Sok könyv jelent már meg a szorongás és a különféle pánikbetegségek gyógyításáról. De vajon a gyógyulás tényleg olyan motorikusan zajlik, mint ahogy a „nagykönyvben” meg van írva? Az Élet szorongás és pánik nélkül? azt a sok-sok reménykedő lelket szólítja meg, akik ahelyett hogy folyton harcolnának a helyzetük ellen, magukhoz ölelik azt, saját természetük részeként fogadva el, hogy felfedezhessék egy jobb, gazdagabb és teljesebb élet lehetőségét!

A döntés: kávézni szeretnék. Melyik helyet válasszam? Túl sok a lehetőség. Hogyan döntsek? Melyik a legjobb? Nem tudok dönteni. Sorolom a pro és kontra érveket minden lehetőség mellett, majd hátrébb húzódóm, hogy megpróbáljam kitalálni, mit súgnak a zsigeri ösztöneim. Majd megpróbálom eljátszani magamban a zsigerek és a fej párbeszédét a döntéshozásaink esetén. Aztán hirtelen erősen elfog a szorongás, hogy egy ilyen egyszerű döntés meghozására minden fakszni nélkül képesnek kellene lennem. Mindenki más képes rá. Aztán mindezt betakarja annak a hipererős tudatosítása, hogy ez az egész annyira első világbeli. Igen, igen, megint az éhező afrikai kisgyerekek. Ezek aztán mind ott tömörülnek és nyüzsögnek a fejemben, és hamar lüktető pánikká alakulnak. Lecövekelek az úton, képtelen vagyok megmozdulni. Hogyan dönti el az ember az ilyesmit? Hogyan lesznek preferenciái?

Végigcsináltam ugyanezt a szupermarketben a fogkrém soron is. Fodormenta vagy fogfehérítő? Olvastam, hogy Jonah Lehrer, a Hogyan döntünk? …és hogyan kellene? szerzője pontosan ugyanezt teszi annak ellenére, hogy ő a döntéshozás szakértője. Úgyhogy azonnal felhívtam, hogy kiderítsem, miért fagyasztják le az ilyen banális döntések a szorongókat. Azt mondja, az az oka, hogy mi hagyjuk magunkat becsapni, és elhisszük, hogy ezek fontos döntések.

 

A modern élet persze maga is egy hatalmas, megpakolt polc egy drogériában. A választást adják el nekünk, és ezért szabadságot ígérnek. Ez ruház fel minket hatalommal, hogy meghatározzuk magunkat.
Amiről pontosan tudjuk, hogy minden eddiginél bizarrabb dolog.

 

A szorongók botrányos döntéshozók.
Ráadásul maga a döntéshozás folyamata fokozza a szorongást.
Ráadásul, bármilyen körülöttünk zajló határozatlanság, tétovázás vagy bizonytalanság könnyen szorongást válthat ki.

A kedves és laza emberekkel kapcsolatos nehézségekről már volt szó, akik rád hagyják a döntést, hogy milyen filmet nézzetek meg a moziban, minden támpont nélkül. Igen, leszűkíthetjük ezt oda, hogy kontrollmániás vagyok, és nálam mindennek a helyén kell lennie. De inkább arról van szó, hogy a másik igényeinek a belekalkulálása gyakorlatilag megkettőzi az amúgy is örvénylő opciók sokaságát.

Van oka annak, hogy a döntések kikészítenek minket. Először is: a biológia. Több lehetőséggel szembesülve a két döntéshozó központunk – az ősi limbikus rendszer (impulzív döntéseket hoz) és a neocortex vagy „új agykéreg” (előrelátó, és fel tudja mérni a döntések jövőbeli következményeit) sehová sem vezető csatározásokat folytat. Ráadásul amikor szorongsz, a neocortexed általában erősen fel van fűtve, és így a huzavona is agresszívabb. Látjátok, létezik tudományos kontextus, amelyik magyarázza a megpróbáltatásainkat! Édes megkönnyebbülés!

Azt sem árt tudni, hogy rögzített tény: a történelem során a választás rengeteg szorongó lelket ismertetett meg a legkeményebb egzisztencialista szenvedésekkel. Forduljunk ismét az öreg boldogtalanság-szakértő Kierkegaardhoz, akitől az a híres gondolat származik, hogy lehetőség nélkül nem lenne szorongás. Ez alatt pedig következetesen azt értette, hogy még a legkisebb döntés is ahhoz a felismeréshez visz közelebb, hogy a lehetőségek határtalanok. Ennek a határtalanságnak a láttán azzal is szembesülnünk kell, hogy… nos, az egésznek hamarosan vége lesz a halálban, és minden értelmetlen. Az elhagyásnak, az egyedüllétnek és elutasításnak és annak, hogy nem szeretnek a nagyon is valódi kockázata és valószínűsége mind az erre irányuló tudatosságba van bebugyolálva. A mindenség és a semmisség egyszerre. Ez nyilván fejfájást okoz.

 

 

A szorongás a szabadság, a korlátlan lehetőség szédítő hatása. Ember lévén mind lehetőségeket szeretnénk. De nekünk egyet kell választanunk egy másikkal szemben a határtalan vagy korlátlan lehetőségek közül, hogy létrehozzuk az identitásunkat. Ez szorongással jár a feladat nagysága és a bukás észlelt kockázata miatt – mi van, ha elrontjuk?!

 

Látod, barátom, a fájdalmad tulajdonképpen nagyon is érthető. Ennek a tudásnak muszáj most felbátorítania minket, és meg kell találnunk a nagyon is szemfüles módját annak, hogy kicselezzük a választás nehézségeit. Mert bizony ennek is megvannak a trükkjei…

Victor Hugóról azt tartják, hogy meztelenül írt. Ami nem túl csinos látvány. Még meg is kérte az inasát, hogy dugja el a ruháit, hogy ne tudjon elkószálni, amikor írnia kellene. Ez leszűkítette a lehetőségeit annyira, hogy arra tudjon figyelni, ami fontos volt.

Mark Zuckerberg húsz darabot vásárolt ugyanabból a szürke rövid ujjú pólóból, és azt mondta, hogy az, hogy mit visel minden nap, illetve hogy mit reggelizik, olyan „buta” döntés, amire nem akarja pazarolni az idejét.

Einsteinről azt mondták, hogy ugyanebből az okból vásárolt több ugyanolyan szürke öltönyt.

Steve Jobs ugyanígy kötött ki a fekete garbó-farmer-tornacipő szerelés mellett.

 

Amint Henry David Thoreau írta egyszer,
az életünk szétforgácsolódik a részletekben… „Egyszerűsíts, egyszerűsíts.”

 

Van egy olyan tanulmány, amit több száz, sikeres, kreatív emberrel végeztek el, amiatt hogy feltárja, mit csináltak másképpen. Azt „a dolgot” kereste, amely megkülönbözteti őket tőlünk, többiektől. Azt írja, hogy a boldog, sikeres vállalkozók mindent ritualizálnak az életükben a kreatív munkát kivéve.

 

A szorongók hasonlítanak a kreatív emberekre (ha máris nem azok) abban, hogy szabadon szárnyalásukhoz csökkenteniük kell az eldöntendő kérdéseket az életükben.

 

Csak le kell dobnunk azokat a bizonyosság-horgonyokat! És ezt most azért teszem felszólító módba, hogy ezzel is eggyel kevesebb döntést kelljen meghoznod. Megteszed. Nincs semmi ha vagy de. És, mindentől függetlenül, a világban nagyon is elkél a több bizonyosság. Az életmódunk nagy részéből adódóan úgy érezzük, hogy nem köt le minket semmi, és bizonytalanok vagyunk. Milyen csodálatos dolog is egy kis szilárd talaj a sok repkedés közepette.

Építs ki reggeli rutint
Amikor a sok sikeres „életjavító” emberrel készítettem az interjúimat, a beszélgetés végén mindig megkérdeztem őket a kedvenc trükkjükről, amivel személyesen élnek. Néhány kivételével mindegyikük azt mondta, hogy van reggeli rutinja.

Louise Hay mondta nekem, amikor találkoztunk, hogy a nap első órája kulcsfontosságú. Ő azzal kezdi, hogy megköszöni az ágyának az alvást (!), nyújtózkodik, teázik, majd visszamegy az ágyba olvasni. Mert szereti ezt tenni. Készíttetett is magának egy spéci ágyfejet, hogy a legjobb szögben ülhessen az olvasáshoz.

Benjamin Franklin minden nap 5 órakor ébredt, hogy „felkeljen, megmosakodjon és a „hatalmas jósággal” foglalkozzon, kitalálja a napi feladatokat, és meghozza a nap döntését; folytassa az aktuális tanulmányait; és reggelizzen”. Minden reggel feltette magának a kérdést: „Mi jót tegyek ma?” Ezt a mondását én is beillesztettem a meditációs gyakorlatom végére.

 

 

Ha szorongsz, muszáj, hogy legyen reggeli rutinod. Ismétlem: semmi ha vagy de!

Kezdd azzal, hogy elengeded a gondolatot, hogy nincs időd. Kelj fél órával hamarabb, és először kötelezd el magad csak harminc percre.
Jelenj meg! Végezd el a munkát!

 

(Ha reggelizel, esetleg próbáld ki az unalmas reggeli dolgot. Készítsd elő előző este, hogy tudd, mit fogsz enni. Bumm!, megint kiesett egy döntés.)
Amint a bizonyosság-horgonyok a helyükre kerülnek, a nap elkezdődik, és akkor már jöhet a mindenféle kaotikus döntéshozási procedúra.

Néhány tovább bizonyosság-horgony a sok apró-cseprő döntés ritualizálásához:

A szupermarketben mindig ugyanazt a WC-papír, fagyasztott borsó és tonhalkonzerv márkát vásárolom. A fogkrémmel ugyanez a helyzet. És, a fenébe is, nagy tételben!

Úgy vásárolok, „mint egy férfi”. Ha megtalálok egy stílust, egy márkát, egy méretet, ami jó, újra és újra megveszem ugyanazt – csak helyettesítem az elnyűtt dolgokat.

Igent mondok. Ezt az „igent mondok” játékot játszom mindenkivel, aki szilárd, bizonyos, eleve eldöntött preferenciával közelít. Sarah, nagyon szeretnélek meghívni ma este 7 órakor egy steak és bor vacsorára a pubban. Jó, ott találkozunk.

Kapok ajánlásokat. Amikor olyasmiről kell döntést hozni, hogy mondjuk melyik televíziókészüléket lenne a legjobb megvenned vagy melyik a legjobb szálloda kérd ki egy olyan valaki véleményét, aki már döntött ugyanebben a kérdésben, és átgondolta a lehetőségeket. Persze nyilván olyan valakit kérdezz meg, akinek a kutatási technikájában a legjobban megbízol.

Feldobok egy érmét. Mielőtt azonban megnézném, megfigyelem az érzelmeimet, hogy megtudjam, milyen eredményben reménykedem. És meg is van a zsigeri döntésem, amit fentről, a fejemből kukucskálva lestem ki. A technika azzal a trükkel él, hogy elhiteti veled, hogy valami isteni beavatkozás fogja meghozni a döntést, és már át is kapcsolsz arra, hogy a pozitív kimenetelre számítasz. Így kapcsolhatod ki a döntéshozási izmot. Ebben az a kihívás, hogy most már valahogy ne nézd meg, hogy fej vagy írás lett-e a válasz. Ó, és hogy arra használd a pillanatot, hogy megértsd: ez nem is számít.

 

Tökéletes döntés nem létezik. Attól lesznek tökéletesek, hogy azzá tesszük őket.

 

A döntéshozásban az az „egyszerűen csak döntsd el” rész az, ami fontos. Mert amint kiválasztottad az egyiket, (azt a bizonyos ruhát) már azt fogod a legjobb választássá tenni. A vicces a dologban az, hogy a viselkedés tanulmányok szerint azt hisszük, hogy a döntés meghozása több szorongást okoz, mintha nem hoznánk döntést. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. A tanulmányok szerint amikor eldöntjük, hogy megteszünk valamit, és az rosszul sül el, az az esetek többségében nem kísért minket tovább. Mi, emberek nagyon jól meg tudjuk magyarázni a dolgainkat. Ha azonban nem cselekszünk egy döntéssel kapcsolatban, az kísérteni fog. A „mi lett volna, ha” végtelen lehetőségei mindenféle szorongató káoszba vezethetnek minket.

 

Ha belegondolsz, nyilvánvaló, hogy szorongunk, ha dönteni kell, de akkor is szorongunk, ha nem döntünk. Ha ezt tudjuk, ennyi erővel már dönthetünk is. Igaz?

 

Mindezt nagyrészt azért írom le, hogy csökkentsem a „mit válasszak” erejét. Ha elég behatóan megvizsgáltuk az opciókat, nem számít. Csak mozduljunk fel, fel, és távolabb a határozatlanság keltette káosztól.

Forrás: Élet szorongás és pánik nélkül

 

Ajánlott könyvek:

ÉLET
SZORONGÁS
ÉS PÁNIK NÉLKÜL

Élet Szorongás és pánik nélkül

.
.

NYUGI

SZORONGÁSOK
ÉS FÓBIÁK GYÓGYÍTÁSÁNAK KÉZIKÖNYVE