Éveken át elítéltem a szüleimet. Azt hittem, hogy jóval tehetségesebb, érzékenyebb és emberibb vagyok náluk. Őket hibáztattam minden rosszért az életemben. Haza kellett térnem hozzájuk, hogy visszaszerezzem azt, amit elvesztettem: a sebezhetőségemet. Végre kezdtem megérteni: az, hogy mennyire tudom elfogadni mások szeretetét, összefügg azzal, hogy mennyire tudom elfogadni az anyám szeretetét.

Sajnos azt is tudtam, hogy az ő szeretetét nem lesz könnyű elfogadnom. Olyan mély szakadék tátongott közöttünk, hogy ha megölelt, úgy éreztem, mintha egy medvecsapda szorításában vergődnék. A testem megfeszült, mintha páncélt akarna képezni, amelyen az anyám nem képes áthatolni. Az általa okozott seb kihatott az életem minden területére, egyebek közt ezért nem tudtam nyitott lenni a párkapcsolataimban.

Hónapok teltek el anélkül, hogy egyáltalán szóba álltam volna anyámmal. Amikor mégis beszéltünk, rideg szavaimmal és elutasító testbeszédemmel megtaláltam a módját, hogy lehűtsem felém áradó meleg érzéseit. Hideg voltam és távolságtartó. Ugyanakkor őt vádoltam azzal, hogy nem képes látni igaz valómat, és meghallani a mondandómat. Érzelmileg zsákutcába jutottam.

Miután eltökéltem, hogy meggyógyítom megromlott kapcsolatunkat, hazarepültem Pittsburghbe. Akkor már hónapok óta nem találkoztam az anyámmal. Miközben a háza felé sétáltam, éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. Sebzettségemben egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy javítani lehet a kapcsolatunkon. A legrosszabbra készültem, fejben lejátszva a jelenetet: ő megölel, én pedig, bár szeretném átadni magam az ölelésnek, pont az ellenkezőjét teszem, és kemény leszek, mint az acél.

Nagyjából ez is történt. Alig bírtam elviselni az ölelését, nem kaptam levegőt. Mégis megkértem, hogy ne engedjen el. Meg akartam tanulni a testem ellenállásából, hogy hol feszülök be, milyen fi zikai érzéseim keletkeznek, hogyan zárkózom be. Nem volt új ez az érzés. Ez a minta tükröződött a párkapcsolataimban is. Csakhogy most nem sétáltam ki a helyzetből. Az volt a tervem, hogy ott gyógyítom be ezt a sebet, ahol keletkezett.

Minél tovább ölelt az anyám, annál erősebben éreztem, hogy fel fogok robbanni. Fizikai fájdalmat okozott. A fájdalom zsibbadtsággá, a zsibbadtság fájdalommá alakult. Aztán, sok-sok perc elteltével, valami felengedett bennem. A mellkasom és a hasam hullámzott. Kezdtem ellágyulni, és a következő hetekben ez a folyamat folytatódott.

Számos beszélgetéseink egyike során aztán, szinte mellékesen, megemlített egy eseményt, amely még kiskoromban történt: azt, amikor epehólyagműtét miatt három hétre be kellett feküdnie a kórházba. Ennek ismeretében kezdtem összerakosgatni, hogy valójában mi zajlott le bennem. Kétéves korom előtt – akkor kellett elválnunk egymástól – valamiféle feszültség vert gyökeret a testemben. Amikor anyám hazatért a kórházból, már nem bíztam benne, hogy a gondomat viseli.

Nem engedhettem, hogy újra megsebezzen. Eltaszítottam és a következő harminc évben távol is tartottam magamtól.
Egy másik korai esemény is hozzájárulhatott ama félelmem kialakulásához, hogy az életem hirtelen romba dől. Anyám elmesélte, hogy nagyon nehezen jöttem a világra; a szülészorvosnak fogót kellett használnia. Ennek következtében számos horzsolással és részlegesen behorpadt koponyával születtem, ami fogós szüléseknél nem ritkaság.

Anyám sajnálkozva mesélte, hogy a sérüléseim miatt eleinte nem volt könnyű a karjába vennie. A története segített megértenem azt a félelmemet, amely mélyen belül annyira ismerős volt: hogy „romokban heverek”. Arról volt szó, hogy a születésemmel kapcsolatos és a testemben eltemetett traumás emlékeim mindannyiszor felszínre kerültek, valahányszor „világra hoztam” egy új projektet, vagy nyilvánosan bemutattam egy-egy új munkámat. Ez a felismerés már önmagában is békességet nyújtott, ugyanakkor, váratlan módon, kettőnket is közelebb hozott egymáshoz.

Miközben az anyámhoz fűződő kötelékemen dolgoztam, az apámmal is elkezdtem újjáépíteni a kapcsolatomat. Apám, aki korábban tengerésztisztként és építőmunkásként dolgozott, még mindig egyedül élt, ugyanabban a lerobbant kis lakásban, ahová akkor költözött, amikor anyámmal tizenhárom éves koromban elváltak, és nem vette a fáradságot, hogy felújítsa az otthonát. Régi szerszámok, zárak, csavarok, szögek, elektromos vezetékek és szigetelőszalagok hevertek szanaszét a szobákban, mintha mindig is ott lettek volna. Amint ott álltunk ketten a rozsdás vas és acél tengerében, elmondtam, mennyire hiányzik nekem. Szavaim mintha el sem hangzottak volna; apám nem tudta, mihez kezdjen velük.

Mindig vágytam rá, hogy szorosabb legyen a kapcsolatom az apámmal, de egyikünk sem tudta, hogyan kéne egymáshoz közeledni. Ezúttal azonban nem hagytuk abba a beszélgetést. Elmondtam neki, hogy szeretem, és hogy jó apa volt. Megosztottam vele az emlékeimet azokról a dolgokról, amelyeket értem tett, amikor kicsi voltam. Éreztem, hogy fi gyel arra, amit mondok, bár a tettei – vonogatta a vállát és témát váltott – az ellenkezőjére utaltak. Több héten át rendszeresen beszélgettem vele, és felsorakoztattam az emlékeimet. Az egyik közös ebédünk alkalmával aztán egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: „Nem hittem volna, hogy valaha is szerettél.” Alig kaptam levegőt. Világossá vált, hogy mindketten hatalmas fájdalmat hordozunk. Abban a pillanatban megváltozott valami. A szívnek néha össze kell törnie ahhoz, hogy megnyílhasson. Végre képesek voltunk kifejezni a szeretetünket egymás iránt. Már láttam az értelmét annak, hogy bíztam a mesterek tanácsában és hazatértem, hogy együtt gyógyuljak a szüleimmel.

Amióta az eszemet tudtam, először voltam képes annyira elengedni magam, hogy befogadhassam a szüleim szeretetét és törődését – nem azt, amit elvártam, hanem azt, amit adni tudtak. Valami megnyílt bennem. Már nem számított, mennyire tudtak vagy nem tudtak engem szeretni. Az számított, hogy én mennyire tudtam elfogadni azt, amit adni tudtak nekem. Ugyanazok a szülők maradtak. A változás bennem történt. Újra megszerettem őket, azzal a szeretettel, amit kisgyerekként érezhettem, mielőtt anyámmal elszakadtunk egymástól.

Korai elszakadásunk, valamint több hasonló trauma, amelyeket a családunk történetéből örököltem – különös tekintettel arra, hogy három nagyszülőm fi atalon veszítette el az anyját, a negyedik pedig csecsemőkorában az apját –, segített megismernem a félelmem titkos nyelvezetét. Az egyedül, tehetetlenül és romokban szavak, valamint a hozzájuk kapcsolódó érzések végül kezdték elveszíteni az erejüket. Új életet kaptam, nagyrészt a szüleimhez fűződő megújult viszonynak köszönhetően.

A következő hónapok alatt újra gyengéd kapcsolatot építettem ki az anyámmal. Szeretete, melyet egykor tolakodónak és kellemetlennek éreztem, immár megnyugtató és erősítő hatással volt rám. Szerencsére az apámmal is el tudtam tölteni még tizenhat évet hasonló közelségben, mielőtt meghalt volna. Szellemi leépülése során, mely az élete utolsó négy évét meghatározta, apám talán a legmélyebb leckét adta nekem sebezhetőségből és szeretetből, amit valaha kaptam. Mi ketten a gondolaton, az elmén túl egy olyan ponton találkoztunk, ahol csak a legmélyebb szeretet lakozik.

Utazásaim során sok nagy tanítóm akadt. Visszatekintve azonban úgy hiszem, a szemem – az én rengeteg stresszt, megterhelést és rettegést okozó szemem – volt az, ami átvezetett a fél világon, vissza a szüleimhez, keresztül a családi trauma mocsarán, majd végül vissza a saját szívemhez. Kétségkívül a szemem volt a legnagyobb tanítóm.

Az utam közben olykor meg is álltam, hogy elgondolkodjak a szememről, és azon, vajon javul-e vagy romlik. Aztán már nem számítottam rá, hogy valaha is tisztán fogok látni. Egyre kevésbé éreztem fontosnak. Nem sokkal később vissza-tért a látásom. Nem is volt már rá szükségem. Megtanultam jól érezni magam, tekintet nélkül a szemem állapotára.

Ma már teljesen éles a látásom, annak ellenére, hogy a szemészorvosom esküszik rá: azzal a rengeteg heggel, amit a retinámon lát, egyáltalán nem kellene, hogy lássak. Csak rázza a fejét, és arra következtet, hogy a fényjelek valahogy gellert kapnak, és kikerülik a látógödröt, a retinám központi területét. Mint ahogy számos gyógyulásról és változásról szóló történetben, az enyémben is igaz: ami az elején megpróbáltatásnak tűnt, végül álruhás áldásnak bizonyult. Furcsamód, miután a bolygó távoli szegleteiben kerestem a megoldást, rájöttem, hogy gyógyulásom legerősebb forrásai mindvégig ott voltak bennem, csak arra vártak, hogy rájuk találjak.

A gyógyulás belső munka eredménye. Tanítóim szerencsére hazavezettek a szüleimhez és önmagamhoz. Utam során feltártam a családom történetét, s ez végleg elhozta a békességet. Hálából és az újonnan fellelt szabadság érzésével a szívemben azt a küldetést vállaltam, hogy másoknak is segítek felfedezni ezt a szabadságot.

Forrás: Örökölt családminták c. könyv

Ajánlott könyv: