Brené Brown egy kutató-történetmesélő, aki az elmúlt tíz évet a sebezhetőség, a bátorság, az autentikusság és a szégyen kutatásával töltötte. A legutóbbi könyve, A tökéletlenség ajándéka és a Perfect Protest (Tökéletes Tüntetés) című blogposztja volt az, ami a saját ragyogó tökéletlenségeimről szóló korábbi blogposztomat motiválta. Brené egy szerfelett inspiráló, intelligens, őszinte nő, aki rendkívül értékes munkát végez, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy ebben a virtuális térben közöttünk köszönthetem!
Susannah Conway: Mindig is tudtad, hogy tanítani fogsz majd, és könyveket írsz? Hogyan léptél erre az ösvényre?
Brené Brown: A kutatáshoz vezető utam egyáltalán nem nevezhető egyenes és jól kijelölt ösvénynek, ami ironikus módon, valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most abból élek, hogy az emberi érzelmeket és viselkedési mintázatokat tanulmányozom. Jó néhány éven át ki-beugráltam az egyetemi tanulmányaimból. Amikor éppen szüneteltettem, pincérkedtem, csaposként dolgoztam, körbestoppoltam Európát, túlzásba vittem a bulizást és rengeteget teniszeztem.
A szociális munkára a húszas éveim vége felé bukkantam, és egyből éreztem, hogy ezzel hazataláltam. Lehúztam két évet egy főiskolán, hogy a pontszámaim elegendőek legyenek majd ahhoz, hogy felvegyenek egy nagyobb egyetem szociális munkás szakjára. Ezekben a főiskolai években tetszett meg a tanítás és az írás is.
Miért érdemes a tökéletlenségekről írni, és miért éppen most?
Igazából az egész azzal indult, hogy nagyon érdekelt a kapcsolatok anatómiája. Hogyan alakítanak ki valódi kapcsolatokat az emberek? Körülbelül két hónapnyi kutatás után beleszaladtam valamibe, ami szétzilálja a kapcsolódást, zátonyra futtatja a párkapcsolatokat és táplálja az elszigetelődést. Ez a valami nem más, mint a szégyen. Akkor azt gondoltam, hogy éppen csak belekukkantok a szégyen témájába. Végül hat évbe tellett, mire teljesen megértettem ennek a működési mechanizmusát.
Úgy tűnik, hogy a szégyen a perfekcionizmus melegágya. Ha meg akarjuk érteni a „soha nem elég jó” érzését, akkor a perfekcionizmust kell megértenünk. Ha az autentikusságot szeretnénk gyakorolni – ami a kapcsolódás egyik előfeltétele – akkor előbb meg kell értenünk, hogy ezt hogyan akadályozza meg a maximalizmus. Egészen addig küszködni fogunk azzal, hogy a világgal egy méltó álláspontból vegyük fel a kapcsolatot, amíg fel nem vállaljuk önnön tökéletlenségünket és a sebezhetőségünket. A teljes szívűséggel kapcsolatos legújabb kutatásom középpontjában ez az elmozdulás áll, ami elvezet a „Vajon mit fognak szólni a többiek?” gondolatától odáig, hogy „Elég vagyok”.
A legutóbbi posztodban azt írtad: „Akkor válunk a legjobb énünkké, amikor vesszük a bátorságot ahhoz, hogy sebezhetőek, autentikusak és tökéletlenek legyünk.” Te hogyan éled meg, miből meríted a bátorságot a saját életedben, Brené?
Amint azt tudod, a bátorság az életem egyik fő témája. Úgy tűnik, hogy vagy éppen azért imádkozom, hogy megtaláljam magamban, vagy éppen hálás vagyok, hogy részesültem belőle, vagy csodálom másokban vagy pedig éppen tanulmányozom.
A bátorság, kurázsi (angolul: courage) szó töve a cor – ami latinul szívet jelent. A legkorábbi formájában a bátorság egészen más jelentéssel bírt, mint ma. A bátorság eredetileg azt jelentette, hogy „kiönti a szívét; elmondja mindazt, ami a szívét nyomja”. Idővel aztán megváltozott a szó használata, és ma már a bátorság a hősiességgel és a dicső tettek véghezvitelével azonos értelmű.
