A Beavatás időtlen klasszikus, amelynek modern nyelvezete spirituális keresők nemzedékeinek jelentett eddig is inspirációt világszerte.

Ez a számos nyelvre lefordított és világszerte több utánnyomást megélt nagysikerű regény kapcsolatot teremt a nemzetközileg elismert tanító, Elisabeth Haich huszadik századi európai élete és reinkarnációs emlékei között, amelyek az ősi Egyiptomból származnak, ahol papnőként a nagy beavatás előkészítéseként misztikus tanításokban részesült.

Számtalan ismeret és tudás mellett feltárulnak előttünk a karma és a reinkarnáció törvényszerűségei, a mindennapok személyes választásai és a spirituális fejlődés összefüggésének rejtelmei.

„… Választ keresek. Tudni szeretném, mi az élet értelme a földön. Látni szeretném annak az értelmét, hogy megszületünk, sok nehézség árán gyerekből felnőtté válunk, megházasodunk, gyerekeink születnek, akik éppen annyi megpróbáltatásnak lesznek kitéve a felnőtté érés során, mint mi, szintén házasságra lépnek, újból gyerekeket nemzenek, majd megöregedvén elvesztik nagy fáradsággal elsajátított tudásukat, és meghalnak. Végtelen láncolat ez, amelynek se kezdete, se vége! Szünet nélkül jönnek gyermekek a világra, tanulnak, koptatják az iskolapadot, testi és lelki adottságaikat tökélyre igyekeznek fejleszteni – majd viszonylag rövid idő elteltével mindennek vége lesz, és testüket a föld alatt férgek falják fel. Mi értelme van így az egésznek? Mindezt csak azért kell végigcsinálnunk, hogy biztosítsuk az újabb és újabb nemzedékek világra jöttét?

Ha pedig egyesek nem az utódokról való gondoskodást tekintik életcéljuknak, hanem valamilyen szellemi alkotást hagynak hátra, akkor miért kell osztozniuk a többi ember sorsában, miért öregednek meg ők is, és viszik magukkal rendkívüli adottságaikat a sírba? Michelangelo, Leonardo da Vinci, Giordano Bruno, Goethe – és hány nevet lehetne még felsorolni – miért születtek meg, ha végül éppoly kérlelhetetlenül ragadta el őket az enyészet, mint a férget, amely ezen óriások testén lakmározott?

Nem! Lehetetlen, hogy a földi élet ennyire kilátástalan legyen!

Mélyebb értelemnek is kell rejtőznie a születés és a halál látszólag vég nélküli láncolata mögött, legyen az bármennyire is felfoghatatlan a korlátok közé szorított értelem számára: kell, hogy létezzen a túlsó oldalról valamiféle teljesen kielégítő és értelemmel bíró magyarázat!

 

 

De hol és hogyan találhatok rá a valóságnak erre a túlsó oldalára? Hol és hogyan fogok ráakadni az oda vezető útra? Kitől kérjek eligazítást – hol találok valakit, aki a titok beavatott ismerőjeként útmutatást tudna adni ezzel a rejtett igazsággal kapcsolatban?

Minden korszakban éltek rendkívüli emberek a földön, akik a megingathatatlan bizonyosság hangján beszéltek az élet titkáról, és meggyőződésükről a saját életükkel adtak tanúságot – olyan emberek, akiket beavatottnak neveznek.

De hol és kitől kapták meg a beavatást? Egyáltalán, mibe avatták be őket? Szókratész például – aki az istenek nyugalmával veszi kezébe a méregpoharat, és kiissza – félelem nélkül és tárgyilagosan, nyugodtan és mosolyogva beszél a méreg hatásáról, leírja, hogyan kezd kihűlni, majd teljesen elhalni a lába, hogyan kúszik fel kígyóként a halálos hideg a lábából a szíve felé, hogy azt bármelyik pillanatban elszorítsa. Tisztában van vele, hogy meg fog halni, búcsút vesz hűséges tanítványaitól, és lehunyja a szemét. Csak a biztos tudás birtokában őrizheti meg az ember ezt a megingathatatlan nyugalmat a halállal szemben! Hol tett szert Szókratész erre a tudásra? És a többi, a különböző időszakokban a földön élő szellemi nagyság hol ismerte meg az élet és a halál titkát, hol kapta meg a beavatást?

Ma is kell, hogy éljenek ilyen beavatottak, és ma is meg kell, hogy legyen a lehetőség a beavatás, az igazi, nagy beavatás elnyerésére.

Életem során meggyőződtem arról, hogy a Biblia nem mesekönyv, hanem olyan beavatottaktól származik, akik titkos nyelvezet segítségével közvetítettek rejtett igazságokat. A Bibliában pedig a következő tanácsra lelhetünk: „…keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek.” (Mt 7,7)

Követtem a tanácsot! Keresni kezdtem. Minden módon, ami csak adódott. Könyvekben, régi iratokban kutattam, és olyan emberekhez fordultam, akikről feltételeztem, hogy tudnak valamit a beavatásról. Állandóan nyitott szemmel jártam, régi és új könyvekből, valamint egykor és ma élő emberek tanításai nyomán próbáltam a beavatás titkának mozaikdarabjait összerakosgatni.

Végül találtam!

Kezdetben csak ritkán; alkalmanként felfigyeltem, ha belső hallásommal egy-egy könyvben vagy egy-egy ember szavaiban az igazság hangjára ismertem. És abban az irányban haladtam, amerre ez a titkos hang vezetett. Ariadné fonalaként követtem ezt a titkos hangot. Néha a lakóhelyem közelében találkoztam valakivel, aki értékes útmutatással szolgált, máskor azonban sokkal messzebbre, idegen országokba vezetett ez a hang, ahol azután gyakran meghökkentő összefüggéseket fedeztem fel az otthon hallottakkal.

 

 

Így jutottam el egyre nagyobb tudású emberekhez, akik egyre többet tártak fel a beavatásról és az élet értelméről. Természetesen sok olyan tudatlannal vagy csak féligazságokat hirdetővel is találkoztam, aki nagy tudás birtokosának adta ki magát. Azonban rögtön felismertem, ha „a szó Jákób szava, de a kezek Ézsau kezei” (1Móz 27,22) voltak. Ezek a szánalomra méltó sarlatánok, akik a „beavatott” szerepében próbáltak feltűnni, hamar leleplezték magukat. A saját egyéniségükkel, saját magukkal nem tudtak dűlőre jutni. Hogyan is világosíthattak volna fel a végső igazságról, a beavatásról? Én pedig újra meg újra továbbálltam, olyan embert keresve, aki tényleg rendelkezik a tudással, aki valóban részesült a beavatásban.

Ha a sors olyasvalakivel hozott össze, aki újat tudott mondani nekem, annyi ideig maradtam ott, amíg mindent megtanultam, amit csak lehetett. Azután folytattam utamat.

Így jutottam egyszer egy idős asszony közelébe, aki kolostorszerű remetelakban élt, és úgy vonzotta magához a megvilágosodni vágyókat, ahogyan cukrot özönlenek el a hangyák.

Tevékenységét a legszorosabb szellemi kötelékben végezte két fiatalabb férfival – egy indiaival és egy nyugatival –, akiket a „fiainak” nevezett. Amikor nála tartózkodtam, ezek a fiúk éppen távol voltak. A világot járták azzal a megbízatással, hogy lehetőleg minél nagyobb körben terjesszék az igazságot.

Az idős asszony magas növésű volt, királyi testtartású, de mozdulataiban ennek ellenére valami természetes egyszerűséget, a mesterkéltség teljes hiányát lehetett megfigyelni. Mélykék szeme, amelynek sajátos jelleget kölcsönöztek hosszú, barna szempillái, feltűnően tágra nyílt. Tekintete mosolyogva sugározta a jóindulatot, a megértést, és mégis volt valami átható ereje, ami nem egy embert zavarba hozott, ha az asszony szeme az illetőre szegeződött. A megfigyelőnek az a benyomása támadt, hogy ez az asszony mindenkin keresztüllát, az emberek gondolatait, tudatuk egész felépítését képes egyetlen pillantással felmérni. Gyakran előfordult, hogy néhány kérdés fogalmazódott meg bennem, miközben a nagyszámú hallgatóság egyik tagjaként figyeltem a szavaira. Ilyenkor zavartalanul tovább beszélt, de elmosolyodott, majd a következő mondatait úgy fogalmazta meg, hogy választ kaptam kimondatlan kérdéseimre. A hallgatóság más tagjai is beszámoltak ugyanerről a jelenségről. Nem tudtam hova tenni ezt a rendkívüli egyéniséget. Minél többet tanultam tőle, minél tisztábban láttam lelki szemeimmel, annál lenyűgözőbbnek tetszett szellemi nagysága, annál beláthatatlanabbá vált az a terület, amelyen az ő tudása meghaladta az enyémet. Minél több időt töltöttem el mellette, annál kiismerhetetlenebbnek láttam. Akárhányszor találkoztunk, mindig más „személyiségjegyeket” fedeztem fel benne, míg végül az a benyomásom támadt, hogy ez az asszony az összes lehetséges személyiségjegyet magában hordja, és bármelyiket meg tudja jeleníteni, vagyis egyáltalán nem rendelkezik személyiséggel, hiszen a minden egyben a semmit foglalja magában.

– Anyám – kérdeztem egyszer –, ki vagy te tulajdonképpen? …”

– részlet Elisabeth Haich Beavatás című regényéből

Forrás: Beavatás

Ajánlott könyvek:

Beavatás

Vörös oroszlán

Az Igazi beavatás útja