A vörös oroszlán (részlet)
Szepes Mária születésnapjának alkalmából

Szepes Mária írót a mai spirituális áramlatok egyik meghatározó tanítójának és a század élő emlékezetének tartja a hazai ezoterikus irodalmi élet.
Született 1908. december 14-én, Budapesten.
1939-ben, Tihanyban kezdte írni leghíresebb misztikus regényét, a Vörös Oroszlánt. Novellának indult, de a téma egyre terebélyesedett, végül nagy regénnyé nőtte ki magát.

„Az ihlet teremtő tűzfolyama ragadott el, önmagát kezdte el írni, nem lehetett megállítani.”
– vallott róla később.

A Vörös Oroszlán izgalmas cselekménye négy évszázadot ível át. Valójában az alkímia történetét és a keleti filozófia legmélyebb kulcsait rejti a keresők számára, de a tudományos-fantasztikus irodalom kedvelői is olvassák.
Részlet a könyvből:

Idézés

Elérkezett az idézés napja. Mindennel készen voltunk. A tiszta, már őszies égbolton, nagy, közeli csillagok között az újhold éles fényű karéja csillogott.
A toronyszoba ablaka, amelyet a kísérlethez kiválasztottunk, keletre nézett. A négy szembenéző falon négy zöldes fényű, keret nélküli homorú tükör függött. A szoba északi falánál állott a nagy, fehér márványoltár, amelyet magnetikus vaslánc kígyózott körül. A márványlapon a pentagramma vésett, aranyozott jele világított sápadt, sárga fénnyel. A friss bárányirhán, amelyet az oltár elé feszítettem ki, ugyanez a jel villogott különféle színekben. Az oltáron háromlábú kis rézserpenyő állott, széndarabokkal és száraz babérlevéllel töltve. Egy háromlábú asztalkára ugyancsak ilyen rézserpenyőt készítettem elő.
Hosszú, bő, patyolatfehér köntösökbe öltöztünk az őrgróffal, amelynek anyagát külön e célra szőtték a szövőasszonyok. Fejünket aranylánccal összefogott verbénakoszorúval díszítettük. Az őrgróf testén meghúztam a magnetikus vonásokat, hogy az éber álom különös középállapotába ejtsem, amelyben a szem észlelni tudja az asztrálfényt. A nagy Sabbatorgiák, amelyekről annyi boszorkánymester beszélt az inkvizíció hivatalos kihallgatásai alatt, szintén ebben a féléber állapotban zajlottak le. Éreztem, hogy az őrgróf teste félelemtől remeg. Reménykedtem. Talán megtorpan. Talán utolsó pillanatban megfutamodik a nagy próba elől… De nem így történt. Szabadulás utáni vágya legyőzte gyengeségét.
Kigöngyöltem a pergamenlapot, amelyre az idézés szavait jegyeztem fel. Az odakészített szerszámokkal megélesztettem mindkét serpenyő tüzét, és olvasni kezdtem a formulákat először halk, elrekedő, majd egyre emeltebb hangon.
A tűz izzani kezdett a serpenyőben. Tömény, fűszeres füst emelkedett belőle, és lomhán szétterjedt a szobában. A parázs élő gyökeréből most hegyes, ideges lángok lobbantak fel, és vad, gonosz jeleket dobáltak a falra, majd hirtelen, mintha láthatatlan kéz pokrócot terített volna rájuk, a tüzes nyelvek fulladtan lehanyatlottak, az izzás elsötétedett, meglapult a pattanásig feszült várakozásban. Fehér füstfelhő emelkedett lassan a márványoltár fölé, és én elszörnyedve éreztem, hogy a szoba padozata megrendül alattam, mintha földrengés rázná. Fülemben belül harang mély hangja zúgott. Szívem vadul dobolt mellkasomban. A szertartás belém vésődött törvényei lendítettek tovább, mikor új széntömeget és füstölőszert dobtam a serpenyőkbe, majd beálltam egy körbe, melyet az oltár és a háromlábú asztal közé rajzoltam krétával a földre. Lehunyt szemmel, tagoltan, háromszor elkiáltottam Trismosin Salamon nevét. Szemem önmagától újra felpattant. Testemben rendkívüli jeges hidegség áradt el. A serpenyőkről elhúzódott a sötét nyomás, és a lángok újra élni kezdtek; hosszan, vágyakozva felnyúltak, s nyomasztó álmok vörös fényével világították be a szobát. Ebben a vészes, apokaliptikus fényben, természetfeletti, hatalmas öreg férfi alakját pillantottam meg s a tükrökben alakjának zöldesen derengő, megnyúlt négyszeresét. Minden forma megmerevedett. Minden mozgás és erő elernyedt, minden hang elnémult mellette. A tűznyelvek magasan, mozdulatlanul álltak, a sarkok árnyékában tolongó asztrálcsürhe összezsugorodott a titáni lény jelenlétében. Én magam dermedt nyugalmat éreztem. A bizonyosság és megérkezés nyugalmát. Ilyen nyugalmat csak hosszú menekülés, rémült és reménytelen hajsza után érezhet a törvényen kívül bujkáló, mikor foglyul ejtik végre, és ott áll szemben a hűvös, könyörtelen törvénnyel. Éreztem, mindez előre elhatározott, logikus láncolat volt idáig, s a körülmények: sorsom terelő vérebei, amelyek belehajszoltak ebbe a bűvös körbe. Az őrgrófról teljesen megfeledkeztem. Szemem rebbenés nélkül, megigézett figyelemmel kapcsolódott a jelenség rám függesztett jégkristály szemébe, és vártam. Ismertem ezt a pillantást. Féltem tőle, és sohasem értettem. Emléke egy másodpercre sem hagyott el azóta… Ott élt bennem tágra nyíltan, fürkésző nyugalommal a kétségbeesetten összehordott torlaszok mögött, és szelíd hűvösségében átsütött minden anyagrétegen. Az arc lassan változott, alakult e szem körül most, hogy szembenéztem vele. Nem Rochard arca volt először, csak végtelenül hasonló hozzá. Az őrgróf tompa felnyögését észleltem ugyan a közelemben, de nem fűződött bennem hozzá sem gondolat, sem érzelem. Azután ahogy Rochard alakja élni és uralkodni kezdett emlékezetemben, arca is felöltötte azt a formát, amelyet téglával véres, pépes hústömeggé zúztam össze egy perc önkívületében. A megadásnak, a tökéletes legyőzetésnek ebben a halálos csendjében, magányos szólamként zendült meg bennem a felismerés: hogyan ölhettem volna meg valakit, aki örökkévaló? A forma szétzúzásával csak a tükröt törtem össze, amelyben az tükröződik, aki elpusztíthatatlan. Nem tudom, külső fül előtt hallhatóan szólt-e hozzám, vagy csak belül ömlött végig a hangja agyam és idegeim vezetékén valahonnan túlról, ahol a tudás még nincsen az egymásra következő szavak láncára fűzve. Megértettem: mindegy, hogy Trismosin Salamon, Flamel Miklós vagy Eduard Anselmus Rochard áll itt előttem a megmeredt lángok fényében. Ők már egyek a Nagy Transzmutáció után, amely a sokkból, a kifelé ágazó, széteső, mulandó sátánelemből egyetlen isteni lényeget sűrít. A hívás elindult. Létrejött a kapcsolat az isteni beavatás föld feletti szférájával. A szó, amely Mercurius szférájába felhatolt, nem a bűnösé volt, akit tetteinek kövei és sűrű teste pokolba húznak, hanem a minden lényben változhatatlan isteni ÉN hívása, amely nem gyilkolhat, és meg nem ölhető.

Elmúlt és eljövendő életeim dúlt csatatere fölött egy pillanatra kigyúlt a Szellem napkorongja. A táj nem változott tőle. Az őrültségek, gonosztettek, esztelen pusztítás nyomai mozdulatlanul üszkösödtek az éles fényben, és a végtelenbe vesző, szakadékos jövendő út is ijesztő vigasztalansággal kanyargott előttem. A fénylő napkorong megmutatta az alvadt vér gigászi birodalmát, amelyet rombolásommal építettem. Erőmmel táplálkozó áldozataimat, akiket megöltem, akiket gyűlöltem és féltem, ezért örök kísérőimmé, árnyékommá lettek. Feltárta a hínárszövevényt, amely a formavilág hullakamráihoz kötődött, a vonzás bilincseit, amelyek az önzés taszításából teremtődtek…
A Törvény itt volt előttem. Előttem? Nem. Bennem. A rám függesztett, zöldeskék szem hieroglifája most átizzott, megvilágosodott a kinyilatkoztatás fenségében, amely így zengett bennem:
– Én megbocsátok. Én nem büntetlek. Magad vagy a gyilkos és az áldozat. Benned van a bűn és a megváltás. A föld asztrálóceánba tükröző sötét árnykép. Ebben a tükörben minden fordított. Tehát a rossz jó és a jó rossz. A rombolás: anyagépítés. A születés: halál. A szenvedés: törlesztés. A gyönyör: bukás. A gyűjtés: adósság. A mártírium: megváltás.

