Túllépés múltbéli kapcsolatainkon

Kapcsolataink hatással vannak arra, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, illetve hogyan viszonyulunk a minket körülvevő világhoz. Múltbéli tapasztalataink ritkán maradnak teljes valójukban a múltban, és akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, számtalan döntésünket befolyásolják. Ha megvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat és tanulunk belőlük, kijavíthatjuk hibás berögződéseinket és problémás viselkedési mintáinkat, amelyek olyan utakra visznek, amelyeket többé nem szeretnénk végigjárni. Illetve gyermekkori élményeinket feltérképezve sokkal jobban megérthetjük és tisztábban láthatjuk a jelenlegi kapcsolatainkban megjelenő szabályszerűségeket; mintha csak a helyére kerülne egy puzzle utolsó darabkája, amely mindeddig hiányzott ahhoz, hogy megértsük, miért vagyunk épp olyanok, amilyenek. Az egyik legfontosabb pszichológiai modell, amelyet vizsgálni fogunk, az úgynevezett kötődéselmélet, amely bemutatja, miért van biológiai értelemben szükségünk kapcsolatokra, illetve megmagyarázza, miért olyan nehéz sokunknak kordában tartani az érzéseit, és kapcsolatot teremteni másokkal.

 

„Két fő motiváló erő létezik: a félelem és a szeretet. Amikor félünk, hátra lépünk egyet az élettől. Amikor szeretünk, nyitott szívvel elfogadjuk az összes szenvedélyt és izgalmat. De először meg kell tanulunk szeretni önmagunkat, minden dicsőséges tulajdonságunkkal és hibánkkal együtt.”

JOHN LENNON

 

A kötődéselméletettel először John Bowlby kezdett el foglalkozni az 1960–70-es években, aki az újszülötteknek az elsődleges gondozóikkal való kapcsolatát vizsgálta. A kutatásból egyértelműen kiderült, hogy az egészséges szociális és érzelmi képességek kifejlődéséhez elengedhetetlen, hogy a csecsemő bizalmi kapcsolatot tudjon kialakítani legalább az egyik elsődleges gondozójával. A fentit számtalan további kutatás követte, például a Mary Ainsworth irányította kísérlet, amelyben játszó csecsemőket figyeltek meg, amint azok szülei kimentek a szobából, majd visszajöttek. A gyermeknek a szülei távozására és visszatérésére adott reakciója az adott kötődési típust példázta. Amennyiben a csecsemő az alábbi viselkedést produkálta, biztonságosan kötődőnek minősítették:

• A gyermek szívesebben van a szüleivel, mint idegenekkel.
• Képes komolyabb trauma nélkül elviselni, hogy el kell válnia a szüleitől.
• Szívesen látja viszont a szüleit, amikor azok viszszatérnek.
• Bízik abban, hogy a szülei megnyugtatják, ha fél.

A későbbi kutatások a fenti elméletet a felnőttkori kapcsolatainkra is kiterjesztették, rámutatva azokra a hasonló viselkedésekre, amelyeket a gyermek korból hozunk magunkkal. Kötődési stílusunk nemcsak azt befolyásolja, hogyan viszonyulunk érzelmileg a partnerünkhöz, hanem azt is, mi ösztönöz arra, hogy kapcsolatba kezdjünk valakivel, és benne maradjunk ebben a kapcsolatban, vagy épp kimeneküljünk belőle. E pszichológiai modell bizonyítja a kapcsolatok iránti biológiai szükségletünket, illetve bemutatja, hogyan tanulunk meg bízni másokban, kifejezni az érzéseinket, illetve kezelni a feszültséget, amelyet akkor érzünk, ha elszakítanak minket egy számunkra fontos személytől. Továbbá annak megértésében is segít, miért értelmezzük és éljük meg mindannyian más- és másképpen a saját érzéseinket.

 

A négy kötődési típus

A következőkben a négy kötődési típust vesszük sorra. Ezek a biztonságos, a szorongó-aggodalmaskodó, az elutasító-elkerülő, illetve a bizalmatlan-elkerülő. Az egyes típusok leírását olvasva gondoljuk át, mely berögződésekkel vagy viselkedésmintákkal tudunk azonosulni, illetve azt is, mi befolyásolta ezek kialakulását, például gyermekkori tapasztalatok, a saját vérmérsékletünk vagy személyiségünk, esetleg korábbi kapcsolataink. Mindennek célja nem a hibáztatás vagy a felelősök keresése, hanem az, hogy jobban megértsük saját magunkat és a minket körülvevő embereket.

Biztonságos: A biztonságosan kötődő felnőtt helyes önértékeléssel rendelkezik, szívesen beszél az érzéseiről, és képes kifejezni az igényeit. Bízik a partnerében, támogatja őt, és vigaszt tud nyújtani a számára. Képes építő jellegűként kezelni a konfliktusokat, és pozitív végkimenetelre számít. Az emberek nagy része, 50-60 százaléka ehhez a típushoz tartozik.

Szorongó-aggodalmaskodó: E típus azon felnőttekre jellemző, akik nincsenek tisztában saját értékükkel, és bizonytalanok magukban. Rendkívüli módon vágynak a szeretetre és az intimitásra, azonban a szorongásuk miatt túlzottan ragaszkodóvá és féltékennyé válnak. Megeshet, hogy egy-egy kapcsolatban elveszítik önmagukat, és elhanyagolják egyéb kötelezettségeiket. Bűntudatkeltéssel vagy gyakori konfrontációval próbálják meg maguk mellett tartani partnerüket, amikor fenyegetve érzik magukat, vagy úgy vélik, nem kapnak elég figyelmet.

Elutasító-elkerülő: Az e típusba tartozó felnőttek igyekeznek érzelmileg nem közel kerülni másokhoz, illetve gyakran gondot okoz számukra hűségesnek maradni egy párkapcsolatban. Legbelül vágynak a kapcsolatra, ám önbizalomhiányuk és az attól való félelmük miatt, nehogy elnyomják őket vagy fájdalmat okozzanak nekik, falakat építenek maguk és párjuk közé, illetve nem mernek sebezhetőnek mutatkozni. Olykor meleg érzelmekkel, máskor viszont ridegen reagálnak, gyakran egymással ellentétes érzéseket közvetítve, és a laza vagy a kizárólag a szexualitásra korlátozódó kapcsolatokat részesítik előnyben.

Bizalmatlan-elkerülő: E típusba tartoznak azok a felnőttek, akiknek félelmeik és a bizalom hiánya miatt rendkívül nehéz közel kerülniük másokhoz. Olykor félénknek vagy magányos farkasnak titulálják önmagukat. Konfliktus esetén nehezükre esik lecsillapodni, vagy valódi igényeiket kommunikálni partnerük felé. Agresszívvá vagy irányítóvá válhatnak, és tudatmódosító szerekhez fordulhatnak.

 

 

Remélhetőleg mindenki látja, nincs egyedül azokkal a problémákkal, amelyeket korábbi kapcsolataiban tapasztalt. Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy ezek a kategóriák nincsenek kőbe vésve. A páciensem, Ariana saját magát szorongó-aggodalmaskodóként jellemezte, azonban nem mindegyik párkapcsolatában viselkedett így. Gyakran felhívtam rá a figyelmét, hogy a főiskolai kapcsolatában teljesen más erőviszonyok uralkodtak, mint a jelenlegiben. Utóbbiban inkább a biztonságos vagy olykor a bizalmatlan-elkerülő típus volt jellemző rá, a szorongó szinte egyáltalán nem. Ez is azt bizonyítja, hogy kötődési stílusunk a partnerünktől is függ, illetve attól, ők maguk melyik típusba tartoznak.

 

„Az önegyüttérzés azt jelenti, hogy ahelyett, hogy könyörtelenül bírálnánk és kritizálnánk magunkat mindenféle hiányosságaink és gyengeségeink miatt, saját hibáinkkal szembesülve kedvesen és megértően viszonyulunk hozzájuk – hiszen végtére is ki mondta, hogy tökéletesnek kellene lennünk?”

DR. KRISTIN NEFF

 

Tudatos öneggyüttérzés 

A tudatos önegyüttérzés egy széles körben bizonyított, az önértékelés javítására és a magány érzésének csökkentésére remekül alkalmazható terápiás megközelítés. E módszer arra biztat, hogy azt a gondoskodást és megértést, amelyet oly gyakran és könnyedén ajánlunk fel másoknak, saját magunknak is biztosítsuk. Ha megtanuljuk, hogyan tekintsünk és reagáljunk a kihívást jelentő helyzetekre igazságosan és tapintatosan ahelyett, hogy elutasítók és kritikusak lennénk önmagunkkal szemben, érzelmileg ellenállóbbakká válhatunk.

Az önegyüttérzésnek három fontos eleme van:

Jóindulat az önmagunk feletti ítélkezés helyett: Ha elfogadjuk emberi mivoltunk valóságát, képessé válunk jóindulattal reagálni a hibákra vagy hiányosságokra.

Az embertársainkkal alkotott közösség tudata az elszigeteltség helyett: Tisztában kell lennünk azzal, hogy mint emberek, mindannyian szenvedünk, és mindannyian tökéletlenek vagyunk. Ha tagadjuk ennek igazságát, feszültté és a szükségesnél jóval kritikusabbá válunk saját gyengeségeinkkel és sebezhetőségünkkel szemben.

Tudatosság túlzott azonosulás helyett: Ha nyitottan és érdeklődően fordulunk saját gondolataink és érzéseink felé, világosabban látjuk majd a helyzetünket, és kevésbé nyomjuk el őket. Illetve, ha teszünk egy lépést hátrafelé, és tárgyilagosan szemléljük a problémáinkat, összehasonlítva azokéval, akik szintén hasonló gondokkal küzdenek, könnyebben megelőzhetjük, hogy teljesen felemésszenek ezek a problémák, vagy hogy eggyé váljunk a küzdelmeinkkel.

Az önegyüttérzés rendszeres gyakorlásával érzéseink kiegyensúlyozottabbakká válnak, és képesek leszünk magabiztosan megtenni a szükséges lépéseket az általunk vágyott élet felé. Őszintén törődni magunkkal, és jóindulattal közelíteni önmagunk felé nem könnyű, és nem is a gyengeség jele: meggyőződéssel teli elhivatottság kell ahhoz, hogy meg akarjuk változtatni a gondolkodásmódunkat; a fentiek csak így lehetségesek.

 

 

Gyakori félelmek a párkapcsolatban 

Érthető, hogy el szeretnénk kerülni a fájdalmat, a fizikait és az érzelmit egyaránt. Ahogyan az első égési sérülésünk után megtanuljuk, hogy nem szabad hozzáérni a forró tűzhelyhez, azoktól a dolgoktól is igyekszünk távol tartani magunkat, amelyek érzelmi értelemben okoznak fájdalmat. A visszautasítás vagy a szégyenérzet hasonló ösztönös reakciót vált ki belőlünk. Annak érdekében, hogy megóvjuk önmagunkat ezektől az érzésektől, elkerülő magatartást folytatunk, illetve extrém mértékű óvatossággal éljük az életünket. Brené Brown kutató-mesélő szerint a szégyen az egyik legerőteljesebb érzés, amely voltaképpen nem más, mint az attól való félelem, hogy nem vagyunk elég jók. Azok a védelmi intézkedések azonban, amelyeket azért teszünk egy kapcsolatban, hogy megóvjuk önmagunkat az ítéletektől, a kritikától vagy a csalódástól, tulajdonképpen ellehetetlenítik a bizalmat és a sebezhetőséget. Mivel nem tudjuk csupán egy érzésünket elnémítani, csakis az összeset egyszerre, végül az történik, hogy bizonyos mértékben minden érzésünket visszafogjuk, és ezáltal részben a fejlődés és a mélyebb kapcsolat más lehetőségeiről is lemondunk. Az önvédelmi célból felhúzott falak elszigetelnek minket a társunktól.

Susan Piver The Wisdom of a Broken Heart (Az összetört szív bölcsessége) című könyvében kitér arra, mennyire nehéz elviselni a fájdalmat és a szomorúságot szakítás után. Gyakran azt tanácsolják nekünk ilyenkor, lépjünk tovább, vagy nyomjuk el ezeket az érzéseket. Saját párkapcsolatának fájdalmas lezárulta után, a szakítás okozta sérülésekből kigyógyult szerző feltesz egy fontos kérdést:

 

 „Miért nem mondja nekünk senki, hogy szembenézni a félelmeinkkel sokkal hatékonyabb (és érdekesebb), mint mindent megtenni azért, hogy elmeneküljünk előlük?”

