Lefogadom, hogy most arra gondolsz, ki a fene lehet az az angyalszárnyas, deszkás csaj egy forgalmas New York-i út kellős közepén, és vajon mitől ér fülig a szája. Hát, ha nem lenne egyértelmű, elárulom, hogy én vagyok, Gabrielle Bernstein, és azért mosolygok olyan nagyon, mert boldog vagyok. Teljes vagyok, egész vagyok, és az életemért élek! Azt választom, hogy szeretettel észlelem a világot. Az életemet olyannak érzem, mint egy boldog álmot, és ezért mindennap izgatottan ébredek.
Nem voltam ám mindig ilyen lelkes rajongója az életnek. Sőt, öt évvel ezelőtt a sötétség csapdájában vergődtem, és úgy éreztem, hogy az egyetlen megoldás az, hogy kikiabálom magam onnan. Huszonöt éves voltam akkor, és a saját PR-cégemet vezettem Manhattanben. Én voltam a tipikus középosztálybeli, fiatal New York-i. Kívülről nézve a boldogság minden szükséges kellékével fel voltam szerelve: szuper családdal, szuper állással és szuper barátokkal. Legbelül azonban nem voltam boldog. Akkoriban minden erőmmel arra fókuszáltam, hogy megerősítsem, amit a külvilág érzékel velem kapcsolatban: Miből élek? Kivel járok? Milyen klubokba engednek be? Ezek a dolgok számítottak…
Tele voltam bizonytalansággal, piával és Subway-szendviccsel. A boldogságképem nagyjából ilyen volt: egy tabletta, egy pasi, vagy egy új rovátka az életben elengedhetetlen „teljesítmények” tabelláján. A mantrám így szolt: „Minél keményebben nyomulok, és minél hangosabban kiabálok, annál messzebbre jutok.” A majd ha hozzáállás megszállottja voltam. Majd ha lesz egy barátom… Majd ha több pénzem lesz… Majd ha leszerződöm azzal az ügyféllel… akkor boldog leszek. Amikor ezek a majd ha dolgok jelenné értek, még mindig elégedetlen voltam, és a drogokhoz meg az alkoholhoz folyamodtam, hogy betöltsem az űrt. Egy teljes évet töltettem azzal, hogy a szárnyalás pillanatait űzzem, csak hogy aztán egy ronda drogfüggőséggel végezzem.
Pontosan emlékszem arra a napra, amikor padlót fogtam. 2005. október 2-a volt. Másnaposan, szétdrogozva ébredtem, és szégyenkeztem amiatt, amit az éjszaka műveltem. Hallottam, amint beszűrődik az utcáról a kukásautó zaja, valamint a munkába és az edzőterembe siető emberek beszédfoszlányai. Én sehova nem siettem. Akkor, a fejemben tomboló fejfájás-rohamaim közepette hallottam meg az intuícióm hangját. Ezt mondta: „Hagyj fel azzal, hogy kívül keresed a boldogságot. Tisztulj ki, és majd belül megtalálod.” Aznap a józan életet választottam, és elhatároztam, hogy ezentúl magamban keresem a boldogságot.
Akkor húztam be rohanó New York-i életstílusom kézifékjét, és alakítottam ki egy új, egészséges függőséget. Szellemi-metafizikai kereső lettem! És ahogy a buddhista mondás ígéri, ha a tanítvány készen áll, a tanító is megjelenik, az én mesterem vagy mestereim – Marianne Williamson, dr. Wayne Dyer, Louise Hay és Shakti Gawain – is megjelentek egy csoport boldogságguru formájában. Követtem az iránymutatásukat, megfogadtam a javaslataikat, és átállítottam az észlelésemet. A dolgok jobbra fordultak, mégpedig gyorsan.
Amint kijózanodtam, rájöttem, hogy új tevékenységeknek csináltam helyet – mentálisan, spirituálisan és a naptáramban is. Egészségesnek éreztem magam, és fel akartam tárni ezt a pozitív érzést, úgyhogy többféle fizikai mozgásformába is belefogtam. Edzőcipőt húztam és kimentem futni a parkba, vagy feltettem valami zenét, és egyedül táncoltam a lakásomban. Egy hawaii út során hihetetlen szörfkalandban volt részem, és úgy éreztem, tökéletesen kapcsolódom saját magamhoz és az Univerzumhoz. A testmozgás beindította a szellememet. Mozogtam, és új ösvényeket fedeztem fel.
ÉN-feltárásom ezen korai időszakában az egyik kedvenc mozgásformám a trambulinon való ugrálás volt. Órákig ugráltam, amíg el nem jött az elengedés katartikus pillanata. Nem kellett sokat várnom, és ÉN-nel telitett életem boldogsága rávezetett, hogy sok olyan tevékenységben leljek örömet, amit gyerekkorom óta nem próbáltam. Újra monociklizni, görkorizni és szörfözni kezdtem. Míg minden tevékenységhez másfajta beállítottság és összpontosítás kellett, az mindegyikben megegyezett, hogy kiragadtak a gondolataim közül, és valamiféle elragadtatott állapotba kerültem.
Felfedeztem, hogy ebben az állapotban teljesen le tudom választani magam a környezetemről. Egy olyan helyen találtam magam, amit csak flow-ként, vagy áramlatként lehet leírni. Az áramlás pillanataiban megállt az idő, és én teljességgel elmerültem az egyes tevékenységekben. Az ÉN-em melységeinek felkutatása iránti elkötelezettségemtől vezérelve elkezdtem minden fizikai tevékenység után meditálni. A meditáció alatt elmélkedtem azon, hogy az ÉN-kaland során mit tanultam, vagy mit engedtem el. Ezekben a pillanatokban képes voltam megszabadulni a bizonytalanságtól, a félelemtől és a szomorúság régi érzéseitől.
Hamarosan arra jöttem rá, hogy az ÉN-élményeim vezettek oda, hogy egész életre szóló mintákat változtattam meg. Konkrétan az ÉN volt az, aki megengedte, hogy végre elálljak a saját utamból! Minden ÉN-tevékenység nagyszerű lehetőséggé vált arra, hogy meggyógyítson egy-egy régi keletű problémát az életemben. Vegyük például az egykerekűzést. Akkor tanultam először monociklin ülni, amikor középiskolás koromban részt vettem egy cirkuszművészeti programban. Az egykerekűzés nagyon hasonlít a kerékpározásra abban, hogy évek múlhatnak el biciklizés nélkül, mégis egyszerűen csak fel kell szállnod rá, és az izmok azonnal felidézik ezzel kapcsolatos emlékeiket. Amikor az ÉN-gyakorlás során egykerekűzni kezdtem tizenhét évvel azután, hogy utoljára ültem rajta, szó szerint azon mentem el az üzletből. Függetlenül azonban a középiskolai edzésemtől és az izommemóriámtól, ez az ÉN-tevékenység még mindig a teljes figyelmemet igényelte. Ahhoz, hogy ne essek le a dülöngélő monocikliről, teljes erőmmel az egyensúlyra kellett összpontosítanom. A fejemben ezt mondogattam: „Nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok.” Minél többször ismeteltem el ezeket a szavakat, annál jobban hittem bennük, és annál inkább éreztem, hogy igazak.
Ahogy folytattam a napi egykerekű-gyakorlatomat, miközben a figyelmemet a nyugalom és kiegyensúlyozottság gondolatára összpontosítottam, kezdtem észrevenni, hogy egyre kiegyensúlyozottabbnak érzem magam az életem egyéb területein is. Amikor a munka már szinte tűrhetetlenül hektikussá vált, és nem tudtam időt szakítani magamra, csak elképzeltem, hogy az egykerekűn ülök, és magamban ismételgettem a monocikli-mantrámat: „Nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok.” Ez a mantra mentett meg – a mozgással kombinálva – sok felesleges kiborulástól. Azáltal, hogy több ÉN-t vittem az életembe, felfedeztem, hogy szabadíthatom fel magam a gyötrő negatív gondolatoktól!
Alapvetően annyit tettem, hogy új gondolatmintákat gyakoroltam ugyanúgy, ahogy akármilyen új képességet gyakorolnék be. Pozitív mantráim olyanok voltak, mint valami mentális felülések. És mivel a mantrákhoz fizikai mozgást kapcsoltam, mind fizikailag, mind mentálisan meg tudtam ragadni az érzést. Akkor fordulhattam ehhez, amikor csak kellett, és elérhettem a testemben az érzést, valamint a szívemben a szavakat. Az egyik erősítette a másikat. Idővel kezdtem meglátni az ennek köszönhető pozitív változásokat az életemben, és az volt a legjobb, hogy sikerült nagyon jól éreznem magam, miközben beindítottam a változásokat.
A testgyakorlás, a pozitív megerősítések, a kreatív vizualizáció és a meditáció eredményeképp kezdtem átélni az inspiráció pillanatait. Ihletet éreztem az írásra, új üzleti ötleteket dolgoztam ki és új mozgásformákat tanultam. Ekkor jöttem rá, hogy az ÉN-gyakorlás mennyivel többet jelent annál, mint a boldogság megtalálása a tapasztaláson keresztül – jó módszer volt az elmetakarításhoz és arra, hogy megnyissam az utat belső vezetőm iránymutatása felé. A belső vezetés volt az én ÉN-em! És nagyon bírtam! Ebből alakult ki mentális és fizikai megújulásom napi ÉN-gyakorlata.
Ennek a napi edzésnek köszönhetően most már nagyon különbözött az életem attól, amilyen akkor, azon a 2005-ös októberi napon volt. Az ÉN-emmel szembeni személyes elkötelezettségem vezetett oda, ahol ma tartok. Visszavezetett az örömhöz azáltal, hogy elköteleztem magam a fizikai aktivitás, a pozitív megerősítések, a kreatív vizualizáció és a meditáció mellett. Az ÉN-gyakorlás szele dagasztotta új angyalszárnyaimat, és továbbra is ez vezérel engem. Ma könyveket írok, előadásokat és életvezetési tanácsadást tartok. Félig tele pohár mentalitással élek. Moniciklizem, vállalkozom, tanítok, szerelmes vagyok az életbe, és felszólalok a generációm nevében. Átadtam az akaratomat az Én-gyakorlás folyamatának, és újraírtam az életem forgatókönyvét.
Az a küldetésem ebben az életemben, hogy megmutassam a generációm tagjainak, hogy ne kívül, hanem belül, magukban keressék a boldogságot. Abban szeretnék segíteni neked, hogy félreállj a saját utadból. Hogy hogyan teszem ezt? Az Univerzum csatornájaként fontos információt töltök és fordítok le neked. Élő mikrofonként közvetítem a nagyszerű és erőteljes üzenetet. Gyerünk, X és Y generáció, itt az ideje, hogy több ÉN-t vigyünk az életünkbe!
Számíts a csodákra!
A szerző könyvei:
