A négy tendencia

Úgy döntöttem, hogy a „négy tendenciának” nevezem el a szisztémámat. (Bár a „négy végzetes tendencia” pontosabb megnevezés lenne, de kissé melodramatikusan hangzik.)

A négy tendencia szisztéma kidolgozása közben komolyan úgy éreztem magam, mintha az elemek – a jellemelemek – periódusos rendszerét fedeztem volna fel. Nem egy rendszert találtam ki, hanem egy természeti törvényt lepleztem le. Vagy talán a szokások Teszlek Süvegét hoztam létre.

A tendenciánk színezi meg a szemüveget, amelyen keresztül a világot látjuk, és ezért rendkívüli hatása van a szokásainkra. Persze ezek tendenciák, de rájöttem, hogy – számomra megdöbbentõ mértékben – a legtöbb ember könnyedén beosztható egy-egy csoportba, és amint a tendenciákat beazonosítottam, elképesztõ volt, hogy egyiken vagy másikon belül újra és újra ugyanazokat a megjegyzéseket hallottam vissza az emberektõl.

Megfigyeltem, hogy szinte mindenki beleesik a következõ négy jól elkülöníthetõ kategória egyikébe:

A Fenntartók készségesen megfelelnek mind a külsõ, mind a belsõ elvárásoknak.

A Kérdésfeltevõk minden elvárást megkérdõjeleznek, és csak akkor felelnek meg ezeknek, ha az a véleményük szerint az indokolt.

Az Engedelmeskedõk készséggel megfelelnek a külsõ elvárásoknak, a belsõ elvárásokkal kapcsolatban azonban nehézségeik támadnak (ebbe a csoportba tartozik az én atléta barátnõm).

A Lázadók egyaránt ellenállnak minden külsõ és belsõ elvárásnak.

FENNTARTÓK

A Fenntartók készségesen megfelelnek mind a külsõ, mind a belsõ elvárásoknak. Amint felébrednek, ezt kérdezik: „Mi a mai menetrend, és milyen feladatok várnak rám?” Tudni akarják, mit várnak el tõlük, és meg akarnak felelni ezeknek az elvárásoknak. Kerülik a hibákat, hogy ne okozzanak csalódást az embereknek – saját magukat is ideértve.

A Fenntartókra számíthatnak a többiek, és õk maguk is számíthatnak magukra. Önjárók, és nincs gondjuk a kötelezettségek teljesítésével, az elhatározások vagy a határidõk betartásával (gyakran még hamarabb is leadják a feladataikat). Meg akarják érteni a szabályokat, és gyakran keresnek további szabályokat a szabályok mögött – ahogyan a mûvészetben vagy az etikában történik. Az egyik ismerõsöm, akinek a felesége Fenntartó, ezt mondta: „Ha valami be van ütemezve, azt a feleségem megcsinálja. Amikor Thaiföldön jártunk, elõre elterveztük, hogy megnézünk egy bizonyos templomot, és el is mentünk – annak ellenére, hogy az elõtte való estén a feleségem ételmérgezést kapott, és végighányta az odafelé vezetõ utat.”

Mivel a Fenntartók valódi kötelezettségüknek érzik, hogy megfeleljenek a magukkal szemben támasztott elvárásoknak, erõs az önfenntartási ösztönük, és ez védelmet nyújt nekik azzal a hajlamukkal szemben, hogy megfeleljenek mások elvárásainak. Egy Fenntartó ismerõsöm mondta nekem egyszer: „Rengeteg idõre van szükségem, hogy új ötleteket kapjak a munkámhoz, és zenét hallgassak. Ha olyat kérnek tõlem, ami ezt keresztülhúzza, könnyedén nemet mondok nekik.”

A Fenntartóknak azonban nehézséget okozhatnak az olyan helyzetek, ahol nem világosak az elvárások, vagy nincsenek lefektetve a szabályok. Kényszert érezhetnek, hogy még az értelmetlen elvárásoknak is megfeleljenek. Nyugtalaníthatja õket, ha tudják, hogy szabályt szegnek, még ha felesleges is a szabály, hacsak nem tudják erõsen megindokolni a tettüket.

Én ebbe a tendenciacsoportba tartozom. Fenntartó vagyok. Fenntartói hajlamom miatt néha túlságosan is fontosnak tartom a szabálykövetést. Egy kávézóban pár éve, amikor elõvettem a laptopomat, a barista szólt nekem, hogy náluk nem lehet laptopot használni. Azóta akárhányszor belépek egy olyan kávézóba, ahol még nem jártam, aggodalom tölt el amiatt, hogy vajon használhatom- e a gépemet.

A Fenntartókra emellett a nyughatatlanság is jellemzõ. Biztosra veszem, hogy fárasztó lehet Jamie számára – néha én is annak találom –, hogy az ébresztõórám minden reggel megszólal pontosan hat órakor. Van egy Fenntartó barátnõm, aki a saját becslése szerint évente csak körülbelül hatszor blicceli el az edzést.

– És hogy viseli ezt a családod? – kérdeztem.

– Hát, a férjem panaszkodott régebben. De mára megszokta.

Bár szeretek Fenntartó lenni, látom a sötét oldalát is – hogy vadászom az elismerést, folyamatosan meg akarok felelni, és néha eszetlenül követem a szabályokat. Amikor rájöttem, hogy Fenntartó vagyok, megértettem, hogy miért vonz a szokások tanulmányozása. Mi, Fenntartók viszonylag könnyûnek találjuk a szokások ápolását – jó, talán nem könnyûnek, de könnyebbnek, mint sok más ember – és örülünk nekik, mert kielégülést nyújtanak. Azonban az, hogy még a szokáskedvelõ Fenntartóknak is meg kell küzdeniük a jó szokások beépítéséért, azt mutatja, hogy a szokásformálás bizony erõpróbáló feladat.

KÉRDÉSFELTEVŐK

A Kérdésfeltevõk minden elvárást megkérdõjeleznek, és csak akkor felelnek meg egy-egy elvárásnak, ha arra a következtetésre jutnak, hogy van értelme. A józan ész, a logika és az igazságosság vezérli õket. Amint felébrednek, ezt kérdezik: „Mit kell ma megtennem, és miért?” Maguk döntik el, hogy jó ötlet-e megtenni valamit, és nem tesznek olyat, aminek nincs jól megalapozott célja. Lényegében minden elvárást belsõ elvárássá alakítanak. Ahogy egyszer egy Kérdésfeltevõ a blogomban írta: „Nem követek tetszõleges szabályokat (ha nem jön semmi, ott megyek át az úton, ahol nekem tetszik, és a piroson is átmegyek az éjszaka közepén, ha nem látok más jármûvet), azokat a szabályokat azonban, amelyek véleményem szerint erkölcsi/etikai/logikai alapokon nyugszanak, kényszerítô erejûnek tartom.

Egy barátnõm azon töprengett, hogy miért is nem szedi a vitaminjait. Az orvosa azt mondta neki, hogy szedje õket, de õ mégsem teszi. Mivel Kérdésfeltevõ, megkérdeztem tõle, hogy hisz-e abban,hogy vitaminokat kell szednie.

 – Nem, valójában egyáltalán nem – válaszolta egy kis idõ elteltével.

 – Fogadok, hogy szednéd, ha úgy gondolnád, hogy számít.

A Kérdésfeltevõk nem tartják be a szabályokat csak azért, mert szabályok. Egy olvasó ezt posztolta a blogomon: „A fi am iskolaigazgatója azt mondta, hogy a gyerekeknek be kell tûrniük az ingüket. Amikor hangot adtam a meglepetésemnek ezzel a látszólag önkényes szabállyal kapcsolatban, az igazgató azt válaszolta, hogy az iskola sok szabályt pusztán azért vezet be, hogy szabálykövetésre tanítsa a gyerekeket. Buta ok ez arra, hogy bárkit, a gyerekeket is beleértve, egy szabály követésére kérjünk. Az ilyen szabályokat fel kell kutatni és ki kell irtani, hogy jobbá tegyük a világot!”

Mivel a Kérdésfeltevõk szeretnek jól megfontolt döntést hozni, és maguk akarják levonni a saját következtetéseiket, intellektuálisan közelítik meg a dolgokat, és hajlamosak arra, hogy kitartóan utánajárjanak mindennek. Ha úgy döntenek, hogy egy adott elvárás megalapozott, akkor elfogadják; ellenkezõ esetben azonban nem. Egy másik Kérdésfeltevõ ezt mondta: „A feleségem azzal nyaggat, hogy mindkettõnknek írnunk kellene a kiadásainkat. De nem verjük magunkat adósságba, a kereteinken belül költekezünk, úgyhogy nem hiszem, hogy az, hogy pontosan tudjuk, hogy állunk, megérné a vacakolást. Így aztán nem csinálom.”

A Kérdésfeltevõk minden önkényesnek tûnõ dologgal szemben ellenállást mutatnak; gyakran megjegyzik például, hogy akkor tudnak betartani egy elhatározást, ha fontosnak tartják, újévi fogadalmat pedig azért nem tesznek, mert a január elseje értelmetlen dátum. A Kérdésfeltevõ indoklás- és információéhsége idõnként fárasztó lehet. Egy olvasóm egyszer ezt írta: „Az anyám megõrjít azzal az elvárásával, hogy nekem is egy tonnányi információra legyen szükségem, mint neki. Folyamatosan olyan kérdéseket tesz fel, amilyeneket én nem szoktam, és amire úgy általában nem hiszem, hogy választ kellene kapnom.” A Kérdésfeltevõk maguk is azt kívánják néha, hogy bárcsak el tudnának fogadni egy-egy elvárást anélkül, hogy a végtelenségig tesztelnék. Egyszer az egyikük szomorúan elmondta nekem, hogy elemzésbénulása van. Mindig hiányzik neki még egy információmorzsa.

A Kérdésfeltevõket az ésszerû okok motiválják – vagy legalábbis az, amit õk annak vélnek. A Kérdésfeltevõk valójában gyakran rögeszmésnek tûnnek, mert a saját konklúzióik oltárán akár a szakértõi véleményt is feláldozhatják. Nem vesznek tudomást azokról, akik olyanokat mondanak, hogy „miért gondolod, hogy többet tudsz a rákról, mint az orvos?”, vagy hogy „mindenki ugyanúgy készíti el a jelentést, te miért ragaszkodsz a saját õrült formátumodhoz?”. Kétfajta „ízesítésû” Kérdésfeltevõt ismerünk: néhányuk a Fenntartó magatartásra hajlamos, míg mások a Lázadó jellemvonásait mutatják (mint amikor valaki Szûz, Skorpió aszcendenssel). A férjem, Jamie mindent megkérdõjelez, de nem nehéz rábeszélni a fenntartásra. Fenntartóként nem hiszem, hogy boldog házasságban élhetnék valakivel, aki nem Fenntartó vagy Kérdésfeltevõ/Fenntartó. Ami elég kijózanító gondolat. Ha a Kérdésfeltevõ hisz benne, hogy egy adott szokást érdemes megtartani vagy felvenni, akkor ragaszkodni fog hozzá – de csak akkor, ha elégedett a szokás hasznosságával.

ENGEDELMESKEDŐK

Az Engedelmeskedõ megfelel a külsõ elvárásoknak, a belsõ elvárásokkal azonban megküzd. A külsô kötelezettség mozgatja õket; amint felébrednek, ezt kérdezik: „Mit kell ma megtennem?” Mivel az Engedelmeskedõk remekül megfelelnek a külsõ követelményeknek, betartják a határidõket, és nagyon messzire hajlandók elmenni, hogy teljesítsék a kötelezettségeiket, rettenetes kollégák, családtagok és barátok – amit elsõ kézbõl tudok, mert az anyám és a húgom is Engedelmeskedõ. Mivel a belsõ elvárásoknak ellenállnak, nem könnyen motiválják önmagukat – nehezen írják meg a saját PhD-dolgozatukat, vesznek részt társasági eseményeken, vagy viszik szervizbe a kocsijukat. Az Engedelmeskedõk a külsõ kötelezettségekre támaszkodnak, ahol olyan következmények vannak, mint határidõlekésés, késedelmes fizetés, vagy az attól való félelem, hogy csalódást okoznak másoknak.

Egy Engedelmeskedõ egyszer ezt írta a blogomban: „Nem érzek elkötelezettséget a saját naptáram betartására, csak a találkozókban érintett emberek felé. Ha a naptári bejegyzésem csak annyi, hogy »elmenni kocogni«, nem valószínû, hogy meg is teszem.” Egy másik Engedelmeskedõ így foglalta össze: „A magadnak tett ígéreteket meg lehet szegni. Ha az ígéretet másnak tetted, akkor azt mindig be kell tartani.” Külsõ kötelezettségre van szükségük még az olyan tevékenységekhez is, amelyeket õk akarnak végezni. Egy Engedelmeskedõ egyszer azt mondta nekem, hogy soha nem szakít idõt az olvasásra, ezért csatlakozott egy olvasócsoporthoz, mert ott tényleg el kell olvasni a könyveket.

Azt a viselkedésmintát, amit az Engedelmeskedõk néha az önfeláldozásnak tudnak be – „Miért van mindig idõm arra, ami másnak fontos, a saját prioritásaim hátrányára?” –, gyakran jobban magyarázza az, hogy szükségük van a követelményekre. Az Engedelmeskedõk zseniálisan kreálnak maguknak külsõ követelményeket. Az egyikük egyszer ezt mesélte: „El akartam menni a kosármeccsekre, de valahogy sosem jött össze. Aztán bérletet vettem a bátyámmal, és most már elmegyek, mert ha nem teszem, aggódni kezd.” Egy másikuk errõl számolt be: „Ha rendet akarok rakni a szekrényemben ezen a hétvégén, már most felhívok egy jótékonysági központot, hogy hétfõn jöjjenek el hozzám, és vigyék el az adományomat.”

Egy Engedelmeskedõ egyszer sajnálkozva mesélte nekem, hogy azért iratkozott be egy fotós tanfolyamra, mert tudta, hogy feladatokra és határidõkre van szüksége. „Elmentem pár órára, aztán arra gondoltam, hogy szeretem ezt csinálni, úgyhogy nincs szükségem hozzá tanfolyamra. Na, szerinted hány képet csináltam azóta? Egyet.” Úgyhogy inkább a következõ szemeszterben is beiratkozik egy tanfolyamra. Az Engedelmeskedõket gyakran az vonzza abban, hogy jó szokásaik legyenek, hogy jó példát mutassanak. Egy Engedelmeskedõ ismerõsöm csak akkor eszik zöldséget, amikor a gyerekei is látják, egy másik pedig ezt mesélte: „Tudtam, hogy sosem gyakorolnék a zongorán, ezért megvártam, amíg a gyerekeimet is beírathattam zongoraórára. Most együtt tanulunk, és nekem is gyakorolnom kell, mert ha nem teszem, akkor õk sem.” Az Engedelmeskedõk néha olyasmit is megtesznek másokért, amit magukért sohasem tennének meg.

Többen is mondták már nekem, gyakorlatilag ugyanazokkal a szavakkal: „Ha nem lennének a gyerekek, még mindig abban a rossz házasságban szenvednék. A gyerekeim kedvéért el kellett válnom.” A külsõ elvárások súlya miatt az Engedelmeskedõk hajlamosak kiégni, mert nehezen mondanak nemet másoknak. Egy Engedelmeskedõ egyszer elmondta, hogy minden feladatát eldobja, hogy a kollégái jelentéseit átolvassa, a saját jelentései befejezésére azonban szinte soha nincs elég ideje.

Az Engedelmeskedõk számára nem könnyû felvenni egy-egy szokást, mert sokszor a saját érdekünkben sajátítunk el bizonyos viselkedésmintákat, az Engedelmeskedõk számára azonban sokkal könnyebb másokért, mint magukért tenni. Az õ számukra a külsõ kötelezettség a kulcs.

LÁZADÓK

A Lázadók minden elvárásnak ellenállnak, külsõnek és belsõnek egyaránt. Õk a saját döntés, a szabadság nevében tesznek mindent. Amikor felébrednek, erre gondolnak: „Mit akarok ma csinálni?” Mindenfajta kontrollnak, még az önkontrollnak is elleneszegülnek, és élvezettel veszik semmibe a szabályokat és az elvárásokat.

A Lázadók a maguk módján a saját céljaikért dolgoznak, és miközben fittyet hánynak arra, amit „állítólag” tenniük kellene, el is érik azokat. Egyszer egy Lázadó ezt mondta nekem: „A diploma- munkám tíz oldallal rövidebb volt az ajánlott terjedelemnél, és rávettem a tanszéket, hogy egy, a konvenciókhoz nem ragaszkodó konzulenst is felvegyenek a bizottságomba. Úgyhogy megcsináltam, és jó eredményt értem el – de a saját szabályaim szerint.” A Lázadók nagyra értékelik az eredetiséget és az önállóságot, és mindent a konvencióktól mentes szellemben tesznek. Egy Lázadó ezt írta: „Sokkal inkább azt a feladatot végzem el, amelyiket akarom, mint amit adnak. Gond akkor van, amikor valamit rendszeresen várnak tõlem (mint például a heti minõség-ellenõrzés lefuttatása), mert erre egyszerûen képtelen vagyok.” A Lázadó szembeszegülése a hatalommal idõnként óriási értéket jelent a társadalom számára. Amint egy Kérdésfeltevõ rámutatott: „A Lázadók legnagyobb kincse az, hogy hangot adnak a véleményüknek. Nem szabad arra törekedni, hogy ezt kineveljük belõlük az iskolában vagy a munkahelyükön, és nem szabad megszégyenítenünk õket emiatt. Ezzel a tulajdonságukkal mindannyiunkat védenek.”

A Lázadók azonban gyakran frusztrálnak másokat azzal, hogy nem lehet megkérni õket semmire, vagy megmondani nekik, hogy mit csináljanak. Nem érdekli õket az olyasmi, hogy számítanak rájuk az emberek, hogy azt ígérték, hogy megcsinálják, hogy a szülõk ki fognak borulni, hogy ez és ez a határidõ, vagy hogy valami éppenséggel udvariatlan. Ha egy Lázadónak megmondják, hogy mit csináljon, azzal gyakran azt érik el, hogy pont az ellenkezôjét tegye. Egy Lázadó írta: „Amikor megmondják, hogy mit csináljak, vagy elvárnak tõlem valamit, az olyan STOP-érzést kelt bennem, amin aktívan túl kell tennem magam. Ha megkérnek, hogy szedjem ki a tiszta edényt a mosogatógépbõl, az agyam azt üzeni: én meg akartam csinálni, de most, hogy megkértél rá, nem tudom megtenni. Úgyhogy, nem.”

A Lázadó körül lévõknek vigyázniuk kell, nehogy véletlenül beindítsák ellenszegülõ szellemüket – ami különösen erõpróbáló feladat a Lázadó gyerekek szüleinek. Egy szülõ beszámolójából: „A legjobban úgy lehet vezetni a Lázadó gyereket, ha megadjuk neki az információt egy döntés meghozatalához, és kérdésként tálaljuk neki az ügyet, amit egyedül õ tud megválaszolni, majd hagyjuk, hogy eldöntse, mit tesz, és meg is tegye anélkül, hogy szólna nekünk. Hagyjuk, hogy a döntést ne közönség elõtt hozza meg.

Közönség = elvárások. Ha azt hiszi, hogy nem fi gyelsz rá, nem fog lázadni az elvárásaid ellen.” Egy másik szülõ tollából: „Az én Lázadó fiamat kirúgták, és bár nagyon okos, nem akart a pályaválasztással foglalkozni. A tizennyolcadik születésnapjára vettünk neki egy világ körüli repülõjegyet, és azt mondtuk neki: A te döntésed, hová mész! Három évig utazgatott, most pedig egyetemre jár, és nagyon jól teljesít.”

A Lázadók néha magukat is frusztrálják, mert õk sem mondhatják meg saját maguknak, hogy mit kell tenniük. Ahogy John Gardner író megjegyezte: „Amiatt, hogy kényszeresen nem teszem, amit mondanak nekem… sokszor úgy változtatok a lakóhelyemen vagy az életemen, hogy az boldogtalanná tesz. Bárcsak le tudnék telepedni.” Másrészrõl a Lázadók ügyesen, konstruktívan is képesek irányítani-terelni lázadó energiájukat. Az a Lázadó, aki tartani akarja magát a pénzügyi kereteihez, mondhatja magának, hogy nem hagyja manipulálni magát a marketingtrükkökkel felesleges holmikat kínáló üzletek által. Vagy ha jó eredményeket akar elérni az iskolában, érvelhet azzal, hogy senki nem hiszi, hogy egy jó fõiskolára is be tud jutni, ezért meg kell mutatnia nekik.

A Lázadók gyakran olyan pályát választanak, amelyben vannak vadnyugati elemek – az egyik ismerõsöm például a diszruptív technológia területén dolgozik (nemcsak simán technológia, hanem ahogy mindig hangsúlyozza is, diszruptív technológia). A Lázadók szembeszállnak a hierarchiával és a szabályokkal, és gyakran jobban tudnak másokkal dolgozni, ha õk irányíthatnak. Egy-egy mélységes igazságnak azonban az ellentettje is igaz, és bár meglepõ, néhány Lázadót olyan intézmények vonzanak, ahol sok a szabály. Ahogy egyszer egy kommentelõm írta: „Az is felszabadító lehet, amikor hagyunk másokat irányítani. Valószínûleg több Lázadót találsz a katonaságnál, mint gondolnád.” Egy másik Lázadó ezt jegyezte meg:

„A Lázadóknak talán kellenek is a határok, amelyeket aztán feszegethetnek, hajlítgathatnak és áthághatnak. Ha magamra vagyok hagyva, akkor nyugtalan és eredménytelen leszek, mert nincsenek megszegni való szabályok vagy kötelezõ feladatok, amelyekrõl a nap végén, a feladatlistára tekintve elmondhatom, hogy hurrá, egyet sem végeztem el közülük!”