 

Ha hajlandóak vagyunk szembenézni a félelmeinkkel, sokszor kiderül, hogy amitől féltünk, sokkal könnyebben kezelhető és gyakran kevésbé szörnyűséges, mint ahogyan gondoltuk.

 

A párkapcsolat gyilkosai 

A szerelmi kapcsolat az egyik legfontosabb örömforrásunk, azonban egyszersmind rendkívül erőteljes érzelmeket is gerjeszt bennünk, amelyek arra kényszerítenek, hogy szembenézzünk a  sebezhetőségünket övező belső démonainkkal.

Egy új kapcsolatban természetes, ha úgy érezzük, a kapcsolódás és a visszautasítás kettősének hullámvasútján ülünk, és képtelenek vagyunk megjósolni, mi jön legközelebb, egy kanyar, egy hegy vagy völgy. A meg nem felelés erőteljes érzése keríthet hatalmába, és teljesen ártalmatlan eseményeket egy potenciális konfliktus jeleiként értékelhetünk. Azonban, ha az érzéseink hónapok elteltével is hasonlóan intenzívek maradnak, ennek oka a mélyben rejtőző önbizalomhiány, amely tönkreteheti a szerelmet.

 

 

A párkapcsolat gyakori gyilkosai a következők:

• Gondolatolvasás és katasztrofizálás: „Már tíz perce nem írt sms-t – biztosan megunt, és szakítani akar velem.”
• A kapcsolat irányításának igénye: „Egyszerûen tudnom kell, mit érez irántam”, vagy „Mondd már el, mire gondolsz most.”
• Az egymásra utaltságtól és a távolságtól való félelem: „Muszáj, hogy minden idõnket együtt töltsük, és hogy ugyanolyan érdeklõdési körrel rendelkezzünk.”
• Jelenlegi kapcsolatunk a korábbiakkal való összehasonlítása: „A volt párom megcsalt – csak idõ kérdése, hogy õ is megcsaljon.”
• Annak igénye, hogy folyamatosan a partnerünkhöz forduljunk megerősítésért: „Muszáj, hogy folyamatosan bizonygassa, mennyire szeret, és megnyugtasson, hogy nem kell félnem.”

Ha még a kapcsolat megkezdése előtt felismerjük a mélyben rejtőző félelmeinket, azzal növelhetjük az önbizalmunkat, amint az intimitás és a sebezhetőség jelentette kihívásokat próbáljuk kezelni.

Idézzük vissza korábbi, az ismerkedéssel és a párkapcsolatokkal kapcsolatos tapasztalatainkat, üssük fel a naplónkat, és válaszoljunk írásban az alábbi kérdésekre:

1. A párkapcsolatgyilkos viselkedések közül tapasztaltuk-e bármelyiket saját magunknál, és ha igen, melyiket?
2. Milyen hatással voltak ezek jelenlegi vagy korábbi kapcsolatainkra?
3. Mit gondolunk, mi hívta életre ezeket a félelmeket?
4. Mi volt a céljuk? (Nem jelentek volna meg az éle tünkben, ha nem elégítettek volna ki valamiféle igényt.)
5. Amennyiben jelenleg kapcsolatban élünk, hogyan tudnánk másképpen kifejezésre juttani a félelmeinket?

 

 

A múltat nem tudjuk semmissé tenni, idővel azonban kiszabadíthatjuk magunkat az egészségtelen berögződések csapdájából. Ha képesek vagyunk békét kötni korábbi kapcsolatainkkal, megbocsátani egykori párunknak és saját magunknak, értelmet adhatunk azoknak ahelyett, hogy benne ragadjunk a neheztelés, a harag és a félelem csapdájában. Ahogyan felülkerekedünk a félelmeken, jobban megélhetjük a jelen pillanatot, és életünk teljesebb lehet, a korábbinál valódibb és hosszabb távú kapcsolatoknak teret adva.

Forrás: Társ a magányban

 

Ajánlott könyvek: