A spirituális útkeresés kelepcéje

Amikor Újdelhiben orvostanhallgatóként betöltöttem a huszonegyedik életévemet, kétféle barát közül választhattam. A materialista típus délben kászálódott ki az ágyból, és reggelig tartó bulikra járt, ahol mindenki kólát ivott, és Beatles-lemezekre táncolt. Felfedezték a cigarettát és a nőket, talán még a csempészett pálinkát is, ami sokkal olcsóbb volt az importált skót whiskynél. A spirituális típus hajnalban kelt, hogy templomba menjen – nagyjából akkor, amikor a materialisták zákányosan hazatántorogtak –, rizst evett egy tálkából, és vizet vagy teát ivott rá, rendszerint ugyanabból a tálkából.

Akkoriban nem tűnt furcsának, hogy a materialisták mindegyike indiai volt, a spirituális típusok pedig egytől egyig nyugatiak. Az indiaiak alig várták, hogy elhagyhassák a hazájukat, és olyan helyre mehessenek, ahol olcsón és bőségesen van kóla, jó dohány és legális alkohol. A nyugatiak folyton azt kérdezgették, hol vannak Indiában a valódi szent emberek; az a fajta, aki képes levitálni, és az érintésével meggyógyítani a leprásokat. Én történetesen a materialistákkal tartottam, akik csak úgy nyüzsögtek körülöttem az évfolyamon. Soha senki sem tekintett magára a másik módon, istenkeresőként, aki ténylegesen indiai születésű volt.

Ma már nem tudnék két típus közül választani – mindenki istenkeresőnek tűnik körülöttem. Az én fejemben a keresés annak szinonimája, hogy valamit hajszolunk. Indiai évfolyamtársaim hajszája könnyebb volt, hiszen a pénz és a materiális dolgok megszerzése nem követel sokat, míg a nyugati, spirituális típusok jóformán soha nem találták meg szent embereiket. Akkoriban azt gondoltam a probléma okának, hogy a szent emberek voltaképpen elég ritkák; mára rádöbbentem, hogy a magasabb rendű élet utáni vágyuk kerékkötője maga a keresés ténye volt. Azok a taktikák, amelyek sikerre visznek a whisky és a Beatles-lemezek előteremtésében, a szentség utáni hajszában szánalmasan csődöt mondanak.

Az idevonatkozó spirituális titok a következő:

Máris az vagy, ami után kutatsz. Tudatosságod forrása az egység. Ahelyett hogy önmagadon kívül keresnél, menj el a forráshoz, és ébredj rá, ki vagy!

A keresés olyan szó, amelyet gyakran használnak a spirituális ösvényre, sok ember pedig büszke arra, hogy istenkeresőnek nevezheti magát. Ők gyakran ugyanazok az emberek, akik egykor túlságosan is vadul hajszolták a pénzt, a nemiséget, az alkoholt vagy a munkát. Most változatlanul kényszeres intenzitással reménykednek abban, hogy megtalálják Istent, a lelket, a magasabb rendű ént. A gond az, hogy a keresés egy hamis alapfeltevéssel kezdődik. Nem arra a feltevésre gondolok, hogy a materializmus romlott, a spiritualitás pedig tiszta. A materializmus ugyan valóban mindent felemésztővé válhat, ám nem ez az igazán lényeges pont. A keresés azért van kudarcra ítélve, mert olyan hajsza, amely kiragad önmagadból. Nem jelent valódi különbséget, hogy a tárgya Isten vagy a pénz. A gyümölcsöző keresés megköveteli, hogy elvess minden olyan feltevést, miszerint létezik egy elnyerendő díj. Ez annyit jelent, hogy nem abban a reményben cselekszel, hogy felemelkedhetsz valamiféle ideális énhez – ahol is a remény egy kívánság, miszerint valami jobb helyre fogsz eljutni, mint ahonnan elindultál. Önmagadból indulsz el, és ez az én tartalmazza az összes választ.

Le kell tenned tehát arról az elképzelésről, hogy A-ból B-be kell eljutnod. Ha a cél nem valahol máshol helyezkedik el, akkor nem létezik hozzá egyenes ösvény. Úgyszintén el kell vetned berögzült ítéleteidet magas- és alacsonyrendűről, jóról és rosszról, szentről és világiról. Az egyetlen valóság mindent magában foglal megtapasztalásai szövevényében, mi pedig nem mást próbálunk megtalálni, mint a megtapasztalót, aki mindig jelen van, bármilyen élményben van is része.

Elnézve az embereket, akik fűhöz-fához kapkodva próbálnak a jóság mintaképeivé válni, valaki kiötlötte a „spirituális materializmus” találó kifejezését, amely az anyagi világban működő értékek átvitelét jelenti a spirituális világba.

SPIRITUÁLIS MATERIALIZMUS

Kelepcék a keresőnek

Tudni, hová tartasz.

Küszködni, hogy eljuss oda.

Másvalaki térképét használni.

Önmagad fejlesztésén munkálkodni.

 Időbeosztást készíteni.

Várni a csodát.

E kelepcék elkerülése a legjobb módja annak, hogy valódi keresővé válj.

• Ne tudd, hová tartasz!
  
  A spirituális fejlődés spontán dolog. A nagy események váratlanul köszöntenek be, és nemkülönben a kicsik is. Egyetlen szó megnyithatja a szívedet; egyetlen pillantás elmondhatja neked, ki vagy valójában. Az ébredés nem terv szerint történik. Sokkal inkább olyan, mint egy kirakójáték összeállítása anélkül, hogy előre ismernénk a teljes képet.
  A buddhistáknak van egy mondásuk: „Ha találkozol a Buddhával az ösvényen, öld meg!” – ami azt jelenti, hogy ha egy előzetesen megírt spirituális forgatókönyvet követsz, inkább ásd el a föld alá. Előre mindössze képeket tudsz elképzelni, a képek pedig sosem azonosak a céllal.

• Ne küszködj, hogy eljuss oda!
  
  Ha az ösvény végén valamiféle spirituális jutalom volna, mint például egy korsó arany vagy a mennyország kulcsa, mindenki kezét-lábát törve dolgozna a díjért. Bármennyi küszködés megérné. De segít vajon egy kétéves gyermeknek, ha azért küszködik, hogy hároméves lehessen? Nem, mert a gyermek fejlődésének folyamata belülről bontakozik ki.
  Nem fizetési csekket kapsz, hanem új emberré alakulsz. Ugyanez igaz a spirituális kibontakozásra is. Éppolyan természetesen megy végbe, mint a gyermek fejlődése, ám nem az élettan birodalmában, hanem a tudatosság síkján.

• Ne másvalaki térképét használd!
  
  Egy időben biztos voltam benne, hogy hátralévő életemben egyetlen meghatározott mantra mély meditációban történő alkalmazása jelenti számomra a kulcsot a megvilágosodás eléréséhez. Egy olyan térképet követtem, amelyet évezredekkel ezelőtt rajzoltak meg az India legnagyobb spirituális hagyományához tartozó, tiszteletre méltó bölcsek. Azonban sosem lehetsz elég elővigyázatos: ha valaki más térképét követed, rögzült gondolkodásmódra nevelheted magadat. A rögzült utak pedig – még ha a szellemnek szentelik is azokat – nem azonosak a szabad léttel.
  Mindenfelől szedegesd össze a tanításokat, tarts ki híven azok mellett, amelyek haladást hoznak, ám maradj nyitott a bensődben lejátszódó változásokra!

• Ne változtasd mindezt önfejlesztő tervezetté!
  
  Az önfejlesztés létező dolog. Az emberek leragadnak rossz helyzetekben, amelyekből megtanulhatnak kievickélni. A depresszió, a magány és a bizonytalanság kézzelfogható tapasztalatok, amelyeken javíthatunk. Ha azonban azért törekedsz arra, hogy elérd Istent vagy a megvilágosodást, mert meg akarsz szabadulni a depressziótól vagy a szorongástól; ha csak önbecsülésed növelésére vagy magányod enyhítésére vágysz, akkor keresésed alkalmasint sosem ér véget. A megértés e területe korántsem rutinjellegű. Tudatosságuk kiterjeszkedésével egyesek úgy érzik, hogy énjük roppant fejlődésen ment keresztül; azonban erős én-tudatra van szükség, hogy szembenézzünk az ösvényen tornyosuló számos akadállyal és kihívással. Ha törékenynek vagy gyengének érzed magad, ez az érzésed még tovább erősödhet, amikor szembesülsz a bensődben lévő árnyenergiákkal.
  A kiterjesztett tudatosságnak ára van – le kell döntened a korlátaidat –, és azok esetében, akik áldozatnak érzik magukat, e korlátok gyakran olyan merevek, hogy a spirituális haladás nagyon lassúvá válik. Amilyen mély konfliktust érzel a bensődben, olyan magas akadály áll előtted az ösvényen. A legbölcsebb azon a szinten keresni segítséget, ahol a probléma fennáll.

• Ne készíts magadnak időbeosztást!
  
  Számtalan emberrel találkoztam, akik azért mondtak le a spiritualitásról, mert nem értek elég gyorsan célt. „Tíz évet adtam neki. Mit tehetnék? Az élet nem tart örökké. Továbblépek.” Még valószínűbb, hogy csak egy évet vagy egy hónapot szántak a haladásra az ösvényen, és aztán a spiritualitás kibicei az eredmények hiányától csüggedten lemorzsolódnak.
  A csalódás elkerülésének legjobb módja az, ha már eleve nem tűzünk ki határidőt – jóllehet sok ember számára bajos, hogy ily módon ne veszítsen motivációjából. De a motiváció önmagában eleve sem vitte volna el őket céljukig. Kétségkívül elengedhetetlen a fegyelem is, hogy ne feledkezzünk meg a rendszeres meditációról, ne hagyjunk fel a jógatanfolyammal, ösztönző szövegeket olvassunk, és szem előtt tartsuk a jövőképünket. A spirituális szokások elsajátítása megköveteli ugyan az odaadás érzetét, ám ha jövőképed nem bontakozik ki előtted minden áldott nap, elkerülhetetlenül mellékvágányra futsz.
  Időbeosztás helyett inkább nyújts magadnak támogatást a spirituális fejlődéshez! Ezt több formában is megteheted: személyes tanítóval, vitacsoporttal, társsal, aki elkísér az ösvényen, rendszeres önvizsgálattal vagy naplóvezetéssel. Így jóval kisebb lesz a valószínűsége, hogy a kiábrándulás prédájává leszel.

• Ne várj csodára!
  
  Igazán nem számít, hogyan határozod meg a csoda fogalmát – mint a tökéletes szeretet hirtelen megjelenését, kigyógyulást egy életveszélyes betegségből, felszentelést egy nagy spirituális vezető keze által, vagy örök és múlhatatlan mennyei boldogságot. A csoda azt jelenti, hogy Istenre hagyunk minden tennivalót; a csoda elkülöníti a természetfeletti világot a miénktől, azzal az elvárással, hogy a természetfeletti világ egy szép napon majd felfigyel ránk. Mivel csak egyetlen valóság létezik, a te feladatod áttörni a megosztottság és az elkülönültség korlátait. Ha szájtátva várod a csodát, ezzel fenntartod a korlátokat. Mindig bizonyos távolságra vagy Istentől, akihez csak áhítozó gondolataid kötnek.

Ha el tudod kerülni a spirituális materializmus e kelepcéit, akkor jóval kevesebb kísértést fogsz érezni arra, hogy lehetetlen célt hajszolj. A hajsza valaha azért kezdődött, mert az emberek arra a meggyőződésre jutottak, hogy Isten helyteleníti mindazt, amit bennünk lát, és így azt várja tőlünk, hogy magunkévá tegyünk egy bizonyos eszményképet. Úgy tűnik, képtelenek vagyunk elképzelni egy olyan Istent, aki bármennyire szerető is, nem ábrándul ki, nem válik haragossá, bosszúállóvá vagy utálkozóvá, ha könnyűnek találtatunk. Jóllehet a történelem legspirituálisabb alakjai nem voltak tökéletesen jók, ám tökéletesen emberiek voltak. Elfogadtak és megbocsátottak; ítélkezés nélkül. Úgy vélem, a megbocsátás legmagasabb foka annak elfogadása, hogy a teremtett világ alapvetően kusza, és minden elképzelhető tulajdonságnak lehetősége nyílik benne a megnyilvánulásra. Az embereknek egyszer és mindenkorra el kell fogadniuk, hogy csak egyetlen élet létezik, amelyet mindnyájan szabadon alakíthatunk az általunk meghozott döntésekkel. Az istenkeresés senkit sem emelhet ki a kuszaságból, hiszen a zűrzavar mindenre kiterjed. Saját tudatosságod az egyetlen dolog, ami örökké tiszta és érintetlen marad, ha egyszer kiszabadítod.

Forrás: Titkok könyve

Ajánlott könyvek: