Családi tudat

A híres német pszichoterapeuta, Bert Hellinger számos könyvének témája az az elképzelés, hogy megörököljük és „újraéljük” a családi traumák bizonyos aspektusait. Hellinger, aki kezdetben katolikus papként, majd később családterapeutaként és filozófusként több mint ötven éven át tanulmányozott családokat, azt állítja, hogy biológiai családunk előttünk élt tagjaival egy közös családi tudaton osztozunk. Megfigyelte, hogy bizonyos traumás események, mint egy szülő, testvér vagy gyermek korai halála, az elhagyás, a bűntény vagy az öngyilkosság olyan erős hatást gyakorol az egyénre, hogy generációkon át nyomot hagyhat a család rendszerében. Ezek a nyomok aztán a család alapprogramjává válhatnak, mert a családtagok tudat alatt újra és újra megismétlik a múltbeli szenvedést.

A trauma ismétlése nem mindig az eredeti esemény hű másolása. Egy olyan családban például, ahol valamilyen bűntényt követtek el, egy későbbi generáció valamely tagja vezekelhet ezért a bűnért, anélkül hogy ezt tudatosítaná magában. Egyszer egy John nevű férfi keresett fel, nem sokkal azután, hogy kiengedték a börtönből. Három évet ült sikkasztásért, amit állítása szerint el sem követett. A tárgyaláson John ártatlannak vallotta magát, de mivel a bizonyítékok ellene szóltak – volt üzlettársa hamisan vádolta –, az ügyvédje azt javasolta, fogadja el a vádalkut. Amikor John belépett a rendelőmbe, lerítt róla a nyugtalanság. Állkapcsa megfeszült, miközben kabátját a szék támlájára terítette. Előadta, hogy hamisan vádolták meg, és most bosszúszomjas gondolatai nem hagyják nyugodni. A családja történetéről beszélgetve kiderült, hogy egy generációval korábban, az 1960-as években apját az üzlettársa meggyilkolásával vádolták meg, de aztán másodfokon mégiscsak felmentették. A családban mindenki tudta, hogy az apa bűnös, de soha nem beszéltek róla. Az örökölt családi traumák terén szerzett tapasztalataim alapján nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy John ugyanannyi idős volt a tárgyalása idején, mint az apja, amikor a pere zajlott. Voltaképpen igazságot szolgáltattak, csak épp a bűnös helyett egy másik személy fizetett.

Hellinger meggyőződése, hogy az efféle ismétlések mögött a tudat alatti lojalitás mechanizmusa rejlik, ezekre a tudat alatti „hűségeskükre” pedig a családokban átélt szenvedések kiváltó okaként tekint. Az emberek képtelenek azonosítani gondjaik forrását, mivel azok egy korábbi generációhoz tartoznak, ezért gyakran azt feltételezik, hogy problémáik a saját élettapasztalataikban gyökereznek, és kétségbeesetten próbálnak megoldást találni. Hellinger tanítása szerint mindenkinek ugyanúgy jogában áll egy családi rendszerhez tartozni, és abból senkit semmiféle okból nem lehet kizárni. Ebbe a rendszerbe tartozik az alkoholista nagyapa, aki szegénysorsra juttatta nagyanyánkat, a halva született fivér, akinek a halála összetörte anyánk szívét, sőt még a szomszéd gyerek is, akit apánk véletlenül halálra gázolt, amikor kitolatott kocsijával az útra. Bűnöző nagybácsikánk, anyánk idősebb féltestvére, elvetetett magzatunk – ők mind-mind a családunkhoz tartoznak. És még hosszan sorolhatnám.

Családi rendszerünkbe még olyan embereket is be kell vonnunk, akiket semmiképpen nem tekintünk a családtagjainknak. Azt a személyt is ide kell számolnunk, aki bántotta, meggyilkolta vagy kihasználta családunk valamely tagját. És ugyanígy, ha egy családtagunk bántott, meggyilkolt vagy kihasznált valakit, az ő áldozatát is bele kell vennünk a családi rendszerünkbe.
A szüleink és a nagyszüleink korábbi partnerei is hozzánk tartoznak. A haláluk, távozásuk vagy elhagyásuk révén keletkezett rés tette lehetővé, hogy anyánk, apánk, nagyanyánk vagy nagyapánk belépjen a rendszerbe, és mi végül megszülethessünk.

shutterstock_182053358 (1)

Hellinger megfigyelte, hogy amikor valakit kiutasítanak vagy kihagynak a családi rendszerből, az illetőt a rendszer egy későbbi tagja képviselheti. Ez a később érkezett ember osztozhat a korábban kizárt személy sorsában, vagy megismételheti azáltal, hogy hasonlóan viselkedik, illetve újrajátssza szenvedésének bizonyos aspektusát. Ha például a nagyapádat azért taszította ki a család, mert ivott, kártyázott és mindenkinek csapta a szelet, lehetséges, hogy e viselkedésminták közül egy vagy több felfedezhető lesz valamelyik leszármazottja esetében is. Ezáltal a családi szenvedés a későbbi generációk életében folytatódik.
John családjában például a családi rendszer része lett az a férfi is, akit az apja meggyilkolt. Amikor John üzletfele hamis vádjai alapján börtönbe került, majd a bosszúvágy gyilkos gondolatokat ébresztett benne, tudat alatt átélte az apjával negyven évvel korábban történt események bizonyos aspektusait. Amikor John összekötötte apja tapasztalásait a sajátjaival, végre el tudta engedni az őt kínzó gondolatokat, hogy továbbléphessen. Két sors fonódott össze olyan szorosan, mintha ketten osztoztak volna egyazon végzeten. Amíg ez az összefüggés homályban maradt, John érzelmi szabadsága korlátozott volt.
Hellinger hangsúlyozza, hogy mindnyájunknak viselnünk kell a saját végzetünk terhét, függetlenül attól, hogy az mennyire súlyos. Senki nem vállalhatja magára egy szülő, nagyszülő, testvér, nagybácsi vagy nagynéni sorsát anélkül, hogy abból ne következne valamiféle szenvedés. Hellinger az „összefonódás” (entanglement) kifejezést használja ennek a szenvedésnek a leírására. Ily módon összefonódva a többiekkel tudat alatt magadban hordozod a családi rendszer egy korábbi tagjának az érzéseit, tüneteit, viselkedésmintáit vagy nehézségeit, mintha csak a sajátjaid lennének.
Még azok a gyerekek is, akiknek ugyanazok a szüleik, ugyanabba a családi otthonba születtek és hasonló nevelésben részesültek, hajlamosak eltérő traumákat örökölni, és más-más sorsokat megélni. Az elsőszülött fiú például nagy valószínűséggel azt cipeli, amit az apa nem oldott meg, míg az elsőszülött lány az anya megoldatlan problémáit hajlamos magára venni, bár nem mindig. Ennek a fordítottja ugyanúgy megtörténhet. A később született gyerekek a szülők traumáinak más aspektusait vagy a nagyszüleik traumáinak elemeit hordozhatják.

shutterstock_372047761 (1)
A testvérek közül az első lány például férjhez mehet egy olyan emberhez, aki érzelmileg zárt és irányító – amilyennek ő az apját látja –, és ezáltal az anyja dinamikájában osztozhat. Egy zárkózott, irányító férfi feleségeként az anyja tapasztalásait ismétli, és az ő elégedetlenségét éli újra. A második lány hordozhatja az anya ki nem fejezett haragját. Őt is ugyanaz a trauma érinti, de annak más aspektusát hordozza. Elutasíthatja az apját, míg a nővére nem.
A családban később született gyerekek gyakran a nagyszüleik megoldatlan traumáit hordozzák. Az előbbi, példaként felhozott családban előfordulhat, hogy a harmadik vagy negyedik lány soha nem megy férjhez, mert attól fél, hogy egy olyan férfi irányítása alá kerül, akit nem szeret.
Egyszer dolgoztam egy olyan libanoni családdal, akik hasonló dinamikán osztoztak. Amikor visszanyúltunk egy generációval korábbra, kiderült, hogy mindkét libanoni nagymamát gyerekmenyasszonynak adták a szüleik, az egyiket kilenc, a másikat tizenkét éves korában. A nagymamák azon tapasztalataihoz kapcsolódva, hogy gyerekként férjhez kényszerítették őket, a libanoni nővérek közül ketten is ennek a sorsnak az aspektusait ismételték párkapcsolataikban. Nagymamáikhoz hasonlóan az egyikük egy sokkal idősebb férfi hoz ment hozzá. A másik soha nem ment férjhez, és ezt azzal indokolta, hogy a férfiak undorítóak és uralkodóak – hasonlóan ahhoz, ahogy apai nagyanyja csapdában érezhette magát szerelem nélküli házasságában.

Ha az anya-gyerek kötelékben szakadás történik, a testvérek különbözőképpen fejezhetik ki az anyjukkal való kapcsolat hiányát. Az egyik esetleg mindenkinek a kedvében akar járni attól való félelmében, hogy ha nem elég jó, vagy túl aktív, elveszítheti a kapcsolatot az emberekkel. A másik gyerek abbéli meggyőződésében, hogy közeli kapcsolatokban soha nem lehet része, kötekedővé válhat, és konfliktusokat generálhat, hogy ellökje magától azokat, akik a közelébe férkőznek. A harmadik testvér ugyanakkor teljesen elszigetelődhet, és előfordulhat, hogy semmilyen kapcsolatot nem tart az emberekkel.
Megfigyeltem, hogy ha több testvérnél is megjelenik az anya-gyerek kötelék szakadása, az gyakran harag vagy féltékenység formájában jut kifejeződésre, esetleg abban, hogy nem érzik közelinek az egymással való kapcsolatukat. Az egyik gyerek például neheztelhet a kisebb testvérére, mert úgy élheti meg, hogy ő megkapja azt a szeretetet, amit neki nem adtak meg. Mivel a hippocampus – az agynak az a része, amely részt vesz az emlékek létrehozásában – kétéves korunkig nem kezd el teljes gőzzel működni, a nagyobb testvér tudatosan esetleg nem emlékszik rá, hogy az anyja őt is ringatta, etette és ölelgette, arra azonban igen, hogy a kisebb testvérének megadta ezt a szeretetet. Ezért aztán a nagyobb gyerek, úgy érezvén, hogy mellőzik, tudat alatt a kistestvérét hibáztathatja, amiért ő megkapja azt, amit neki nem adtak meg.

És természetesen vannak olyan gyerekek is, akik mintha semmiféle családi traumát nem cipelnének. Nagyon is lehetséges, hogy nekik sikerült megfelelő köteléket kialakítaniuk az anyjukkal és/vagy az apjukkal, és ez a kapcsolódás ellenállóvá tette őket a múlt összefonódásaival szemben. Talán az anya ennek az egy gyereknek többet tudott adni, mint a testvéreknek. Talán javult a szülők kapcsolata. Az is lehetséges, hogy az anya különleges kapcsolatba került ezzel a gyerekkel, míg a többiekhez nem tudott ilyen mély szinten kötődni. Úgy tűnik, hogy a kisebb testvérek gyakran – bár nem mindig – valamivel sikeresebbek az elsőszülötteknél vagy az egykéknél, akik mintha nagyobb batyut cipelnének a hátukon a család története során befejezetlenül maradt ügyekből.
A testvérek és az örökölt családi trauma viszonylatában nincsenek merev és általánosan érvényes szabályok arra nézve, hogy az egyes gyerekeket hogyan érintik a régi problémák. A születési sorrendjük és a nemük mellett számos más változó befolyásolhatja a testvérek döntéseit és azt, hogy milyen életet élnek. Bár egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az egyik testvért nem érte trauma, míg a másikon látszik, hogy terhelt ilyen szempontból, klinikai tapasztalataim miatt én más perspektívából látom a dolgot: a legtöbben magunkkal hurcoljuk családunk történetének legalább néhány töredékét. Számos megfoghatatlan, elvont tényező is bekerül azonban az egyenletbe, és ezek is befolyásolhatják, mennyire mélyen maradnak elásva a család traumák. Ilyen megfoghatatlan tényező például az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság vagy önismeret, az, hogy mennyire vagyunk képesek elcsendesedni, illetve az, hogy megtapasztaltunk-e valamilyen erőteljes élményt a belső gyógyulással kapcsolatban.

Forrás: Részlet Mark Wolynn – Örökölt családminták c. könyvéből

orokolt_csaladmintak_150