Részlet új művemből, a The Anatomy of a Callingból. A könyv hívásaink megtalálásáról és beteljesítéséről szól, Joseph Campbell hősutazását használva térképként. Arról szól, hogy mi történik aközött, hogy meghallod a kalandra hívást, és aközött amikor végre visszatérsz a Szent Grállal az emberekhez, akiknek szükségük van rá. Ez a részlet egy különösen fájdalmas része az én hősutazásomnak, és azt mutatja be, mi történik, amikor elfordulunk attól, hogy igazodjunk a lélek teljességéhez.

Egy szülészeten töltött hosszú éjszaka után, amikor már alimerj_gyogyulni_b1_218pxg maradtak tartalékaim, kaptam egy levelet egy páciensemtől, Fionától. Azt írta, hogy miután férjével milliószor vitatkoztak amiatt, hogy egy éve nem szeretkeztek, a férje megfenyegette, hogy elhagyja, ha nem megy el egy nőgyógyászhoz kideríteni, mi a gond. Mivel nagyon be voltam táblázva, két hónapot várt, hogy eljöhessen hozzám, azon imádkozva, hogy nekem lesz valamilyen mágikus megoldásom, ami megmentheti a házasságát. Pár évvel korábban járt már nálam, és közvetlen, kedves, vicces, jószívű, őszinte képet őrzött rólam. Úgy érezte, bízhat bennem.

Fiona azt is elmondta a levelében, hogy a vizsgálat napjának reggelén lezuhanyozott, szőrtelenített és magára fújta kedvenc parfümjét. Felöltötte legcsipkésebb fehérneműjét és a kedvenc ruháját. Amikor megérkezett a rendelőmbe, beállt a sorba a pult előtt, ahol előtte négyen vártak bejelentkezésre, és elfoglalta a helyét a váróban ülő húsz másik nő között. Több mint egy órán keresztül várt, és jóval az időpontja után, az asszisztensem végre a vizsgálóba vezette, ahol azt az utasítást kapta, hogy vetkőzzön le, aztán húsz percig egyedül maradt egy hűvös szobában, ahol nem viselt mást, csak egy papírköpenyt. Addigra átfázva és a kényelmetlenségtől kiszolgáltatottan sírni kezdett.

A könnyek látszólag – ahogy magyarázta levelében – elkerülték a figyelmemet, de még csak bocsánatot sem kértem a késésért, amikor végre beléptem. Fiona azt írta, kimerültnek tűntem. A hajam lófarokban volt felfogva, a szemeim táskásak és fáradtak voltak és egyáltalán nem viseltem sminket. Fehér köpenyemet viseltem gyűrött, zöld műtősruhám felett, ami megfeszült várandós pocakomon.

Azt írta, rövid beszélgetést kezdeményeztem vele, ahogy a papírjait töltöttem ki, és készültem az éves vizsgálat elvégzésére, de amikor megkérdeztem, van-e bármilyen problémája, Fiona habozott. Szemkontaktus nélkül, háttal álltam neki. Mivel annyira elfoglalt voltam, nem érezte magát biztonságban ahhoz, hogy megossza velem gyengülő szexuális életének kínos történetét. Tehát úgy döntött, nem szól róla. Elvégeztem a Pap-tesztet, kitöltöttem a receptjeit és magára hagytam a szobában.

Mikor Fiona hazaért, levette legjobb ruháját és eltette a csipkés fehérneműjét. Hónapokba telt, míg bátorságot gyűjtött, hogy időpontot kérjen egy másik orvostól, de egy jó orvost talált, aki nem fogadta el a szakszervezeti társadalombiztosítási rendelést, és így nem dolgozott szülészeten, ezért lehetősége volt egy teljes órát szánni Fionára. Az orvos segített neki helyreállítani a hormonháztartását és elhagyni az antidepresszánsokat, és a férjével együtt terápiára kezdtek járni.

Azt írta, nem akart bíráskodni felettem vagy megszégyeníteni. Abban a hitben nőtt fel, hogy az orvosok tiszteletet érdemelnek, és nem kérdőjelezi meg a tanácsaikat vagy a viselkedésüket. De annyira bántotta a találkozás, annyira csalódott volt a viselkedésem miatt, hogy úgy érezte, tudnom kell róla, hátha esetleg segít ezzel más betegeknek. Minden jót kívánt, gratulált a terhességemhez és együttérzését fejezte ki, mert tudta, milyen elfoglalt voltam. Úgy írta alá, hogy „Remélem, még mindig ott vagy. Szeretettel, Fiona”.

Sírtam, mikor elolvastam a levelét. A legrosszabb az volt, hogy még csak nem is emlékeztem a találkozásra, és nem tudtam felidézni, hogy néz ki. Fiona csak egy arctalan, névtelen szám volt a praxisom orvosi futószalagján.

Mi történt velem? Hogy hagyhattam magam ennyire elfoglalttá válni, hogy nem vettem észre, hogy a saját páciensem sírt? Az orvostudomány felé hívattam, hogy gyógyító legyek. De milyen gyógyító hagy ott egy síró, meztelen nőt olyan egészségügyi aggályokkal, mint Fiona? Mikor hagytam abba a másokkal való törődést?

Hazaérve felhívtam Fionát, hogy elnézést kérjek. Ő megköszönte a hívásomat, és azt mondta, ne aggódjak, és ne érezzem rosszul magam. Elmondhatatlanul szégyelltem magam.

***

Miután végeztem a munkámmal, még mindig sebzetten Fiona levelétől és a fárasztó éjszakai műszaktól, amin éppen túl voltam, megálltam az élelmiszerboltnál. Az egyetlen, aki távol tartott a jól megérdemelt ágyamtól, egy pattanásos tinédzser volt, aki képtelennek tűnt beszkennelni az áruimat. A gyerek arca kipirult, a homloka izzadni kezdett, és láttam, ahogy tehetetlenül néz a többi pénztárosra, akik könnyedén szkenneltek és kasszáztak.

Aztán hallottam a saját hangom, hogy olyat mondok, amiről még mindig nem hiszem el, hogy belőlem jött.

„Ha úgy végeztem volna a munkámat, ahogy te a tiédet, mindenhol halott emberek lennének.”

Tényleg. Valóban ezt mondtam.

Az élelmiszerboltból hazafelé egy mókus ugrott az autóm elé. Éreztem, hogy a kocsi kerekei átbuknak felette. Eszembe jutott, hogy megállok és megnézem, hátha tehetek bármit is, hogy megmentsem. De csak vezettem tovább, bénultan és fáradtan, anélkül hogy akár csak visszanéztem volna a visszapillantó tükörben.

A kimerültségem ellenére nem tudtam aludni azon az éjszakán. Egyik oldalamról a másikra dobáltam magam, mint egy tonhal, fájós háttal, a kisbabám rúgásait érezve a bordáimon. Édesapám rákbetegségén gondolkoztam. Eszembe jutott, hogy cserbenhagytam Fionát, és hogy önző voltam azzal a szegény kölyökkel. És a mókus. A mókus. Úgy éreztem, valami összepréselődött a mellkasomban, mintha satu szorongatná a szívemet. Jólesett volna sírni. Arra emlékeztetett volna, hogy még mindig élek. De a könnyek nem jöttek. Feltörő fájdalmat éreztem, de mint egy felrázott kólásüveg kupakkal a tetején, a fájdalom nem tudott kitörni.

Ez volt az első alkalom, hogy valaha eszembe jutott az öngyilkosság.

Épp amikor azon kezdtem gondolkozni, hogy hogyan szeretném megölni magam, a kisbabám rúgott egyet, és eszembe juttatta, hogy ha ezt tenném, nem csak magammal végeznék, de vele is.

Ó, Istenem. Még csak sem ölhetem magam.

A düh forgószelét éreztem felkavarodni magamban. Körbenéztem valamiért, amit összetörhetnék – egy tányérért vagy talán egy vázáért akartam nyúlni. De ahogy körbe-körbe forogtam, semmit sem találva, egy hangot hallottam.

A lágy, szeretetteljes hang azt mondta: „Kedves, össze akarnak törni téged. Ott kell hagynod a munkád.”

Az ezt követő pillanatok megfürdettek azzal, amit csak úgy tudok leírni, mint a feltétel nélküli szeretet áradata, amely semmihez sem fogható, amit valaha tapasztaltam. A kegy vízesése zúdult rám és rajtam keresztül, feltöltve a szívemet, testemet és elmémet reménnyel és békével. A teljes idegrendszeremet fesztelennek éreztem. Az elmém elcsendesedett, és éreztem, ahogy kilépek önmagamból, míg már nem Lissa voltam; a tágra nyílt tudatosság voltam, aki Lissa fájdalmát figyelte határtalan szeretettel, együttérzéssel és lágysággal. Abban a pillanatban az az elképzelés, hogy az élet lehet fájdalmas, majdhogynem abszurdnak tűnt. Letekintve magamra, láttam magam olyan nevetésben kitörni, mint egy őrült. Valószínűleg ilyen lehet, amikor az embernek elmegy az esze, de ha ez az, amikor az ember úgy érzi, megbolondul, semmi vágyam nem volt visszatérni az épelméjűség fájdalmába. Súlytalannak, béklyók nélkülinek éreztem magam, mintha bárhol lehetnék és ugyanakkor egyáltalán sehol egyszerre; otthon, a hatalmas semmiben, amely az üresség helyett kivételesen teljesnek tetszett. Az öngyilkosság gondolata egyszeriben nevetségesnek tűnt.

Úgy éreztem, kiléghajózom magamból, a még mindig az ágyon fekvő testem méretein túlnőve, túl a hálószoba méretein, túl a házon, még magánál San Diegónál is nagyobbra nőve, mintha kirobbannék a légkörbe és azon túl, csillagfénnyé válnék magam is, súlytalan, időtlen örömmé és elevenséggé, elmondhatatlan ámulattal tekintve vissza a földre.

Wow. Ez fantasztikus…

De aztán, amilyen gyorsan a tudatosság eksztatikus állapotába csöppentem, ki is estem belőle. Visszarántva a testembe, egy másik hangot hallottam megszólalni, egy kegyetlen, bíráló hangot, amely azt mondta: „Miről beszélsz? Nem hagyhatod ott a munkádat! Nemsokára gyermeked születik. Jelzáloghiteled van. Arról nem is beszélve, hogy 20 évet töltöttél azzal, hogy feláldoztál mindent, hogy orvos lehess. Buta és vakmerő lennél, ha otthagynád a munkádat. És mit gondolna mindenki? Az orvosok nem hagyják csak úgy ott a munkájukat, főleg, ha orvosi iskolai tartozásuk és kötelezettségeik vannak. Azt már nem is említve, hogy a haldokló apád milyen csalódott lenne benned. Ne legyél buta! Nagyszerű munkád van. Fantasztikus férjed. Gyönyörű házban élsz. Be kellene fognod, és hálásnak lenned azért, amid van. Most menj vissza aludni, és fejezd be a hülyéskedést.”

De a lágy, kedves hang hajthatatlan volt. „Nem most kell megtenned, drága. De eljön az idő, hogy otthagyd a munkádat, szóval készülj. És ne aggódj. Minden rendben lesz, és nem leszel egyedül.”

Az önző hang felcsattant: „Ne hallgass erre az ostobaságra!”

A szerető hang azt mondta: „Az apád egy 59 éves orvos, aki három hónapon belül meg fog halni. Lehetnél te ez az ember. Ha rájönnél, hogy csak három hónapig élsz, élnéd tovább az életet, amit most élsz?”

A válaszom egy hangos „A FENÉBE IS, NEM!” volt.

De hogy hagyhatnám ott a munkámat? Amikor megígértem, hogy mindkettőnk számláit fizetem. El kellene adnom a házamat. És hogyan engedhetném meg magamnak a 120 000 dolláros orvosiműhiba-lelépési díjat, amit a munkám otthagyásának kiváltságáért fizetnem kellene? Hogyan engedhetnénk meg magunknak egy lakást San Diegóban? El kellene költöznünk. A munkám otthagyása teljes újratervezést igényelne. Mindez túl sok volt ahhoz, hogy egyáltalán számításba lehessen venni.

A kedves hang azt mondta: „Még nem kell semmit sem tenned. Csak barátkozz meg az igazsággal.” Éreztem, ahogy a hang melegsége körbevesz, mint egy ölelés. A pulzusom lelassult. A légzésem mélyebbé vált. Láthatatlan karokat éreztem magam körül, ahogy összegömbölyödtem az ágyamban, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy reggel felkelt a nap San Diego-öböl felett.

***

A legkevésbé sem éreztem magam hősnek azon az estén. Inkább egy áldozati szerepbe csúszott valaki voltam az átlagos világban. De amit nem tudtam akkor, az az, hogy a hősi utazásom azon az éjszakán kezdődött a kedves, szerető hang felbukkanásával, ami azt az igazságot mondta ki, amit én nem ismertem volna be magamnak. Ötletem sem volt, mire hívattam. Azt hittem, a gyógyítás az én hívásom, de krónikus gyomorfájdalmaim, más egészségügyi problémáim és Fiona levele – mind jelnek tűnt az univerzumtól, hogy valami nincs rendben. Valami másra hívattam, de amikor felvettem azt a csengő telefont, az üzenet nem volt kristálytiszta.

Talán te még mindig az átlagos világon vergődsz keresztül, ahogy én tettem, azzal nyugtatva magad, hogy mehetnének rosszabbul is a dolgok, és csak hálásnak kellene lenned azért, amid van. Talán még mindig vakon állsz a lehetőség előtt, hogy az életed lehetne ennél sokkal több. Észre sem veszed, és egy nap visszatekintesz erre az időszakra az életedben, és meglátod, mennyire szerteágazóan rosszul működő, unalmas és örömhiányos volt az átlagos világod ahhoz képest, ahogyan érzed majd magad, ha megtalálod a bátorságot igent mondani a hős utazására. De egy nap, amikor visszanézel majd, megérted, hogy mindez szükségszerű és természetes része volt az utazásodnak, mint ahogy minden hős életében az. Megérted majd, hogy minden tökéletes időzítés szerint történt, és pontosan ott voltál, ahol lenned kellett egészen addig, amíg kész nem voltál felvenni a telefont.

Ha hallottál egy hangot, amely arra figyelmeztet, hogy a változás mozgásban van, talán még nem látod, mi vár rád, de erősen azt érzed, hogy van valami több is, az lesz a pillanat, amikor belekezdesz az új kalandba. Ez az első lépés a hősi utazásod felé.

www.lissarankin.com/when-you-know-youve-veered-off-course-from-your-calling

Keresd a könyvet webáruházunkban

Olvass bele a könyvbe