Személyes erő és belső ragyogás

Ne kérd Istent, hogy fényes karrierhez segítsen; inkább arra kérd, mutassa meg belső ragyogásod. Ragyogásunk akkor tud kifejeződni, ha felismerjük. Nem érhetünk el addig tartós és jelentős eredményeket, amíg nem tapasztalunk egyfajta belső pezsgést. Ám ha ez egyszer létrejön, beindítja a külső eseményeket. Mindenki képes rá, hogy ilyen belső pezsgést érezzen, valójában erre vagyunk kódolva. Ebben rejlik nagyságunk ígérete. A teljesítményünk nem a tetteinken alapul, hanem a személyiségünkön. A világban megnyilvánuló erőnk a személyes erőnk eredménye. Életpályánk a személyiségünk kiterjesztése.

Azok az emberek, akikből sugárzik a belső ragyogás, nem feltétlenül tevékenyek, de sok embert ösztönöznek cselekvésre. Mahátma Gandhi és Kennedy elnök jó példa erre. Legnagyobb eredményeik alapja az, hogy másokban felszabadították a láthatatlan, belső energiát. Eljutottak saját mélységeikhez, és ezáltal mások mélységeit is megérintették.

Ez a fajta karizma, ez az erő, amely egy láthatatlan birodalomból képes befolyásolni a Földön történő dolgokat, Isten minden gyermekének természetes joga és kötelessége. Ne azt a képességünket próbáljuk fejleszteni, hogy mindent megszerezzünk, amit csak lehet; inkább azt a képességünket fejlesszük, hogy el tudjuk fogadni azt, ami már a miénk.

Aki komolyan veszi az életet, abból személyes erő árad. Az univerzum annyira vesz minket komolyan, amennyire mi komolyan vesszük őt. És a komolyságunkat azzal mutathatjuk ki leginkább, ha méltányoljuk a szeretet erejét és fontosságát. A csodák abból a felismerésből erednek, hogy életünk értelme a szeretet.

A csodák tanítása foglalkozik azzal a hagyományos keresztény fogalommal, amit úgy neveznek: „a Szentlélek ajándéka”. Ennek lényege, hogy ha az életünket átadjuk a Szentléleknek, hogy használja a saját céljaira, új képességek jelennek meg bennünk. Nem arról van szó, hogy rendezzük az életünket, és aztán ajánljuk Istennek; ha az életünket Isten kezébe adjuk, a dolgaink rendeződni kezdenek. Amint a szívünk megnyílik, képességeink virágozni kezdenek. Sok ember mondta már nekem, hogy ha egyszer sikeres és gazdag lesz, arra fogja felhasználni a sikerét, hogy segítsen a világon. Ez azonban nem más, mint halogatás; az ego így próbál távol tartani bennünket attól, hogy teljesen jelen legyünk a saját életünkben. Ha nem tartjuk magunkat sikeresnek, munkánkat akkor is a világ gyógyításának szolgálatába állíthatjuk. Az ebből merített erő pedig szárnyakat ad karrierünknek.

Nem számít, mit csinálunk; bármivel foglalkozunk, szolgálat lehet. Nem számít, milyen formát ölt a tevékenységünk, a lényege ugyanaz: azért vagyunk itt, hogy az emberi szíveket szolgáljuk. Valahányszor beszélünk valakivel, ránézünk valakire, vagy akár csak gondolunk valakire, lehetőségünk nyílik rá, hogy több szeretetet vigyünk az univerzumba. Akár pincérnő vagy, akár egy filmstúdió vezetője, akár darukezelő, akár egy ország elnöke, a munkád fontos Istennek.

Amikor ezt felismered, méltóvá válsz arra, hogy gyógyíthass, és birtokába jutsz annak az energiának, amely előrelendíti világi törekvéseidet. A szeretet sokkal vonzóbbá tesz. Ez azt jelenti, hogy olyan leszel, mint egy mágnes. Nemcsak embereket fogsz magadhoz vonzani, hanem különféle körülményeket is, amelyek odaadásod erejét tükrözik. A személyes erőd nem olyasmi, ami valamikor a távoli jövőben magától feltárul majd előtted. Az erőd a te döntésed eredménye: úgy döntesz, hogy feltárod. Amint eldöntöd, hogy erős vagy, az leszel. Abban a pillanatban erős leszel. Ha elhatározod, hogy itt és most a szeretet eszköze leszel, egyúttal a személyes erőd gyarapodása mellett is döntesz.

A csodák tanítása azt mondja, hogy Isten minden gyermekének megvan az ereje – de senkinek sincs „különleges” ereje. Mindegyikünk különleges, és mégsem különleges egyikünk sem. Senkinek nincs több lehetősége Isten szeretetének és fényének terjesztésére, mint bárki másnak. A sikerrel kapcsolatos hagyományos elképzeléseink jórészt azon alapulnak, hogy bebeszéljük magunknak, különlegesek vagyunk, vagy valami különlegeset tudunk nyújtani. Az igazság viszont az, hogy egyikünk sem különleges, mert a különleges emberek különböznének és elkülönülnének a többiektől. A krisztusi egység ezt lehetetlenné teszi. A különlegességbe vetett hit téveszme, amely csak a félelemet növeli.

Beethoven, Shakespeare és Picasso nem teremtettek, hanem képesek voltak hozzáférni önmagukban ahhoz, és kifejezni azt, amit Isten teremtett. Nem a teremtésben voltak zseniálisak, hanem a kifejezésben. Ezért sokkolnak bennünket a nagy művészeti alkotások felismerései, és ezért kívánjuk, hogy bárcsak mi alkottuk volna őket. A lélek beleborzong, amikor eszébe jut, amit mindnyájan tudunk.

A Tanítás azt mondja, egy napon majd Isten minden ajándékán egyenlően osztozunk. Mindnyájunkban megvan a nagyszerűség lehetősége, de ezt korán kigyomlálják belőlünk. A félelem akkor jelenik meg, amikor megtudjuk, hogy létezik első, második és harmadik helyezés, és bizonyos teljesítményekért ötös jár, másokért viszont csak hármas. Egy idő után sokan már próbálkozni sem mernek. Az egyetlen dolog, amit a világnak adnunk kell, az, hogy felismerjük a saját nagyszerűségünket. Az ego szerint ez nem elég, ami oda vezet, hogy megfeledkezünk erről az egyszerű igazságról, és megpróbálunk jobbat találni helyette. Az ego ebben nem támogat bennünket, bár szokása szerint úgy tesz, mintha segítene. Nem véd meg attól, hogy bolondot csináljunk magunkból, viszont megakadályozza, hogy megtapasztaljuk, kik vagyunk valójában, gátolja, hogy ragyogásunk kifejezésre juthasson, és örömet szerezzen nekünk és másoknak.

Van egy történet, amely nagyon kedves számomra: egy kislányról szól, aki festett egy fát, és megmutatta a tanítónőjének. A fa lila volt. A tanítónő azt mondta:

– Drágám, még sosem láttam lila fát.

– Ó! – mondta a kislány. – Hát az nagy kár.

Nem színlelhetünk hitelességet. Azt hisszük, meg kell teremtenünk a személyiségünket, és mindig dolgoznunk kell a foltozgatásán. Ez azért van, mert arra törekszünk, hogy különlegesek legyünk, nem pedig arra, hogy igazak. Szánalmas próbálkozásokat teszünk, hogy megfeleljünk a többi embernek, akik ugyanezt teszik.

Egy tulipán nem törekszik arra, hogy jó benyomást tegyen bárkire. Nem küzd azért, hogy különbözzön a rózsától. Nincs rá szüksége. Különbözik. És a kertben minden virág számára van hely. Neked sem kell harcolnod azért, hogy az arcod különbözzön bárki más arcától. Különbözik. Egyedi vagy, mert olyan vagy, amilyen. Nézd meg az óvodásokat! Mind különbözőek, anélkül hogy bármit tennének érte. Egészen addig, amíg öntudatlanul önmagukat adják, nem kell tenniük semmit, akkor is ragyognak. Természetes fényük csak később torzul el, amikor megtanulnak versengeni, és arra törekszenek, hogy jobbak legyenek másoknál.

A Tanítás szerint Isten bennünk ragyogó természetes fénye a nagyságunk; az ego törekvése pedig, hogy megszépítse természetes állapotunkat, a nagyszerűségünk. „A nagyság könnyűszerrel megkülönböztethető a nagyszerűségtől – mondja a Tanítás –, mert a szeretet mindig visszatér hozzád, ám a büszkeség sosem.” Az ego mindig közbeavatkozik, ha ki akarjuk fejezni saját erőnket, és mindig hozzá akar tenni valamit. Ezzel a trükkel meghiúsítja, hogy kifejezzük, kik vagyunk valójában, és elismerést kapjunk érte másoktól.

Ismétlem: az ego célja az elkülönítés. Én például régebben egyfajta érzelmi hullámvasúton utaztam: időnként azt éreztem, jobb vagyok másoknál, néha azt, hogy rosszabb. „Jobb vagyok náluk, nem, nem vagyok olyan jó, mint ők, jobb vagyok, nem, nem vagyok olyan jó.” De mindkét gondolat téves. Az igazság az, hogy olyanok vagyunk, mint mindenki más. Ebből a gondolatból – hogy nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, mert lényegében mindnyájan ugyanazok vagyunk – csak addig hiányzik a csillogás, amíg nem méltányoljuk, miféle klubhoz is tartozunk. Az emberiség végtelenül nagy erejű teremtmények csoportja. Erősek vagyunk, de ez az erő nem a sajátunk. Isten bennünk lévő szelleme világítja meg és teszi elevenné az életünket. Önmagunkban nem vagyunk valami nagy szám.

Ez a gondolat sokat segített nekem a pályafutásom során. Amikor kisétálok a színpadra, néha ezernél is több ember előtt kell beszélnem. Fogalmam sincs, meg tudnék-e birkózni a stresszel, ha azt hinném, hogy valami különlegeset kell nyújtanom. De meg sem próbálom. Nem kell jó benyomást tennem senkire, s mivel ez eszembe se jut, nincs más dolgom, mint ellazulni. Nem érzem szükségét, hogy az emberek azt gondolják rólam, különleges vagyok, mert tudom, nem vagyok az. Egyszerűen mesélek a barátaimnak, lazán és lelkesen. Ennyi az egész. Semmi több. Minden más csak illúzió. Isten gyermekének igaz valóját nem kell feldíszíteni.

Néha megkísért bennünket a gondolat, hogy sokkal jobb benyomást keltünk, ha megjátsszuk magunkat. Természetesen ez nem igaz; ez inkább szánalmassá tesz. A Tanítás azt állítja: „A nagyszerűség mindig csupán a kétségbeesés leplezésére szolgál.” Krisztus fénye akkor ragyog bennünk a legerősebben, ha elengedjük magunkat, és hagyjuk, hogy ragyogjon, elhomályosítva nagyszerűségünk téveszméjének csillogását. Mi azonban félünk levenni a maszkunkat. Ez valójában nem a kicsinységünk elleni öntudatlan védekezés. Az ego ezekben a pillanatokban lényegében Isten ellen védekezik.

A legmélyebb félelmünk nem az, hogy kevesek vagyunk. A legmélyebb félelmünk az, hogy végtelenül erősek vagyunk. Nem a sötétség, hanem a belőlünk áradó fény az, ami a leginkább megfélemlít minket.

Azt kérdezzük magunktól: „Hogy jövök én ahhoz, hogy ragyogó, nagyszerű, tehetséges és bámulatos legyek?” De tulajdonképpen mi az, ami hiányozhat belőled? Isten gyermeke vagy. Ha kicsinek mutatod magad, az nem szolgálja a világot. Csöppet sem megvilágosodott dolog, ha összehúzod magad, hogy az emberek ne érezzék bizonytalannak magukat melletted. Mindnyájunknak ragyognunk kellene, ahogy a gyermekek ragyognak. Arra születtünk, hogy Isten bennünk megnyilvánuló dicsőségét hirdessük. Nemcsak némelyikünk – mindegyikünk erre született. És amint hagyjuk a saját fényünket tündökölni, öntudatlanul másoknak is engedélyt adunk ugyanerre. Ha felszabadulunk a saját félelmeink uralma alól, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat is.

A csodatevő a lélek művésze. Nincs magasabb rendű művészet, mint jó életet élni. A művész tudatja a világgal, mi van az álarc mögött, amelyet mindnyájan viselünk. És mind ezért vagyunk a világon. Azért akarnak olyan sokan sztárok lenni, mert a saját életükben nem játszanak főszerepet. A kozmikus spotlámpák nem ránk világítanak, hanem belőlünk. Régen folyton vártam valakire, aki majd felfedez engem, „létrehoz”, valahogy úgy, ahogy állítólag Lana Turner színésznőt fedezték fel egy vegyesboltban.

Végül felismertem, hogy akire várok, az én magam vagyok. Ha a világ engedélyére vársz, hogy ragyoghass, azt sosem kapod meg. Az ego nem adja meg az engedélyt. Csak Isten adhatja meg – ő pedig már megtette. Téged küldött ide személyes követeként, és arra kér, hogy szeretetét add át a világnak. Fontosabb munkára vársz? Nincs olyan.

Mindegyikünk szerepel a tervben, és mindegyikünk értékes. Ahogy egyre jobban és jobban megnyitjuk a szívünket, elindulunk arrafelé, amerre mennünk kell. Ajándékaink előbukkannak bennünk, és harmóniájuk kiteljesedik. Minden erőfeszítés nélkül valósítjuk meg céljainkat.

Hogyan tudott volna Leonardo da Vinci nem festeni? Hogyan tudott volna Shakespeare nem írni? Rilke a leveleiben azt tanácsolta egy fiatal költőnek, hogy csak akkor írjon, ha úgy érzi, ezt kell tennie.

Azt kell tennünk, amire mély lelki és érzelmi indíttatást érzünk. Ebben rejlik az erőnk, ez a ragyogásunk forrása. Az erőnket nem lehet szándékosan előhívni. Isteni rendelkezésre jelenik meg, a kegyelem megnyilvánulásaként.

Forrás: Visszatérés a szeretethez

Ajánlott könyvek: