Emlékezz, ez nem arról szól, hogy megbocsátjuk a terrorizmust, vagy ünnepeljük azt, ahogy az emberiség pusztítja magát és a természetet. Ez nem valamiféle spirituális kerülőút alkalmazásáról szól, ami arra szólít, hogy átugorjuk szeretetteink elvesztésének fájdalmát, és nézzük, ahogy az emberek ölik egymást. Nem a fájdalom elnyomásáról szól, vagy egyfajta mentális erődről, amely elszigetel minket a fájdalomtól, amit a „szétválás története” okoz a szívünkben. 

Ez arról szól, hogy ápoljuk a paradoxon megtartásának képességét. Érezhetjük egyszerre a mély fájdalmat vagy gyászt, a veszteséget és a tragédiát, ugyanakkor lehetünk hálásak a helyzetekért, amelyekben az efféle tapasztalatok megnyitnak minket, összetörik az ego illúzióját, és ráébresztenek minket a létezésre, így végül képesek vagyunk LÁTNI és ÉREZNI és MEGTAPASZTALNI, hogy mind Egyek vagyunk, és egyszerűen azért vagyunk itt, hogy szeressük egymást és törődjünk egymással.

lissa_rankin_web
Dr. Lissa Rankin

Felkiálthatunk szívet tépő fájdalommal, ugyanakkor érezhetünk hálát is azért, hogy a fájdalom maradéktalanul felráz és beletaszít az emberi tapasztalatba. Mindkettő lehet igaz egyszerre, anélkül hogy bármit is kihagynánk. Üdvözölhetjük az egészet – a cserbenhagyottságot, a sértettséget, a csalódottságot, a rémületet –, de a helyzeteket is, amelyekben a tragédiák összehoznak minket, emlékeztetnek arra, kik is vagyunk, segítenek emlékezni arra, melyek a legbensőbb értékeink, és kimozdítanak minket a mindennapi élet megelégedettségéből.

Nemrégiben találkoztam Will Pye-jal, aki egy éve esett túl az agyműtéten. Könyve, a Blessed with a Brain Tumor: Realizing It’s All Gift and Learning to Receive, a végletekig viszi a rendkívüli hála fogalmát. Will hitelesen hálás az agydaganat áldásáért, mindazokért az ajándékokért, amelyek a daganat mellett érkeztek. Én is hálás vagyok azért, hogy elvesztettem öt embert, akiket szerettem. Ugyanannyi csoda kísérte ezeket az veszteségeket, amennyi könny. És… fáj is, ijesztő, tragikus és pusztító. Mind igaz, ha meg tudjuk tartani a paradoxont.

Felrázottan

Minél inkább felfedezem a rendkívüli hála gyakorlatát, annál kíváncsibb vagyok, hogy mit érezhet, milyen lehet és mit csinálhat egy tökéletesen lélekkel élő emberi lény. Memoáromban, a The Anatomy of a Calling című könyvben, a saját hívásom felé vezető utamról írtam. A könyv írásakor jöttem rá, hogy az utam szükségszerűen buktatókkal volt kövezve, és nem hagyhattam volna ki a nehéz részeket anélkül, hogy ne lassítottam volna a tempót a felébredéshez vezető saját utamon. Szükségem volt ezekre a tökéletes viharokra mint ébresztőkre, hogy több információ érje a lelkemet arról, miként élem az életem. Mikor kényelmes volt a helyzetem, könnyű volt visszaaludni, de amikor a bánat rázott, emlékeztem, miért vagyok itt, és mi az, ami igazán számít. Új mantrám, amit Martha Becktől kölcsönöztem, a “Cave early”. Kérlek, Istenem, engedd, hogy minél gyakrabban választhassam a leghálásabb utat, hogy ne eshessek vissza ebből a felébredt állapotból. De ha fel kell hogy rázz, kérlek – ne habozz.

A cikk folytatását itt találod

www.lissarankin.com

Keresd Dr. Lissa Rankin könyveit webáruházunkban