Senki nem élhet elszigetelve, mindenkinek egészséges kapcsolatokra van szüksége
Az Elveszett kapcsolatok című könyvben Johann Hari évtizedeket felölelő, a traumák és a lelki egészség területén végzett munkájáról ír. Úgy hiszi, minden szenvedésünk abban gyökerezik, hogy nem tudjuk, hogyan hozzuk helyre elrontott kapcsolatainkat.
Az egyik részben Hari egy elhízásra specializálódott klinikáról ír, ahol olyan túlsúlyos páciensek fordultak meg, akik emiatt komoly egészségügyi problémákkal küzdöttek. Az érintetteket – szigorú felügyelet mellett – léböjtkúrára fogták, hogy megmentsék az életüket. A kezelés működött, a legtöbb személy rengeteget fogyott, és új esélyt kapott az életre. Eleinte legalábbis így tűnt. Aztán egyszer csak egy olyan mellékhatással szembesültek az orvosok, amelyre egyikőjük sem számított. Néhány páciens visszahízta a leadott kilókat, sőt, még annál is többet. Voltak, akik idegösszeomlást kaptak, egyikőjük öngyilkosságot követett el.
A történtek után az orvosok elkezdték vizsgálni, hogy vajon mi válthatta ki ezeknél az embereknél ezeket a szörnyű érzelmi reakciókat. A vizsgálat során egy igen fontos dologra jöttek rá: a páciensek akkor kezdték el túlenni magukat, amikor olyan traumatikus esemény történt velük, amelyre nem találtak megoldást. Hari így foglalja össze ezeket a felfedezéseket: „Amiről azt hittük, hogy a probléma, sok esetben egy olyan rendellenesség tünete volt, amelyről senki sem tudott.”
A kapcsolat az egység megtapasztalása. Közös élmények, kapcsolódó érzések, közös ötletek.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes túlsúlyos személy valamely tudatalatti traumában szenved. A lényeg, hogy sok felszínen lévő gond, amelyet nem tudunk megoldani, valójában egy mélyebben gyökerező probléma tünete, amelynek nem is vagyunk a tudatában. Hari az égő ház és a füst hasonlattal magyarázza a jelenséget:
„Ez olyan, mintha égne a házad, de te csak a füstfelhőt próbálnád meg elfújni, ahelyett, hogy a tüzet oltanád.”
A legnagyobb probléma az, hogy a legtöbb ember életében jelen van valamilyen trauma, amely miatt sérül a másokhoz való kapcsolódás képessége. Ez alatt nemcsak a legkomolyabb eseteket és legnagyobb szörnyűségeket kell érteni. Minden alkalommal, amikor megijedünk valamitől, és nem tesszük túl magunkat a félelmen, traumát teremtünk. Amikor nem hiszünk abban, hogy megvannak a forrásaink és képességeink arra, hogy megoldjunk bizonyos problémákat vagy legyőzzünk bizonyos ingereket, akkor adaptív viselkedésünkkel elkezdjük tagadni vagy kerülni az adott dolgot.
Nem a konkrét fennakadás okozza a leghosszabban tartó károsodást, hanem az, ahogyan ez ledózerolja a pszichét és megakadályozza azt, hogy visszatérjünk a normál kerékvágásba, az egészséges életbe, ahol a többi embertől és az ismeretlen szituációktól nem félnek, hanem üdvözlik őket.
Valószínűleg te is hallottad már valamilyen formában azt, hogy a függőség ellentéte nem a józanság, hanem a kapcsolat. A boldogság legfőbb pillére a valahová tartozás érzése és az, ha vannak céljaink. Azok a kultúrák a legegészségesebbek mentálisan, ahol a legnagyobb a közösségek ereje. Azok viszont, akik egyedül élnek, gyakran korábban betegszenek és halnak meg.
Törzsközösségben élő faj vagyunk. Efelől nincs kétség, még akkor sem, ha jó néhány individualista kultúra ennek az ellenkezőjét akarja elhitetni velünk. Senki nem élhet elszigetelve. Kapcsolatokra születtünk, ezek révén érhetünk el bármit az életben. Nem arról van szó, hogy akarjuk-e vagy sem az egészséges kapcsolatokat; egyenesen szükségünk van rájuk.
A kapcsolatok nagyon fontosak, mégis hajlamosak vagyunk elsiklani efelett a tény felett. Vannak azonban lehetőségek és ötletek, amelyek segítségével megtaníthatjuk az embereknek, hogyan alakítsanak ki és éljenek igazi kapcsolatokban.
A kapcsolat szó megértése
A kapcsolat az egység megtapasztalása. Közös élmények, kapcsolódó érzések, közös ötletek. A valahová, valami tőlünk nagyobb, felettünk állóhoz való tartozás érzése.
Amikor egy sporteseményt nézel a barátaiddal, akkor megtapasztalod a kapcsolódást. Amikor összegyűlik a család, hogy együtt vacsorázzatok, amikor megnyílsz és elmondod a másik embernek, hogy mit érzel, vagy amikor rájössz, hogy mennyi közös van bennetek, akkor szintén megtapasztalod, hogy mi az a kapcsolat.
Olyan világot alkottunk, ahol több kapcsolatot tarthatunk fenn, mint valaha. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a digitális korszak inkább rosszabb hatással lett a viszonyainkra: hiteltelenebbé, működésképtelenné tette azokat. Az egységet nem lehet tettetni, sem intellektualizálni. Érezni kell.
Tanulj meg hitelesen kapcsolódni a másikhoz
A hitelesség a kapcsolat alapfeltétele. Az internet és a közösségi oldalak nem azért választanak szét minket, mert még vacsora közben is a telefont nyomogatjuk, hanem azért, mert hajlamosítanak arra, hogy hiteltelenek legyünk. Lehet kárörvendeni, lehet szerkeszteni, filtereket használni, majd megosztani a feltupírozott valóságot. Rajtunk áll, hogy a valóságot mutatjuk-e meg, vagy sem.
Ha nem, azzal hazavágjuk kapcsolatainkat.
Azok az emberek, akik hitelesek maradnak a közösségi felületeken, ők ezeknek az oldalaknak a pozitívumait élik meg. Akik inkább csak kapcsolattartásra használják a közösségi médiát, ők kevésbé lesznek szorongóbbak és depressziósak azok használatától. Mégis nagyon sokan vannak, akik hamis képet adnak magukról csak azért, hogy minél többen lájkolják őket. Ezek az emberek összekeverik a figyelem és a kapcsolat fogalmát – pedig a kettő egyáltalán nem ugyanaz.
Koncentráljunk arra, hogy mit tudunk beletenni egy kapcsolatba, ne arra, hogy mit tudunk kivenni belőle
Ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk a másikhoz, oda kell neki adnunk az időnket, őszinte érzéseinket, ötleteinket, közös tapasztalatokat kell szereznünk és nyitottnak kell lennünk irányába. Ne azért legyünk kapcsolatban valakivel, hogy elfogadtassuk magunkat, csodálatot, bókot, megbecsülést csikarjunk ki tőle, irigykedést váltsunk ki belőle vagy felsőbbrendűségünket éreztessük vele.
A másokkal való kapcsolataink helyreállítása során rá kell jönnünk arra, hogy valójában saját magunkkal alakítunk kapcsolatot.
Sokan azt hiszik, hogy a kapcsolat valami olyan dolog, amit ki lehet érdemelni akkor, ha „elég jók” vagyunk, pedig akkor alakul ki, ha kellőképpen szolgálatkészek vagyunk.
Ha a gyógyulás visszatérés a teljességhez, akkor a traumából való felépülés azt jelenti, hogy ismét emlékszünk arra, hogy megbízhatunk másokban, ahogyan magunkban és az életben is. A könnyedség, a nyugalom helyreállítása és a hajlandóság arra, hogy hagyjuk, hogy az élet olyan legyen, amilyen, ahelyett, hogy irányítani próbálnánk az érzékelésünket. Nem kell megvárni a másik kezdeményezését, vagy erőlködni, de újra és újra meg kell próbálnunk, vállalni kell annak kockázatát, hogy akár meg is sérülhetünk, mutassuk meg magunkat, nyújtsunk kezet a többieknek, legyünk közösségeink, családunk és baráti köreink aktív tagjai.
A többiekkel való kapcsolat helyreállításának folyamata során észrevesszük, hogy valójában magunkkal alakítunk kapcsolatot. Meglátjuk és megszeretjük azt, akik vagyunk, ahogyan gondolkodunk, ahogyan érzünk, ezáltal megtanuljuk, hogy teljesen jók vagyunk úgy, ahogyan vagyunk.
Ha a másokkal való kapcsolat alapvető emberi szükségletünk, akkor érzelmi sebeink gyógyulásának legfontosabb része az, hogy megengedjük magunknak az újranyitást. Ez nem más, mint a hajlandóság arra, hogy megmutassuk, hogy kik vagyunk, és a bizalom abban, hogy törődni fognak velünk. A mi belátásunkra van bízva, hogy olyan emberekre fordítsuk időnket és energiánkat, akik tisztelnek és viszontszeretnek minket. És ami a legfontosabb, hogy tudjuk, hogy lesznek az életünkben zivataros időszakok – ahogyan mindenki életében vannak –, de azokból erősebben, tisztábban, és úgy fogunk kijönni, hogy még inkább képesek leszünk értékelni önmagunkat.
A japán kintsugi művészeti ág lényege, hogy törött darabokat hoznak helyre és hatalmas büszkeséggel állítanak ki. Hasonlóképpen kapcsolataink gyakran ott a legerősebbek, ahol mi magunk forrasztottuk össze.
Forrás: Forge.medium.com
Ajánlott könyv:
Johann Hari – Elveszett kapcsolatok
