Hiába fenyegetőzünk a globális katasztrófával, ez még nem mozgatja meg az embereket. A lelkesedést csak a szíven keresztül lehet felkelteni.

A Klíma – Átfogó megoldások egy élhető jövőért című könyvében Charles Eisenstein megvizsgálja a globális felmelegedés körüli vitákat és egy narratív váltást javasol a klímamozgalomnak.  A természet szeretete – írja – kimozdítja az embereket a passzivitás és a tagadás állapotából, és olyan tettekre sarkallja őket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy megvédjük az életet a bolygónkon.

Azt szeretném, ha a klímaváltozás-mozgalom minden egyes tagja megértené: az embereket nem a félelem fogja arra sarkallni, hogy törődjenek a problémával. Arra vonatkozó tudományos becslésektől, hogy 10, 20 vagy 50 év múlva mi fog történni, ugyancsak nem fognak törődni, nem eléggé. Olyan szintű energiára és odaadásra van szükség, mint amit Standing Rocknál láttunk. Olyan széles körű aktivizmusra van szükség, amit Michiganben láttunk, Flintnél, ahol jógaoktatók és motoros bandák együtt tüntettek fáradhatatlanul az ólomszennyezés ellen. Ehhez személyességre van szükség. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha szembenézünk a veszteség valóságával. Ez pedig nem más, mint a gyász. Ez az egyetlen út. Ami Standing Rocknál történt azért, hogy a Dakota Access vezeték meghiúsuljon, egyáltalán nem a klímaváltozás égisze alatt történt (legalábbis addig, amíg fehér környezetvédők nem csatlakoztak), hanem a vizek és az indián területek integritásának védelmében, nem minden víz és terület, hanem egy konkrét terület és adott víztömegek oltalmában, valódi helyek védelmében. Emberek és különösen fiatalok ezrei vállalták a hosszú utat és a nehéz körülményeket csak azért, hogy részt vehessenek ebből. Ezt a fajta odaadást és elkötelezettséget kell felébresztenünk, ha meg akarjuk védeni mindazt, ami szent, ha meg akarjuk óvni a Föld összes élőlényét. Ez a szépségből, a veszteségből, a szeretetből és a gyászból fakad.

 

Tudnánk-e újabb és újabb olajkutakat fúrni, újabb és újabb vezetékeket lefektetni, új kőfejtőket és szénbányákat nyitni, ha a szívünket a Föld és a vizek szeretete járja át? Nem lennénk képesek rá, és az ember okozta globális felmelegedés gondolata jogosan vitatott kérdés lenne. Az igaz, hogy a Standing Rock mozgalom nem volt képes megállítani a Dakota Access olajvezetéket, viszont azt megmutatta, hogy milyen hatalmas erő lappang abban, hogy ennyi ember ilyen odaadóan kiáll a szent helyek védelme mellett. Vajon mi minden lehetne, ha ezt az erőt teljesen meg tudnánk mozgatni? Mi történne, ha újraértékelnénk a helyi, a közvetlenül mellettünk lévő, a minőségi, az élő, a gyönyörű dolgokat? A legtöbb olyan tevékenységgel viszont más lenne az indítékunk, amelyeket a környezetvédők elítélnek, és amelyeket mi is visszautasítanánk: az olajhomok-bányászatot azért, mert elpusztítja az erdőket és elrondítja a tájat, a hegytetők eltávolítását azért, mert meggyalázza a szent hegyeket, repesztéses palagázkitermelést azért, mert megsérti és lealacsonyítja a vizeket, a tengeri olajfúrótornyokat azért, mert mérgezik az élővilágot, az útépítéseket azért, mert feltúrják a földet, hozzájárulnak a szuburbanizációhoz és az élőhelyek eltűnéséhez, felgyorsítják a közösségek felbomlását és évente rengeteg állat veszti életét az utakon. Csak nézz meg néhány fotót az albertai olajhomok-kitermelőkről. Még akkor is, ha sohasem hallottál még az üvegházhatásról, az ember szíve belesajdul az egykori gyönyörű erdők helyén díszelgő mérgező tavak és gödrök láttán. Nézd meg a Gasland filmeket! Olvass utána az olajfolyásoknak, amelyek tönkretették a Niger-deltát. Ezek a kézzelfogható tragédiák szíven ütik az embert, függetlenül attól, hogy mit gondol a globális felmelegedésről. Ha innen nézzük a dolgokat, ugyanúgy meg akarjuk változtatni mindazt, amit a szén-dioxid-narratíva veszélyesnek bélyegez, viszont az indokaink és a viszonyulásunk teljesen mások lesznek. Nem kell többé összekötnünk a környezetvédelmet a tudományba és a hatósági szervezetekbe vetett hittel, azt sugallva, hogy ha az emberek jobban bíznának abban, amit a szervek mondanak (ebben az esetben a tudományos szervek, de ez kiterjed minden olyan rendszerre, amelyik a magában foglalja és legitimizálja az intézményesített tudományt), akkor minden rendben lenne. De tudod mit? Még ha el is fogadnám a klímaváltozás-tagadók álláspontját, a környezetvédelemhez fűződő lelkesedésem akkor sem csökkenne fikarcnyit sem. Az ökológiai tudatosság felébresztésének nem feltétele az, hogy intellektuálisan meggyőzzük a szkeptikus erőket. Az emberekben nem ettől fog feltámadnak a törődés.

Azzal, hogy a környezeti problémákat szén-dioxid-mennyiségek formájában tálaljuk, eltávolítjuk az embereket a borzalmaktól és a gyásztól. Ha a tekintetünket levesszük a buldózerekről és inkább a szén-dioxid-koncentrációt meg a globális átlaghőmérsékletet ábrázoló grafikonokat nézzük, akkor teljesen észszerűnek tűnik, hogy azt mondjuk, hogy „jó, akkor ezt a gázmezőt majd ellensúlyozzuk azzal, hogy ültetünk egy erdőt, különben is ez az egész csak átmeneti állapot, csak addig tart, amíg nem tudunk megfelelő számú szélturbinát üzembe helyezni”. Paradox módon a szén-dioxid-narratíva pont a szén-dioxidot termelő tevékenységek folytatására nyit teret. Globális szinten egyetlen helyi erőmű vagy város sem járul hozzá számottevően az üvegházhatáshoz. Bármelyik város joggal mondhatja, hogy „nekünk nem kell csökkentenünk a szén-dioxid kibocsátásunkat, ha rajtunk kívül a világon mindenki más megteszi”. Bármelyik nemzet mondhatja, hogy „nem engedhetjük meg magunknak a gazdasági visszaesést: csökkentsék a termelésüket más nemzetek”. A klímatalálkozókat behálózó viták szükségszerűek, amikor a problémáról és a megoldásról globális, kvantitatív nézőpontból beszélünk. Ha viszont a figyelmünket a kézzelfogható, lokális károkra irányítjuk, többé nem lesz lehetőségünk a felelősséget távoli ismeretlenekre hárítani. Senki sem mondhatja azt, hogy „védje meg valaki más a csodálatos hegytetőnket, őrizze meg valaki más a csodálatos folyónkat, óvja meg valaki más a csodálatos erdőnket”. Nemigen csillapítja a fájdalmunkat, ha a kedvenc pisztrángos folyónk elpusztítását „ellensúlyozza” egy erdősítési projekt Nepálban. Ha a „más kertje, más dolga” gondolkodás univerzálissá válik a polgárság körében, akkor a „senki kertje” lesz belőle.

 

 

Családi barátunk, a néhai Roy Brubaker mennonita lelkipásztor volt Pennsylvaniában. Az egyébként politikailag szélsőségesen konzervatív régiójában sikerült egy felettébb sikeres kampányt folytatnia egy vízgyűjtő terület védelme érdekében azáltal, hogy meg tudta szólítani a Rod and Gun Club tagjait. Az egész államban alig van, aki Hillary Clintonra szavazna, és valószínűleg senki sem mozdította volna meg a kisujját se, ha az egész ügyet a klímaváltozás felől közelíti meg. Mégis, nemcsak a helyi vízgyűjtő terület állapota javult számottevően – ennek előnyéből a folyó későbbi folyásánál lévő Chesapeake Bay is részesedett –, de ha az általam javasolt élő bolygó nézőpont helytálló, a kampány a bolygó egészére nézve kedvező hatással volt.

A klímaváltozás forradalmi változást vetít előre a természet és a civilizáció viszonyában.

Ha csökkentjük a karbon-narratívára helyezett hangsúlyt, akkor az azt jelenti, hogy a dolgok a megszokott kerékvágásban haladhatnak tovább? Egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg. Ahogy Wolfgang Sachs jövőbe látóan megírta: „a korábbi évtizedekben hangoztatott »tudatlanság« és »szegénység« után valószínűsíthetően a »bolygó túlélése« lesz a kilencvenes évek mindenütt reklámozott vészhelyzete, amelynek zászlója alatt újabb őrületes fejlesztések jöhetnek létre.” A helyi ökoszisztémák megvédése és helyreállítása sokkalta nagyobb átalakulást indítana be a civilizációnkban, mint az, ha egyszerűen csak leállnánk a fosszilis üzemanyagok használatával. A mainstream klímakezelés azt feltételezi, hogy csak át kell állnunk megújuló energiaforrások használatára, hogy az ipari társadalmat és a folyamatos globális gazdasági növekedést fenntartsuk: éppen ezért jelentek meg az olyan kifejezések, mint a „zöld növekedés” és a „fenntartható fejlődés”. Az uralkodó hatalmakat a klímaváltozás nemigen hozza kényelmetlen helyzetbe, amíg úgy gondolkodunk róla, ami még több uralmat ad azoknak, akik Sachs megfogalmazásában „azt a prométeuszi feladatot vállalták magukra, hogy a globális ipari gépezetet egyre gyorsuló mozgásban tartják, és ugyanakkor megvédik a bolygó bioszféráját is”. Ez a feladat – folytatja – „szükségszerűen egy kvantumugrást feltételez a szabályozás és a felügyelet területein”. Máskülönben hogyan volna lehetséges az egyéni, nemzeti és globális döntések miriádját összehangolni? Az másodlagos fontosságú, hogy sikerül-e az ipari társadalmat még áramvonalasabbá tenni piaci ösztönzés, szigorú törvények, jogorvoslatok, szofisztikált kémkedés vagy nyílt tiltások segítségével. Ami igazán számít az az, hogy ezen stratégiák mindegyike nagyobb centralizáltság irányába mutat, egészen pontosan egy erősebb állami igazgatás felé. Mivel az ökokraták ritkán kérdőjelezik meg az élet ipari modelljét olyan célból, hogy a természetre rótt terheken könnyítsenek, nem marad más lehetőség, minthogy megpróbálja összehangolni a társadalom megszámlálhatatlan tevékenységét a fejlődő technológia képességeivel, előrelátásával és eszköztárával.

 

 

A klímaváltozás forradalmi változást vetít elő a természet és a civilizáció viszonyában, de ez nem a végtelen fejlődés programját szolgáló globális erőforrások még hatékonyabb elosztásának forradalma. Ez a szeretet forradalma. Annak a forradalma, hogy ismét szentként tekintünk az erdőkre, a mangrove-mocsarakra, a folyókra, a korallzátonyokra, mindenre és mindenkire. Azt jelenti, hogy saját magukért szeretjük őket, nem pedig azért, mert a klíma tekintetében valamilyen jótékony hatásuk van.

 

Elsőre meglepőnek tűnhet a gondolat, hogy a bolygóval való mély és aktív törődés nem a jövőbeli pusztulástól való félelemből fakad, hanem a szépség és a gyász megéléséből. Sokan mesélik nekem, hogy azért lettek környezetvédők, mert megértették a klímaváltozás fejünk felett lógó katasztrofális következményeit. Ezzel összhangban egy költségekkel és következményekkel hemzsegő beszédmódot sajátítunk el, és azt reméljük, hogy ettől majd a többiek is törődni fognak a környezettel.

De vajon tényleg ez az igazi oka, amiért környezetvédő lettél? A klímaérvek felsorakoztatása mindenféle környezetvédelmi ügy kapcsán annak a belső, pszichológiai folyamatnak a párja, amiben egy szilárdan a tények talaján álló portrét és énképet közvetítünk magunkról, amelyben a nyálas természetszerető érveket racionális, gyakorlatias érvek váltják fel. A tengerszint-emelkedésről, gazdasági visszaesésről és a gabonatermést fenyegető kockázati tényezőkről szóló adatokat csupán azért sorolod fel, hogy álcázd az igazságot: hogy egy természetimádó vagy. Hogy odavagy a bálnákért, hogy gyönyörködsz a pillangókban, hogy cirógatod a teknősöket. Lehet, hogy druida-rituálékat végzel, vagy látomáskeresések alkalmával Gaia lelkével egyesülsz. A jövőbeli hatásokról szóló érveid, hogy másfél vagy két fokot növekszik-e az átlaghőmérséklet, a tengerszintemelkedés, az erdőhektárok, a fotovillamos elemek energiahatékonysága, a metán-klatrátok felszabadulásának sebessége… ezek legitimálják a szirupos természetimádó érzéseidet. Viszont ez könnyen fausti paktummá válhat, amennyiben a környezetvédelem a hatalom szókészletét veszi át, és ezért cserébe kockáztatja a lelkét. Az alku akár meg is érhetné, ha meghozná a kívánt eredményeket. De nem hozta meg. Hiába vetettük be az adatokra támaszkodó modelleket és a belőlük következő ár-érték arányokról szóló érveket, az utóbbi évtizedekben a Föld ökológiai állapota folyamatosan romlott. Megpróbáltunk észszerűek lenni. Lehet, hogy eljött az ideje, hogy észszerűtlenek legyünk.

A szeretőnek nincsen szüksége önös érdekekre ahhoz, hogy imádja választottját. Ha megtiszteljük a bennünk élő természetimádót és őbelőle szólalunk meg, mások is meg fognak hallani minket. Lehet, hogy eddig csupán nem a megfelelő nyelven beszéltünk, amikor azt próbáltuk elérni, hogy másképpen gondolkodjunk, mikor valójában arra van szükség, hogy másképpen érezzünk.

Ajánlott könyv:
Charles Eisenstein – KLÍMA – ÁTFOGÓ MEGOLDÁSOK EGY ÉLHETŐ JÖVŐÉRT