A legmélyebb mélység legalsó pontján vehetsz lendületet a legmagasabb Cél felé.

A legsötétebb sötétség méhében benne szunnyad az Isteni Fény magja. Mikor a fordulat beáll és egyik irány felváltja a másikat, a különbség még észrevétlen. De megtörtént, aminek történnie kellett.
Emlékezz, meg kell fizetned az utolsó fillérig, s a szenvedés: törlesztés. A legnagyobb kín: a legmélyebb pont… Tehát kiindulás a legmagasabb Cél felé.
Újra hallottam a nyögést egészen távolról, s csak később eszméltem rá, hogy én voltam távol tőle, mélyen magamba merülve, a hangra figyelve, amely beszélt hozzám. Lassan jutottak el tudatomig az őrgróf lázas, összefüggéstelen szavai:
– A nevedet… vidd el a falról… a fejemből és a lelkemből… Töröld le… nem akarom… nem bírom így… Jaj… hagyj engem…!
A láng most nyugtalan tánccal lobogni kezdett, és a hatalmas hang már minden irányban hangzott visszaverődve, félelmetesen:
– A vért csak vér moshatja le. A nevemet vérrel írtam a falra!
Vad szélroham söpört végig a szobán. Az alak eltűnt. Sötétség tört elő a sarokból, mert a láng megfulladt mindkét serpenyőben, és fojtó, sűrű füstöt okádott, mintha két óriási kémény lett volna. A nyögést most már közelről hallottam, aztán egy zuhanást, melyet csörömpölés követett. Az őrgróf eszméletlenül a földre esett, és magával rántotta a háromlábú asztalkát a rézserpenyővel.

Szédülten, félöntudattal kapkodtam tűzszerszám után, de közben halálos gyengeség lepett meg. Térdem reszketett. Egész testemet hideg, ragadós verejték borította el a fehér, hosszú lepel alatt. Le kellett ülnöm. Egyszerűen nem tudtam visszatalálni testi életem valóságai közé; tudatom minduntalan elmerült, mint egy vihar ostromolta apró sziget a tág, félelmetes szellemi táj óceánjában. Ezen a szigeten feküdt az őrgróf valahol ájultan vagy holtan egy füsttel, nehéz illatokkal telített, sötét toronyszobában, és valaki tőle távolabb egy támlátlan széken ült előrebukva, testén fehér lepellel, homloka körül fonnyadó verbénakoszorúval. Az egész képhez hiányzott a kapcsolat. Egyre távolodott, homályosodott és a viharos, bukolikus belső tájra is sötétség zuhant hirtelen. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, ebben az összefüggések, gondolatok és formák nélkül derengő, mégsem eszméletlen állapotban, amely – mikor már volt tapasztalatom róla, rájöttem – teljesen a halál és a születés közti állapothoz hasonlított.
Nagyon hideg, borús, piszkosszürke hajnal ömlött be a keskeny ablaknyíláson. Az ólmos fény nyúlós folyadékként kúszott végig a kihűlt oltáron, a felfordult, háromlábú asztalkán és az arcra borult, mozdulatlan testen, amelyre fehér lenvászon csavarodott. A verbénakoszorú hátracsúszva lebillent a beteg formájú koponyáról, és a sovány ujjú, bütykös kéz előrenyúlt a padlón.
Kopogtak. Zavaros hangok morajlása hangzott. Lehetetlen volt megmozdítanom bénult testemet. Sem félni, sem menekülni nem tudtam a bekövetkezendő események elől.
A lárma erősödött az ajtó előtt. A kopogás erélyes dörömböléssé fokozódott.
Mikor betörték az ajtót, akkor sem mozdultam.
Az őrgrófot feltámogatták a földről, székre ültették. Az orvos verejtékes, ijedt képpel szorgoskodott körülötte; eret vágott, ecetet, ánizst szagoltatott vele. A komor, fekete csuhás pap, fráter Bertholdus, szenteltvizet szórt arcára és szívére.
Az őrgróf szeme kinyílt. Hályogos, értelmetlen pillantással nézett körül, de mikor engem meglátott, tekintetében mérhetetlen iszonyat gyúlt ki. Fráter Bertholdust görcsös kézzel magához hajlította, és a fülébe sugdosott.
Fráter Bertholdus szeme közben rajtam nyugodott. Sötét, kaján, elégtételtől parázsló kifejezéséből megéreztem sorsomat.

Forrás: A vörös oroszlán

Ajánlott könyvek: