ÍGY FEDEZTEM FEL  AZ 5 MÁSODPERCES SZABÁLYT

„A bátorságot a legváratlanabb helyeken találja meg az ember.”
J. R. R. Tolkien

Az egész 2009-ben kezdődött. Negyvenegy éves voltam és anyagi, munkahelyi és magánéleti problémákkal küszködtem. Amikor reggelente felébredtem, úgy éreztem, hogy az egész világ összefogott ellenem.

Érezted már ezt valaha? Borzalmas. Csörög az ébresztőórád, de semmi kedved felkelni és szembenézni az előtted álló nappal. Vagy éjszakánként ébren fekszel az ágyadban, és a problémáidon zakatol az agyad.

Ez voltam én. Hónapokon át olyan kimerültnek éreztem magam, hogy alig bírtam kikelni az ágyból. Amikor reggel hatkor csörgött az ébresztőórám, csak feküdtem, és az előttem álló napra gondoltam. A házamon lévő jelzálogra, a mínuszos bankszámlámra, a félrecsúszott karrieremre, és arra, hogy haragszom a férjemre. Aztán megnyomtam a szundi gombot. Újra és újra.

Kezdetben nem volt vészes, de ahogy minden rossz szokás, az idő múlásával ez is egyre nagyobb problémává nőtte ki magát, és az egész napomat meghatározta. Mire végre felkeltem, a gyerekek lekésték a buszt, én pedig azt éreztem, hogy az életem egy csőd.

A nap nagy részében kimerült voltam, folyton elkéstem, és túlterheltnek éreztem magam. Tulajdonképpen nem tudom, hogyan kezdődött. Csak arra emlékszem, hogy folyton levert voltam. A szakmai pályafutásom is nyomorúságosan festett. A korábbi tizenkét évben olyan sokszor váltottam munkahelyet, hogy többszörös személyiséget fejlesztettem ki magamnak. Miután befejeztem a jogi tanulmányaimat, kirendelt védőként kezdtem dolgozni a New York-i Legal Aid Criminal Defense Societynél.

Aztán találkoztam a férjemmel, Chrisszel, összeházasodtunk, és Bostonba költöztünk, hogy ő folytathassa az egyetemi tanulmányait. Bostonban rengeteget túlóráztam egy nagy jogi irodánál, ami borzalmas időszak volt.
Amikor megszületett a kislányunk, és otthon voltam vele, elkezdtem munkát keresni. A bostoni startup cégek világában kötöttem ki. Néhány évig informatikai startup cégeknek dolgoztam. Ez jó volt, és nagyon sokat tanultam, de soha sem éreztem, hogy az informatika az én világom lenne.

Elmentem egy coachhoz, hogy segítsen kitalálni, „mit kezdjek az életemmel”. A vele való munka ráébresztett arra, hogy lenni akarok valaki. Így sok más emberhez hasonlóan nappal dolgoztam, amikor hazaértem, a gyerekekkel foglalkoztam, éjszakánként pedig tanultam. Végül beindítottam a saját coachingvállalkozásomat. Imádtam, és talán még ma is ezt csinálnám, ha nem szól közbe a média.

A médiakarrierem véletlenszerűen kezdődött. Az Inc. magazin megjelentetett egy cikket a vállalkozásomról. Valaki látta a CNBC-től, és felhívott. Ez a hívás számtalan meghívást hozott magával. Több hónap elteltével kötöttem egy szerződést az ABC-vel, és egy kaptam egy rádiós műsort a Sirius rádiócsatornán.

Bár nagyon csábítóan hangzik, egyáltalán nem volt az. Magam is meglepődtem azon, milyen keveset fizet egy ilyen szerződés, és hogy a rádiók még ennél is kevesebbet fizetnek. A dolog úgy nézett ki, hogy háromgyerekes anyaként oda-vissza utazgattam New York és az otthonom között, a barátaim kanapéján aludtam, és mellette coachként is dolgoztam, hogy megéljek valamiből. Túl sokszor kértem meg a barátaimat és ismerős családokat, hogy vigyázzanak a gyerekeimre, és bármit elvállaltam, amivel pénzt kereshettem.

Néhány évnyi médiában való tevékenykedést követően, ahol épp annyit kerestem, hogy meg tudtunk élni, eljött a „nagy áttörés” ideje. Meghívást kaptam a FOX televíziós csatornán futó valóságshow-ba. Már láttam magam előtt, hogy tévésztár leszek, és egy csapásra megoldódnak az anyagi gondjaim. Kész vicc.

Leforgattunk néhány részt a Someone’s Gotta Go című műsorból, majd a hálózat lemondta a műsort. Egy pillanat alatt romba dőlt a médiakarrierem. Csak akkor fizettek, ha éppen forgattunk. Hirtelen munkanélkülivé váltam, és tíz hónapra be is korlátozott egy szerződés, ami nem engedte, hogy más munkát is elvállaljak.

Chris ekkor fejezte be az egyetemi tanulmányait, és a legjobb barátjával pizzériát nyitottak Bostonban. Kezdetben minden jól működött. Az első étterem helyszíne telitalálatnak bizonyult. A cégük elnyerte a Best of Boston™ díjat, a pizzájuk pedig fantasztikus volt. Megnyitották a második éttermüket is, majd egy nagy élelmiszerlánc bátorítására a nagykereskedelmi üzletüket. Kívülről úgy tűnt, hogy az üzlet virágzik.

A könyvelési dokumentumok azonban azt mutatták, hogy a falak kezdenek omladozni. A második étterem becsődölt, és a nagykereskedésbe is sok készpénzt kellett invesztálni. A dolgok nagyon gyorsan egyre ijesztőbbé váltak.

MelRobbins

Sok kisvállalkozás tulajdonosához hasonlóan a hitelkeretünket és a megtakarításainkat öntöttük bele az étterembe, de a pénzünk a saját szemünk láttára tűnt el a semmiben. Nem maradt megtakarításunk, és a hitelkeretünk is kiapadt. Hetek teltek el anélkül, hogy Chris pénzt kapott volna. A hitelezők le akartak csapni az otthonunkra.

Én továbbra is dolgoztam, Chris üzlete romokban hevert, és egyre nagyobb volt rajtunk a nyomás. Naponta kaptunk fenyegető ügyvédi leveleket és számlákat. Az adósságbehajtók olyan rendületlenül telefonáltak, hogy végül kihúztuk a telefont. Amikor az apám pénzt küldött nekünk, hogy ki tudjuk fizetni a jelzálogot, hálás voltam neki, de közben szégyenkeztem is.
Kifelé próbáltuk megőrizni annak a látszatát, hogy miValójában mind a ketten hibásak voltunk.


Mindegy, milyen borzasztó az életed, mindig lehet még rosszabb. Így is lett. Túl sokat ittam. Tényleg túl sokat. Féltékeny voltam azokra a barátaimra, akiknek nem kellett dolgozniuk. Rosszindulatú voltam, és ítélkeztem mások felett. Olyan hatalmasnak tűntek a problémáink, hogy meggyőztem magam arról, nincs mit tenni. Közben a nyilvánosságnak azt mutattam, hogy minden rendben van, mert nagyon sok barátunk és családtagunk fektetett be pénzt az éttermünkbe. Ez még nyomasztóbbá tette a helyzetünket. Chris és a partnere éjjel-nappal dolgoztak, hogy meg-mentsék az üzletet.

Én megpróbáltam nyugodtnak tűnni, de belül kimerült és csalódott voltam, és féltem. Az anyagi problémáink teljesen felemésztettek minket. Az éttermet okoltam, Chris pedig engem, amiért belevágtam a médiakarrierbe.

Utólag már én is okosabb vagyok, és látom, hogy sokkal könnyebb volt sajnáltatnom magam, és Christ hibáztatnom döcögős vállalkozása miatt, mint belenézni a  tükörbe, és összeszedni magamat. Leginkább úgy írhatnám le az akkori állapotomat, hogy „csapdába estem”. Úgy éreztem, csapdába ejtett az életem és a döntéseim. Csapdába ejtettek a pénzügyi problémáink, és csapdába ejtett az önmagammal való kétségbeejtő küzdelmem.

Tudtam, mit kellene vagy lehetne tennem a dolgok jobbra fordítása érdekében, de nem bírtam rávenni magam, hogy meg-tegyem. Pedig igazán apró dolgokról volt szó: időben fel kellett volna kelnem, kedvesebbnek kellett volna lennem Chrisszel, segítséget kellett volna kérnem a barátaimtól, kevesebbet kellett volna innom, és jobban oda kellett volna figyelnem önmagamra. Tudni, hogy mit kellene tenni, még nem elég a változásokhoz.

Eszembe jutott, hogy mozognom kellene, de nem mozogtam. Azt terveztem, hogy felhívom egy barátomat, de nem hívtam fel. Tudtam, hogy sokat segítene, ha nekiállnék munkát keresni a médián kívül, de nem voltam elég motivált ahhoz, hogy megtegyem. Nem éreztem elég bátornak magam ahhoz, hogy másokat tanítsak, mert úgy éreztem, hogy a saját életem is romokban hever.

Tudtam, mire lenne szükségem, de nem bírtam rávenni magam a cselekvésre. Pontosan ez az, ami megnehezíti a változást. A változás megköveteli tőlünk, hogy olyan dolgokat tegyünk meg, amik nehéznek és félelmetesnek tűnnek. A változás bátorságot és magabiztosságot követel, én azonban mindkettőnek híján voltam.


Ehelyett rengeteg időt töltöttem gondolkodással, ami csak még inkább rontott a helyzeten. Minél többet gondolkodtam a helyzeten, amiben voltunk, annál jobban féltem. Ezt teszi az elménk, amikor a problémákra fókuszálunk: felnagyítja őket. Minél jobban aggódtam, annál bizonytalanabbnak és túlterheltebbnek éreztem magam.

Minél többet gondolkodtam, annál nagyobb bénultságot éreztem magamban.

Minden este megittam néhány pohárkával, hogy megkönnyebbüljek. Részegen vagy spiccesen bújtam ágyba, becsuktam a szememet, és egy másik életről álmodoztam. Egy olyanról, amiben nem kell dolgoznom, és minden problémám egy csapásra elillan. Abban a pillanatban azonban, amikor felébredtem, szembe kellett néznem a valósággal: az életem rémálommá vált. Negyvenegy éves voltam, munkanélküli, tele anyagi problémával. Harcoltam az alkohollal, és nem hittem abban, hogy én vagy a férjem meg tudjuk oldani a problémáinkat.

És itt jött képbe a szundi gomb. Amit kétszer, háromszor vagy akár négyszer is megnyomtam reggelente. Az a pillanat, amikor megnyomtam a gombot, az volt az egyetlen, amikor úgy éreztem, én irányítom a dolgokat. Ez volt nálam a dac kifejeződése. Olyan volt, mintha azt mondtam volna:

„Tudod mit? Ezt neked élet! Kapd be! Nem kelek fel, hanem visszafekszem. Ezt neked!”

Mikor végre felkeltem, Chris már elindult az éttermeibe, a gyerekek épphogy elkezdtek öltözködni, az iskolabusz pedig már régen elment. Azt állítani, hogy a reggeleim kaotikusak voltak, nem fedné teljes mértékben a valóságot. Olyanok voltak, mint egy hatalmas hajóroncs. Mindig elkéstünk. Elfelejtettem a gyerekek ebédjét, a hátizsákjukat, a tornazsákjukat és aláírni az ellenőrzőjüket. Szégyelltem magam, amiért egy csődtömeg vagyok, és a szégyen miatt csak még inkább lecsúsztam.

És a dologban az a legfurcsább, hogy pontosan tudtam, mit kellene tennem ahhoz, hogy jól kezdjem a napomat. Időben fel kellett volna kelnem, majd reggelit kellett volna készítenem, és ki kellett volna vinnem a gyerekeket a buszhoz. Ezután munkát kellett volna keresnem. Nem tűnik olyan nehéznek, mint a Mount Everest megmászása. A tény azonban, hogy egyszerű feladatról volt szó, csak még jobban rontott a helyzeten. Nem volt ésszerű kifogásom arra, hogy semmit sem teszek.

Az önbizalmam halálos örvénybe került. Ha még felkelni sem tudok időben, hogyan tudnám megoldani az anyagi problémáimat és a házassági válságomat? Ha visszatekintek a múltra, azt látom, hogy elveszítettem minden reményemet.

Észrevetted már, hogy sokszor a legkisebb dolgokat a legnehezebb megtenni? Miután több ezer hasonló esetet láttam, tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. A nehéz dolgok listája meglepően egyetemes:

5mp kep

Az én esetemben az volt a legnehezebb, hogy időben felkeljek. Az ágyban fekve esténként mindig megfogadtam, hogy másnap ez másképp lesz:

Holnap minden más lesz. Holnap korán fogok felkelni. Holnap jobban állok a dolgokhoz, és jobban próbálkozom. El fogok menni tornázni. Kedves leszek a férjemhez. Egészségesen fogok enni, és nem fogok olyan sokat inni. Holnap kezdődik el számomra a jövő!

Ezzel a vízióval az elmémben és reménnyel teli szívvel állítottam be az ébresztőt reggel hatra, majd becsuktam a szememet. Az ördögi kör azonban másnap reggel is folytatódott. Amint meg szólalt az ébresztő, nem éreztem már magamban annyira a jövőt. A régi önmagamat éreztem, amelyik tovább akart aludni.

Elkezdtem gondolkodni azon, hogy fel kellene kelnem, de aztán habozni kezdtem, majd odagurultam az órához, és meg-nyomtam a szundi gombot. 5 másodpercig tartott, amíg lebeszéltem magam róla.

Az ok, amiért nem keltem fel az ágyból, egészen egyszerű volt: nem volt kedvem hozzá. Később megtudtam, hogy azt az állapotot, amibe beleragadtam, a kutatók úgy hívják „a szokások csapdája”. Olyan sokszor nyomtam meg a szundi gombot egymás után reggelente, hogy a viselkedés zárt mintává rögzült az agyamban.

Azon az estén minden megváltozott.

Éppen ki akartam kapcsolni a tévét, és elindultam a hálószoba felé, amikor egy tévéreklámra lettem figyelmes. A képernyőn egy rakétát láttam. Hallottam a híres, végső 5 másodperces vissza-számlálást, 5-4-3-2-1, majd tűz és füst töltötte el a képernyőt, és a rakéta felszállt.

Azt gondoltam: „Ez az! Úgy fogom kilőni magam az ágyból holnap, mint egy rakéta. Olyan gyorsan fogok mozogni, hogy nem is lesz időm lebeszélni magam róla.” Olyan volt, mint egy ösztönös megérzés. Egy olyan ösztön, amit könnyen figyelmen kívül hagyhattam volna. De szerencsére nem tettem. Dolgozni kezdtem rajta.

Meg akartam oldani a problémáinkat. Nem akartam tönkre-tenni a házasságomat, és nem akartam magam a világ legrosszabb anyukájának érezni. Anyagilag is biztonságban akartam érezni magamat. Boldog akartam lenni, és büszke saját magamra.

Ikt0WvTYQzOqQLXLWljR_TN-KAJABI-TRAINING

Kétségbeesetten akartam a változást.  Csak nem tudtam, hogyan lássak hozzá.

Ez egy nagyon fontos része a történetemnek. Az ösztön, hogy kirobbantsam magam az ágyból, a belső bölcsességem hangja volt. Az volt a jéghegy csúcsa, hogy meghallottam ezt a hangot. Az, hogy követtem az instrukcióit, megváltoztatta az életemet. Az agyad és a tested jeleket küld neked, hogy felébredj, és figyelj rájuk. Az ágyból való kiugrás is egy ilyen jel volt. Az adott pillanatban őrültnek tűnhetnek az ösztöneink, de ha tudatos cselekvéssel háláljuk meg őket, megváltoztathatják az életünket.

Az ösztöneink alapján cselekedni sokkal többet jelent annál a közhelynél, miszerint „hallgassunk a szívünkre”. Az Arizona Egyetem legújabb kutatásai – a Cornell és Duke Egyetemekkel együttműködve – bebizonyították, hogy erőteljes kapcsolat van az agy és a cselekvési ösztönünk között. Ha kitűzünk magunk elé egy célt, az agyunk feladatlistát készít. Ahányszor csak közelebb kerülünk olyan dolgokhoz, amelyek segíthetnek elérni a céljainkat, az agyunk beizzítja az ösztöneinket, hogy észrevegyük őket. Hadd mondjak egy példát.

Tegyük fel, hogy elhatározzuk, egészségesebbek szeretnénk lenni. Ha besétálunk a nappalinkba, semmi sem fog történni. Ha elmegyünk egy fitneszterem mellett, felizzik a prefrontális agykéreg, mert közelebb kerültünk valamihez, amitől egészségesebbek lehetünk. A fitneszterem mellett elhaladva úgy érezzük, tornáznunk kellene. Ez egy ösztön, ami emlékeztet minket a célunkra. A belső bölcsességünk, amire érdemes odafigyelnünk, függetlenül attól, milyen aprónak vagy akár őrültnek tűnik az ösztön.

Tudat alatt az agyam azt a jelet küldte, hogy figyeljek oda a tévében mutatott rakétakilövésre. Ebben az öt másodpercben az agyam egy nagyon egyértelmű instrukciós listát küldött:

Figyelj arra a rakétakilövésre, Mel. Ragadd meg az ötletet. Higgy benne. És csináld. Ne állj meg gondolkodni. Ne beszéld le magad róla. Holnap reggel robbantsd ki magad az ágyból.

Ez az egyik dolog, amit megtanultam az 5 másodperces szabály használata során. Ha célokról, álmokról és az életünk megváltoztatásáról van szó, belső bölcsességünk igazi zseninek bizonyul. A célunkhoz kapcsolódó impulzusok, a belső hajtóerő és ösztönök jó iránymutatók lehetnek.

Meg kell tanulnunk bízni bennük. Mert ahogyan azt a történelem is bizonyítja, sohasem tudhatjuk, mikor találkozunk a legfontosabb inspirációnkkal, és hogy hová vezet minket egy felfedezés, ha eléggé bízunk önmagunkban ahhoz, hogy megvalósítsuk.

Így fedezték fel a világ leghasznosabb újdonságait is. 1826-ban John Walker akkor fedezte fel a gyufát, miközben egy fapálcával valamilyen vegyszert kevergetett egy tálban. Amikor megpróbálta levakarni a pálca végéről az anyagot, és a földhöz dörzsölte, az meggyulladt. Az ösztöneit követve megpróbálta megismételni a jelenséget, így fedezte fel a gyufát.

1941-ben George de Mestral feltalálta a tépőzárat, miután észrevette, milyen könnyen beleragad a kutyája szőrébe a bogáncs. 1974-ben Art Fry megalkotta a Postitet, mert szüksége volt egy olyan papírcetlire, ami ott marad az imakönyvében egészen a vasárnapi miséig, de ha leveszi róla, nem teszi tönkre a papírt.

Hasonlóan született meg a Frappucino is. 1992-ben egy Santa Monica-i Starbucks kávézó asszisztense észrevette, hogy forróság idején csökken a forgalom. Az ösztöne azt súgta neki, hogy készítsen valamilyen jeges italt. Követve az ösztönét kért egy turmix-gépet, receptekkel kísérletezett, majd elküldött egy mintát a cég elnökének. Az első Frappucino egy évvel később került a boltokba.

Ha változásról, célokról és álmokról van szó, bíznunk kell önmagunkban. Ez azzal kezdődik, hogy meghalljuk a változtatásra hívó ösztönöket, és cselekvéssel háláljuk meg őket. Nagyon hálás vagyok, amiért hallgattam arra a fura ötletemre, hogy reggel rakétaként robbantsam ki magam az ágyból, mert az eredmény az lett, hogy minden megváltozott az életemben. Ez történt pontosan:

Másnap reggel pontosan hat órakor csörgött az óra. Az első dolog, amit éreztem, a rettenet volt. Sötét volt és hideg. Tél volt Bostonban, és én nem akartam felkelni. A rakétakilövés jutott az eszembe, és hirtelen azt éreztem, mekkora hülyeség. Aztán olyasvalamit tettem, amit előtte még sosem. Nem foglalkoztam ezzel az érzésemmel. Nem gondolkodtam. Egyszerűen csak tettem, amit tennem kellett.
Ahelyett, hogy megnyomtam volna a szundi gombot, elkezdtem számolni.

Visszafelé.

5…4…3…2…1…

Aztán felálltam.
Ez volt az a  pillanat, amikor felfedeztem az 5 másodperces szabályt.

Forrás: Részlet Mel Robbins – 5 másodperces szabály c. könyvéből

Ajánlott könyv:

5 másodperces szabály könyv