Intuíció vagy ösztön?

Volt részed valaha olyan pillanatban, amikor hirtelen úgy érezted, egy vagy az egész világegyetemmel? Egyik pillanatban még a mindennapi élet hétköznapi rutinjaival foglalkozol, és egy perccel később váratlanul teljes és totális harmóniában találod magad minden élettel, minden emberrel és az egész világgal. Talán az autódban vagy a teherautódban ültél a piros lámpánál, és vártad, hogy a fény pirosról zöldre váltson. Vagy talán csak kifelé bámultál az autó ablakán, ahogy arra vártál, hogy felvegyed a gyerekeidet tanítás után.

 

„Nincs más elpazarolt idő, csak az az idő, amit azzal töltünk, hogy azt gondoljuk, egyedül vagyunk.”

Mitch Albom, amerikai író, újságíró

 

Ez általában akkor történik, a pontos részletektől függetlenül, amikor különösebben semmire sem fókuszálunk. Mialatt két gondolat között vagyunk, és nem koncentrálunk semmi konkrétra, amikor az érzés feltör belőlünk valahonnan mélyről. Talán elönti a testünket a meleg. Talán libabőrös lesz a karod, vagy borsózni kezd hátul a nyakad. Aztán hirtelen úgy tűnik, mintha a világok közötti fátyol szétnyílna, és te helyet kapsz az első sorba életed értelmének megtekintésére, minden kérdésed megválaszolására, és hogy világosan lásd az úti térképet sorsod beteljesítéséhez.

És akkor, olyan hirtelen, amint kezdődött, véget ér. A lámpa zöldre vált. A mögötted lévő sofőr rátenyerel a dudára, és sürget, hogy menj át a kereszteződésen. És bumm! A tisztánlátás, amit csak néhány másodperce éltél át, csettintésnyi idő alatt elpárolog. Eltűnt! És nem marad más, mint hogy arra a világra összpontosítsunk, ahol egy fickó dudál mögöttünk, és ahol ki kell találnunk, mit készítsünk vacsorára. Azon is eltöprengünk, hogy hová lett a felismerés, amellyel tiszta betekintést nyertünk az élet értelmébe.

 

MINDENHOL MINDENNEL ÖSSZEKAPCSOLVA

Bár az előző forgatókönyv kissé túlzó lehet, azért valószínűleg nem annyira. Mindannyiunknak voltak kristálytiszta pillanatai, amikor azt éreztük, hogy „a zónában” vagyunk. Amikor úgy érezzük, hogy éppen ott vagyunk, ahol lennünk kell, éppen abban az időpontban, amikor ott kell lennünk, tökéletes harmóniában a világgal, és tökéletesen ráhangolódva a világra. Időtlennek érződhet, amikor a zónában vagyunk, mert nem gondolkodunk semmin. És ez a kulcs. Abban a pillanatban, amikor elkezdjük elemezni az élményünket, a zóna összeomlik. Azért, mert amikor gondolkodunk, kizökkenünk, és elkerülünk arról a helyről, ahol a tudatosságunk természetes módon tartózkodik – a szívben – olyankor, amikor nem gondolunk semmire, és helyette arra a helyre jutunk – az elmébe –, ahol erőfeszítést igényel figyelmünk fenntartása.

A zóna az, ami a kapcsolódás, magabiztosság és mindentudás érzetét adja nekünk. Természetes létezési állapota a béke, amit intuícióként ismerünk, és amely a szívünkben kezdődik. A szívalapú intuíció túlhaladja a gondolkodó agy hagyományos észjárását és logikáját. Behatol valami olyasmibe, ami mélyebb és ősibb, mint az elvont érvelés, és mégis, a legtöbb ember számára az intuíció ismerős érzés. Ha jobban belegondolunk, ez az ismerősségérzés nem meglepő. Az intuíció az a belső nyelv, amellyel a testünk születésünk óta kommunikál velünk. Jóval azelőtt érezzük a sejtjeinkben, mielőtt megtanulnánk beszélni. És mivel érezzük, tökéletesen helyénvaló, hogy a kommunikációnak ez az elsődleges formája – az intuitív érzés – az a nyelv, melyet a testünk használ, hogy a bizalommal, biztonsággal és túléléssel kapcsolatos létfontosságú üzeneteket továbbítsa.

A korábbi példa az olyan pillanatokról, amikor véletlenül harmóniát és kapcsolódást tapasztalunk meg, miközben semmi különöset nem teszünk, szemlélteti az intuíció egyfajta típusát: a spontán intuíciót. Ez az a fajta intuíció, amelyik akkor jön, amikor akar. És ez az a fajta, amely úgy tűnik, akkor megy el, amikor akar – általában korábban, mint ahogy felkészültünk volna rá. A kérdés az, hogy be tudjuk-e indítani szándékosan az intuíciónak ezt a hatékony formáját, amikor szükségünk van rá? Hogyan tudjuk a mély intuíciót kiváltani igény szerint?

 

 

KAPCSOLÓDÁSI IMPULZUS

A spontán intuíció felvillanásai néha egyszerű módon jelennek meg, például mikor felvesszük a telefont, hogy felhívjuk egy barátunkat vagy valamelyik szerettünket, és kiderül, hogy már vonalban vannak, mielőtt még tárcsáztunk volna. Volt egy idő az életemben, amikor megtapasztaltam ezt a fajta intuíciót anyámmal. Volt egy állandó rituális telefonhívásunk minden vasárnap. Bárhol is voltam a világon, én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felhívjam anyát, és felvegyem a fonalat, mi történt vele a hét folyamán, és megosszam, velem mi történt.

Miután az 1960-as évek közepén elváltak apámmal, anyám úgy döntött, hogy egyedül él. Ritkán találkoztunk személyesen, és a heti telefonhívásokkal tartottuk a kapcsolatot. Volt egy rejtélyes dolog, amely gyakran fordult elő azok alatt a vasárnapi telefonhívások alatt, amelyek szemléltetik azt a fajta intuíciót, melyről ebben a fejezetben beszélek. Felvettem a kagylót, azzal a szándékkal, hogy tárcsázom anyám számát, csak hogy meghalljam a hangját, amely már a vonalban volt, anélkül, hogy a telefon csengett volna.

– Szia! – mondta. – Itt anya.

– Tudom – válaszoltam. – Még csak készültem, hogy tárcsázzam a számod, de már itt vagy.

Kevésbé volt meglepődve ezen az egészen, mint én, és játékosabban fogta fel.

– Látod – mondta. – Összekapcsolódtunk pszichésen. Működik az érzékeken túli érzékelésünk!

Nevettünk, és ez mindig nagyszerű módja volt a heti beszélgetésünk elkezdésének.

Azért meséltem el ezt a történetet anyámmal, hogy szemléltessek egy dolgot. A két ember között létrejövő kapcsolat, amelynek az eredménye például egy ilyen egyidejű telefonhívás, mint amilyen anyámmal volt, nem egy tudatos gondolat eredménye. Nem arról szól, hogy időpontot egyeztetünk, és beírjuk a naptárunkba, hogy egy bizonyos napon egy bizonyos időpontban telefonálunk egymással. Valójában szinte lehetetlen ilyen mély kapcsolatot tudatosan létrehozni: már maga a gondolkodási folyamat, mikor és hol kell hívást indítanunk, interferenciát okoz, ami megakadályozza az intuitív kapcsolat létrejöttét.

Amikor felveszem a telefont, hogy felhívjam anyámat, abban a pillanatban ez egy tudat alatti ösztönzésre adott válasz. Ez inkább egy érzés, hogy itt az ideje a hívásnak, nem pedig az a gondolat, hogy most van itt az ideje, hogy felhívjam. Végzem a tipikus napi rutinjaimat, és hirtelen ér egy impulzus – egy intuitív érzet vagy ösztönzés –, hogy vegyem fel a telefont, és pontosan abban a pillanatban kezdeményezzem a hívást, amikor kezdeményezem. És ez azért van, mert egy intuitív ösztönzésre reagálok – ezért nem ritka, hogy anyám már a vonalban van.

Az az intuíció, amely arra késztet, hogy felhívjam, válasz az ő előérzetére, hogy mindjárt kapcsolódni fogunk. Ha gondolkodnék a hívás kezdeményezésén, és egy másodperccel előbb vagy később tenném meg, elveszteném a megfelelő pillanatot, és nem jönne létre az intuitív kapcsolat anyámmal.

Amikor az életünk intuitív élményeiről van szó, szinte azonnal felfedezünk két univerzális témát:

• A kapcsolódási impulzus általában nem tudatos gondolat
• A kölcsönös kapcsolódási impulzus spontán módon jelenik meg, amikor nem keressük vagy nem várjuk

 

 

INTUÍCIÓ VAGY ÖSZTÖN?

Miután megtapasztaltunk egy mély, intuitív kapcsolódást az életünkben, például a jelzőlámpánál megjelenő bölcsességet, vagy egy olyat, mint amilyen számomra az anyámmal történő telefonos kapcsolódás volt, és véget ér az élmény, felmerül a kérdés: vajon újra meg fog történni? És ha igen, mikor? Egyszerűen csak várunk, hogy a világegyetem megütögesse a vállunkat, abban a reményben, hogy a következő intuitív élmény elérhető lesz számunkra, amikor szükségünk van rá, vagy tehetünk ennél valami többet? Módunkban áll, hogy megnyissuk az intuitív kapcsolatainkat, amikor akarjuk őket?

Jó kérdések. És bár látszólag annyira különbözőek, amennyire csak lehet, az egyes kérdésekre ugyanott kell keresni a választ. A fő szempont az, hogy mi magunk hogyan tapasztaljuk meg az intuíciót. Mert maga az intuíció szó különféle dolgokat jelent különböző emberek számára.

Tehát kezdjük az elején.

 

Mi az intuíció és hogyan jelenik meg az életünkben?

Az intuíció az a közvetlen tudás, amely érzeteken alapuló, tudatos és tudat alatti észleletekből származik. Mint korábban említettem, itt a kulcs az, hogy intuíciónk nem a logikus gondolkodáson alapul. Sokkal inkább a jelen pillanat tudat alatti értékeléséből fakad olyan tényezők alapján, mint a személyes, gyakorlati tapasztalataink, érzékszerveink észlelései, valamint ösztöneink. Ezek nem logikusan végiggondolt tudatosságot szolgáltatnak nekünk. Intuíciónkkal támaszkodhatunk ezekre a tényezőkre, és gyorsan feldolgozhatjuk őket, anélkül, hogy időt kellene fordítanunk rá, hogy elgondolkozzunk rajtuk. Ezt a tudatosságot néha a lélek iránytűjének mondják, mert segít nekünk megismerni, hogy mi a helyes és igaz számunkra egy adott helyzetben. Dean Koontz amerikai író találóan írja: „Az intuíció a lélekkel való látás.”

Különbség van az intuíció megtapasztalása és egy hozzá kapcsolódó jelenség, az ösztön között. Az ösztön az, ahogyan a természet gyorsan tájékoztat minket, mi a legmegfelelőbb számunkra, és hogyan reagáljunk a jelen pillanatban olyan válaszokon keresztül, amelyek „előre beállítottak” vagy „bedrótozottak” a tudat alatti tudatunkba. Ösztöneink múltbeli tapasztalatokon alapulnak. És bár a múlt, amely tájékoztat minket, néha a saját személyes múltunk, megtörténhet az is, hogy magában foglalja őseinknek egy hasonló helyzetre adott reakciójának kollektív múltját. Amikor valamit sok ember sokszor megtapasztalt, az mélyen bevésődik a kollektív pszichébe.

Erre példa a gyermek veleszületett félelme, hogy magára hagyják egy élelmiszerbolt polcsorai között, még ha csak néhány másodpercre is, míg a gyermek anyja vagy apja lekap a polcról egy leveskonzervet. Abban a rövidke pillanatban, amikor a gyerekek körülnéznek és rájönnek, hogy szüleik elmentek, eléggé kiszámítható módon reagálnak: igen gyakran keservesen sírnak vagy rémülten ordítanak a felismeréstől, hogy hirtelen egyedül maradtak.

Az teszi olyan beszédessé ezt a példát, hogy lehet, hogy a gyerekek valójában nagyon valós veszélyeket érzékelnek, még ha soha nem is voltak ilyen rossz tapasztalataik a múltban, melyek igazolnák félelmüket. Amikor valami ilyesmi történik, nagy esély van arra, hogy a gyerek félelme az ösztönön alapszik.

 

 

Ösztönös reakcióink sok ember sok nemzedék folyamán szerzett kollektív tapasztalatain alapulnak, akik megtanulták, hogy mint az előző példában, biztonságosabb másokkal együtt lenni ismerős környezetben, mint egyedül lenni egy furcsa környezetben. A gyermek félelme egy közös, elsődleges ösztön, ami a biztonság és a túlélés érdekében működik, és tudat alatti szinten hat.

Ösztöneink általában nem veszik figyelembe a személyes tudás és tapasztalat tényezőit, amely befolyásolhatja a tudat alatti választ. Ösztöneink például jelezhetik nekünk, hogy önmagunk védelme érdekében kirohanást kell intéznünk barátaink vagy munkatársaink ellen, akik bírálatukkal megtámadtak minket. Akár egy betolakodó kőlándzsájának hegyétől érezzük magunkat fenyegetve a barlangunkban 10 000 évvel ezelőtt, akár a bántó kritika „lándzsahegyét” szúrja belénk valamelyik ismerősünk ma, az ösztön ugyanaz: amikor úgy érezzük, hogy megtámadtak, gyorsan és erőteljesen reagálunk, hogy megvédjük magunkat. Ugyanebben a helyzetben azonban az intuíció lehet, hogy azt mondja nekünk, hogy egy lágyabb, mértéktartóbb válasz megfelelőbb.

Mert az intuíciónk további tényezőket is figyelembe vesz a „bedrótozott” ösztönökön túl: válaszolhatunk átgondolt és kevésbé sértő módon. Például felidézhetjük a minket bíráló személlyel való közös múltunkat, tudatosíthatjuk magunkban, hogy valóban törődik velünk, és amit mi személyes támadásként érzékeltünk, valójában konstruktív kritikának szánták. Ilyen forgatókönyv esetén továbbra is jelen van a védekezés ösztöne, de működik intuitív bölcsességünk is, mellyel enyhíthetjük a reakciónkat. Tájékoztathatjuk a barátunkat vagy a munkatársunkat, hogy megtámadva érezzük magunkat a kritikájától, anélkül, hogy ellentámadással fájdalmat okoznánk neki. Ha a pillanatban adott válaszunkat ilyenre szabjuk, az megmenthet minket attól, hogy helyrehozhatatlan károkat okozzunk a kapcsolatunkban.

„Az intuíció egy jelen idejű helyzetértékelés, amely személyes és múltbeli tapasztalatokra,
szenzoros ingerekre és gyakorlati benyomásokra támaszkodik, az ösztön pedig egy olyan reakció,
amely túlélési mechanizmusként „be van drótozva” a tudatalattinkba.”

Gregg Braden

 

 

A KÜLÖNBSÉG FELISMERÉSE

Talán már nem emlékszünk saját gyermekkori reakciónkra, mikor egyedül maradtunk, de felnőttként is előfordul, hogy olyan helyzetekben találjuk magunkat, ahol ösztöneink azt mondják, valami nincs rendben, és talán veszélyben vagyunk. Az a kellemetlen érzés, amelyet sötét utcán járva érzünk egy ismeretlen környéken éjjel egy órakor, tökéletes példája ennek. Bár valószínűleg soha nem volt rossz tapasztalatunk sötét utcán sétálva bármilyen késő este, bárhol a világon, más embereknek azonban volt. A gyakorlati megfontolásokon kívül, melyek óvhatnak egy adott utcától vagy egy bizonyos városrésztől, ösztönös félelmünk nagyrészt tudat alatti válasz, amely sok ember felhalmozódott tapasztalatain alapul, akik nemzedékek százai óta járják a sötét utcákat a késő esti órákban ugyanilyen körülmények között.

Hasonlóan ahhoz, ahogyan ijesztő lehet egy gyereknek egyedül maradnia idegen helyen, a sötét utcák gyakran jelentettek bajt azok számára, akik egyedül járták őket a múltban, és ma ugyanilyen aggodalmaink vannak. Az éjszaka leple alatt, amikor kevesebb ember van az utcán, például könnyebben érhet minket meglepetés valaki részéről, akinek rossz szándékai vannak. Amikor egyedül sétálunk sötétben az éjszakai utcán, ösztöneink felébrednek, hogy emlékeztessenek minket a kollektív tapasztalatra, és felkészítsenek egy hasonló lehetőségre a jelen pillanatban.

Azért teszek különbséget az intuíció és az ösztön között, mert az intuíció másképp működik. Amikor intuíciónk bekapcsol, ahelyett, hogy kizárólag a múlt tapasztalatainak tárházából reagálna, tájékoztat minket arról is, hogy mi igaz most, a jelen pillanatban. Ezt gyorsan, valós időben megteheti, mert nem kell végigválogatnia a sötét utcák összes kollektív, múltbeli élményét vagy a helyi bűncselekményekről szóló legfrissebb újságbejegyzéseket. Az intuíció a szívünkben kezdődik – különösképpen a szívünkben lévő kis agyban. Ez olyan speciális sejtek gyűjteménye, amelyek a fejünkben lévő agytól vagy a zsigeri ösztöneinktől függetlenül gondolkodnak, éreznek és emlékeznek. Intuitív válaszaink és ösztöneink néha ellentmondhatnak egymásnak, és könnyű összezavarodni, amikor különböző irányokat mutatnak nekünk egyszerre. Míg az ösztön azt mondja, hogy az adott utca sötétsége nem biztonságos, lehet, hogy a szív azt mondja nekünk, hogy ezen az utcán, ebben a pillanatban biztonságban vagyunk. Szóval mit kezdjünk ezekkel a benyomásokkal? Honnan tudhatjuk, melyik hang származik a zsigerekből, és melyik a szívből – és melyiket kövessük?

Bár ösztönös és intuitív tapasztalata mindannyiunknak szinte napi rendszerességgel van, az önismeret legnagyobb szintjét akkor érjük el, amikor meg tudjuk különböztetni őket egymástól, és össze tudjuk őket egyeztetni az életünkben. Ehhez szükség van annak a világos megértésére, hogy az intuíció pontosan honnan származik.

 

 

A SZÍV EGYETLEN SZEME

Részben cseroki felmenőkkel is rendelkezem, akik Amerika délkeleti részén éltek. A cseroki nyelvben létezik egy kifejezés a mindannyiunkban létező, logikán és értelmen túli intuícióra: sontaj ista. Csakúgy, ahogyan a szanszkrit prána szónak nincs megfelelője az angol vagy magyar nyelvben, és hozzávetőlegesen „életerőnek” fordítjuk, a sontaj istának sincs egy az egyben fordítása. Jelentése megközelítőleg: „a szív egyetlen szeme” vagy „a szív egy szeme”.

A sontaj ista olyan információ, amely a szív természetes bölcsességéből származik. Másképp úgy mondhatjuk, hogy az intuíció olyan tudás, amely a szív másodlagos agyát alkotó specializálódott sejteken keresztül lehetséges. Szívünk sejtjei arra vannak „bedrótozva”, hogy érzékeljék a jelen pillanatot, és tájékoztassanak minket a közvetlen környezetünkről. És bár előfordulhat, hogy az agyunk meghallgatja, amit szívünk sejtjei észlelnek, és válaszol is rá, ezt nem kell feltétlenül megtennie.

Képesek vagyunk az agytól és az ösztönös és tanult válaszoktól függetlenül meghallani a szív bölcsességét. A legfontosabb az, hogy elkerüljük a szívből kapott információk szűrését az ösztönök tudat alatti tárházán keresztül. Az ilyen bölcsesség értéke az, hogy világos perspektívát kínál nekünk az emberek cselekedeteit, az élet eseményeit és helyzeteit illetően, amely túl van az ítélet polaritásain, az elfogultságon és a félelemen.

 

Forrás: Az emberiség ereje

 

 

Ajánlott könyvek: