Radikális felébredés:
Bontsuk le a kultúra álarcát

Miről is szól a radikális felébredés? A kultúra által belénk plántált hazugságok nem velünk kezdődtek. A szüleink elméjébe szivárogtak be, ahogy az ő szüleikébe is. Mivel a szüleinknek soha nem volt esélyük a felébredésre, gondolkodás nélkül elhitték ezeket a hazugságokat, és bennünket is erre a hitre neveltek. Ami ezután történt, sorsfordító volt. Ezeket a hangokat úgy szívtuk magunkba, mint a sajátjainkat. Ezek a hangok a mi hangunkká váltak. Nem tudjuk megkülönböztetni őket önmagunktól. Az ébredésem kezdetén alig hittem, hogy lehet másképp is gondolkodni. Számomra felfoghatatlan volt, hogy nekem is lehet szabad akaratom ezekkel a hangokkal szemben.

Egyértelmű és fájdalmas igazság, hogy a hiedelmeink nem többek önmaguknál – pusztán hiedelmek. Megakadályozzák, hogy meglássuk, ami az orrunk előtt van. A kitaláció minden, csak nem tény. Szubjektív és személyes. A kitaláció magában foglalja a hiedelmeket és kívánságokat, a hitet és a reményt – légvárakat, történeteket, amelyeket mi emberek kreáltunk, és amelyekhez ragaszkodunk. Amint felébredünk, felismerjük, a gondolkodásunk milyen kevéssé alapul a tényeken, s mennyire sokban a legendán.

Buddha megértette, a hiedelmek hamis ideálok, amelyekhez azért ragaszkodunk, mert az elménk túl gyenge ahhoz, hogy megragadja a dolgok valóságát önmagukban.

Az emberek rengeteg mindenben hisznek. A hinduk a majomistenben és az elefántistenben. Mások abban hisznek, hogy bizonyos imákat kántálnak, mintha azok a szerencséjüket megfordító varázsigék lennének. Az emberek többsége rendelkezik hiedelmekkel – akár egy történettel az élet vagy halál bizonyos aspektusáról. Ezekre a hiedelmekre építjük az isteneket, akikben hinni akarunk, és akiket szolgálunk, s ezek a hiedelmek válnak mindennapi valóságunk alapjaivá.

A felébredés azt jelenti, hogy már nem a külső világ dallamát játsszuk – helyette önmagunkat fejezzük ki a belső világunkkal összhangban. Amint megértjük, hogy korábban csupán a gondolatát éltük annak, akik vagyunk, nem pedig a saját igazságunkat, már nekiláttunk, hogy lehámozzuk magunkról mindazt, ami nem illik az önazonos énünkhöz.

Ha a kultúra azt mondja, hogy két és fél liter* tej és négy tojás reggelire egészséges, akkor gépiesen követjük a tanácsot. Vagy csirkét, patkányt, csigát eszünk. Végső soron mi a különbség? Mindez csak kondicionálás, látod. Bizonyos országokban póklábat és tücsköt esznek – nem azért, mert furcsák, hanem mert így nevelkedtek. Egy másik kultúrában a csirkehúsevés számít különösnek. Amint megértjük, mindez csak a programozáson múlik, már láthatjuk, hogy a neveltetésünk algoritmusait a kultúra manipulálta, amely mindig nagyban profitál a propagandáiból.

Vegyük a Valentin-nap egyszerű példáját, amin keresztül a románc és udvarlás gondolata felé tereltek bennünket. Rózsákat, ékszereket, gyertyafényes vacsorákat, kártyákat, léggömböket, plüssmackókat és bonbont árulnak, mint az alkalom hagyományos kifejezőeszközeit. Mindez azt a hamis gondolatot adja a nőknek, hogy a párjuk csakis akkor szereti és akarja őket, ha a romantika ezen kifejezőeszközeivel áll eléjük. A férfiak természetesen szintén besétáltak a csapdába, és nyomás alatt érzik magukat, ha nem halmozzák el a párjukat az ünnep minden csillogó-villogó kellékével. Így aztán érkeznek a hatalmas virágcsokrok, néha a szerelmet kifejező fényűző ajándékokkal kísérve. Megadjuk magunkat a hiedelemnek, miszerint a szerelmet ilyen módon kell ünnepelnünk, és fel sem fogjuk, hogy bábuk vagyunk egy hatalmas, elüzletiesedett, milliókat hozó rendszerben.

Életünk későbbi szakaszában néhányan be merjük ismerni: „Hé, ennek semmi értelme!” Az eredmény gyakran erős negatív reakció, és éppen ez az egyik oka a szülők és kamaszok összetűzéseinek. A serdülő életszakasz akkor kezdődik el, amikor a gyerekek kilépnek a szülők bűvköréből, és először döbbennek rá, hogy minden ámítás volt.

Gyerekként könnyedén elhittük, hogy minden, amit nekünk mondanak, megbízható és bevált dolog. Nem tudtuk, hogy az aktuális rendszer tudattalan, félelemmel teli, korrupt, s hogy a magazinok és a híradó tartalmának java hazugság. El sem tudtuk volna képzelni, hogy a vezetőink manipulálnának, vagy a kormány, amelyben megbíztunk, elárulna minket. Főként nem hittük volna, hogy a szüleink bedőlnek ennek, és lenyomják a mi torkunkon is.

Amikor a kamaszok felemelik a szavukat és dacolnak a szülők fennhatóságával vagy a kulturális tradíciókkal, amelyekbe beágyazva élnek, gyakran súlyos megrovásban részesülnek, és „tiszteletlennek” kiáltják ki őket. Amikor huszonkét évesen ébredezni kezdtem, felismertem, hogy a java annak, amit valósnak hittem, csak az örökölt szülői és kulturális hiedelmeim gyűjteménye volt. Akkor ki vagyok én? Miben hiszek én? Mindössze a neveltetésem szerencsétlen terméke lennék? Vajon van bármi, ami hihető? Mindent megkérdőjeleztem – szó szerint mindent. Minél több kérdésem lett, annál inkább rájöttem, hogy minden, amit önmagunkról és a valóságról tanítottak nekünk, csak tükör és füst.

A gyerekkorunkból magunkkal hozott problémáktól függően állandóan a jelenünkre vetítjük a múltunkat, s mentális mozit kreálunk köré, hősökkel és gonosztevőkkel, a kivetüléseinktől függően.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek a világban ellenségek. Mindössze azt mondom, hogy a java annak, amiről azt gondoljuk, hogy látjuk, sokkal inkább arról szól, miként gondolkodunk, semmint a tényleges valóságról.

Az életünk nem a valódi életünk – sokkal inkább az életünkről szóló hiedelmeinken alapuló történet.

El tudod képzelni, hány lehetőséget hagytunk ki a téves hiedelmek miatt? Hány hegyet nem másztunk meg, hány ösvényt nem jártunk végig, hány ember ismeretségét mulasztottuk el? Számtalan embert láttam a terápiák során, akik teljességgel hamis hiedelmekbe burkolják az életüket, és elhessegetik az élet nyújtotta kalandokat, mert az elméjük nem hagyja, hogy kimerészkedjenek a kalitkájukból.

Milyen lenne hiedelmek nélkül nevelkedni? Nem szükséges hinnünk semmiben sem. Csak azért hiszünk, mert túlságosan félünk megismerni a valóságot, a maga valójában, úgy, ahogy van. A valóság nem állandó, s ezt az emberek többségének túlságosan nehéz felfogni. Ha az élet nem állandó, akkor valójában az irányítására tett kísérleteink is teljességgel hiábavalóak. Végül majd mindannyian meghalunk, és fogalmunk sincs, hogyan és mikor. Ó, éppen ezért hozunk létre hiedelmeket, hogy megadhassuk magunknak a raison d’être-t, a létezés célját. Hiedelmeket kreálva hazudjuk magunknak az élet irányíthatatlan természete feletti irányítás érzését. Szorongunk, mert gyakorlatilag nem vagyunk többek egyszerű homokszemnél, a hiedelmeink viszont enyhítik szorongásunkat. Számomra ez pezsdítő tény, ami lehetővé teszi, hogy mélyebb szinten megértsem önmagam. Mások számára ez borzalmas valóság lehet, amelyet mindenáron kerülni kell.

Az élet csupa ismeretlen. Nem tudjuk, miért születik valaki gazdag otthonba, míg mások betegnek és nincstelennek. A hinduk néha leegyszerűsítve úgy hiszik, hogy ezek a különbségek az előző életünk következményei. Valójában viszont nem tudjuk, miért vagy hogyan születünk a körülményeinkbe. Egyszerűen megtörténik.

Félünk, mert nincs beleszólásunk az élet és halál nagy terveibe, s ezért minden módon keressük ezt az irányítást. Az egyik legelterjedtebb módja ennek az intézmények létrehozása. Ezek az intézmények szabályokkal és normákkal rendelkeznek, amelyekhez ragaszkodunk, és amelyek miatt kezünkben érezhetjük az irányítást. Nem igazán tudatosul bennünk, hogy ezek csak légvárak. Bizalmat szavazunk nekik, mert nélkülük úgy éreznénk, teljességgel kicsúszott a kezünkből az irányítás.

Ahelyett, hogy magunkba fogadnánk
a valóság természetének igazságát,
miszerint az valóban kívül esik az irányításunk hatókörén, helyettesítő valóságokat hozunk létre, melyeknek köszönhetően úgy érezhetjük, mintha tudás birtokában lennénk. Ez a nagyszabású átverés, a nagy szemfényvesztés. Elhisszük, hogy tudunk dolgokat,
miközben valójában ez nem igaz.

Mivel a hiedelmek egyénenként vagy kultúránként változnak, a valóságunk is szubjektív. Máskülönben mindannyian ugyanazt a valóságot fogadnánk el, mert az lenne az egyetlen létező valóság. A tény, miszerint mindenkinek megvan a maga változata a valóságról, a legvilágosabb példája annak, hogy minden – kivétel nélkül minden – az egyén és a kultúrája szubjektív valóságából ered.

Amikor nem láthatjuk az igazságot, s jobban szeretünk torzított valóságokat létrehozni, még akkor is, ha azok szembemennek a tudománnyal vagy az objektivitással, veszélyes terepre merészkedünk. Ünnepeljük a hiedelmeinkbe vetett hitünket, s szentnek tekintjük azokat. Minél erősebb a hitünk, annál megszenteltebbnek érezzük magunkat is. Csak akkor engedjük el a hiedelmekhez való ragaszkodásunkat és léphetünk be a belső felszabadulás, könnyedség és hatalom állapotába, amikor megvizsgáljuk a saját elménket, és felismerjük, mennyire beszennyezik azt a hiedelmek.

Amikor felismerjük, hogy hamis hiedelemrendszerekkel tápláltak bennünket, s hogy a tudattalan értéktelenség állapotában éltük az életünket, lassanként elkezdjük visszavenni a hatalmunkat. Amint elhisszük, értékesek vagyunk, engedélyt adunk magunknak, hogy hátrahagyjunk mindent, ami már nem szolgál bennünket. Már nem mások rólunk alkotott nézetei rángatnak majd dróton minket. Önmagunk elismerését a saját kezünkbe vesszük. Többé nem lesz szükségünk senkire odakint, hogy megerősítsen vagy értékesnek nyilvánítson bennünket. Elegek leszünk önmagunknak is.

Forrás: Radikális felébredés

Ajánlott könyvek: