ragyogó csillagokat nézte, az egyik csillag a kezébe hullt.
És ekkor megtörtént a második csoda: lelke összeolvadt a csillaggal. Hirtelen
ragyogó ötlete támadt: szerelme kezébe akarta adni a csillagot. Ám amikor az
asszony tenyerébe helyezte az ajándékot, annak szívében egy csöppnyi kétely
ébredt, és abban a pillanatban elejtette a csillagot, amely milliónyi apró
darabra tört.
Él a világban egy öregember, aki esküszik rá, hogy nincs szerelem. És él a
világban egy gyönyörű, idős asszony, aki könnyezve siratja az elveszett boldogságot,
amelyet egyszer már a kezében tartott, de egy szemernyi kétely miatt
elveszítette.
Ez volt a
férfi története, a férfié, aki nem hitt a szerelemben. Vajon ki hibázott? És mi
lehetett a hiba?
A férfi azt hitte, hogy az asszony kezébe adhatja saját boldogságát. De nem
bízhatjuk másra a magunk boldogságát. A férfi csupán ki akarta fejezni,
mennyire szereti a nőt. De ezzel őt tette felelőssé kettejük boldogságáért, és
az asszony számára túl nehéznek bizonyult a teher.
Bármennyire is szerette a nő a férfit, sohasem tehette boldoggá, hiszen nem
ismerte az álmait és az elvárásait.
Ha boldogságunkat másra bízzuk, előbb-utóbb elveszítjük azt. Ha mástól függ a
boldogságunk, bármikor elvehetik tőlünk. Az igazi boldogság belülről fakad.
Senkit sem tehetünk felelőssé saját boldogságunkért. Márpedig a legtöbben ezt
teszik, amikor megházasodnak: valaki más kezébe helyezik boldogságukat, és
abban reménykednek, hogy az illető majd boldoggá teszi őket. Csakhogy nem
számít, mennyire szeretik a másikat, hiszen valójában nem ismerik egymást.
Olyasmit ígérnek egymásnak, amit a legjobb szándékkal sem tudnak teljesíteni.
Valójában emiatt futnak zátonyra az emberi kapcsolatok.
Ajánlott könyv:
Don Miguel Ruiz – A SZERETET ISKOLÁJA
Don Miguel Ruiz, Don José Ruiz – A SZERETET ISKOLÁJA