A hősiesség és a dicsőség fontosak, azonban azt gondolom, hogy kicsit elvesztettük a kapcsolatot azzal, hogy a bátorság legnagyobb ismérve az, ha őszintén és nyíltan beszélünk magunkról és a tapasztalatainkról (jókról és rosszakról egyaránt). A hősiesség gyakran arról szól, hogy kockára teszed az életedet. A bátorság ezzel szemben az, hogy veszélyes helyzetbe hozod a sebezhetőségedet. És ez a mai világban meglehetősen ritka.
Számomra a bátorság gyakorlata azt jelenti, hogy a történetemet a teljes szívemből mondom el. Azt jelenti, hogy őszintén megmutatom, hogy kicsoda vagyok, miben hiszek és mit érzek. Ez nekem sem egyszerű – hajlamos vagyok a védekezésre – de valójában ez az autentikusságról és önmagam megmutatásáról szól.
Professzor, kutató, szerző, anya és feleség is vagy egy személyben. Egy átlagos napon hogyan táncolsz ezzel együtt a sok szereppel?
A tánc metaforája rendkívül jól alkalmazható az életemre. Az életem tánca az eredeti texasi Cotton-Eyed Joe (nem az új, techno-verzió a sortánccal). Az eredeti táncban összekapaszkodsz egy maréknyi haveroddal, akikben bízol, és lépésenként haladtok előre, és néha visszakoztok, és azt kiabáljátok, hogy „Lószar!”
Csodálatos férjem és két hihetetlen gyermekem van, valamint támogató barátokkal és családdal büszkélkedhetek. Igyekszem meghúzni és meg is tartani a határokat. Nagyon szeretem az online életemet, és rendkívül hálás vagyok azért, hogy a munkámat megoszthatom a nyilvánossággal, de mindeközben nagyon nagyra értékelem a magánéletemet, és imádok otthon ülni. Közösségi autókat vezetek, önkénteskedem az iskolai büfében, kiülök a ház elé és a szomszédokkal beszélgetek, együtt rajzolok a gyerekeimmel, és közben ahányszor csak lehet, eljárok randizni Steve-vel. A pihenőidőmet és a családi időmet ugyanúgy kezelem, mint a munkaidőmet – nem lehet csakúgy halasztani őket.
Mi és ki az, aki inspirál?
Nagyon mélyen spirituális személy vagyok, így a legnagyobb személyes ihletet a hitemből nyerem. Ehhez a belső meggyőződésemhez elsősorban a természet, az ima és a zene révén tudok kapcsolódni. A zene nagy szerepet játszik az életemben – igazából mindenevő vagyok, de a kedvencem a rock, a ’70-es évek zenéje és a texasi népzene. Most éppen a Rolling Stonesra vagyok rákattanva.
Azok az emberek is nagyon inspirálnak, akik megosztják a tehetségüket a világgal – azok, akik tanítanak, utat mutatnak és teret adnak másoknak. A blogomon van egy új Kurzusok fül. Az ott található tanárok és a tanfolyamok azok, amelyek inspirálnak.
És persze van több könyv is, amelyek szó szerint megváltoztatták az életemet.
Mi az az üzenet, amit meg szeretnél osztani a világgal? (Másképpen szólva: mit érzel életed munkájának?)
Azt gondolom, hogy a teljes szívvel-lélekkel élt életről szóló aktuális kutatásom az, amit most csinálnom kell. Álljon itt egy idézet az új könyvből, ami kicsit kifejti, hogy mit értek azalatt, hogy „teljes szívvel élni és szeretni”.
„A teljes szívvel-lélekkel élt élet lényege az, hogy a saját életünkkel egy olyan pozícióból kerülünk interakcióba, ahol értékesnek érezzük magunkat. Azt jelenti, hogy felébresztjük magunkban a bátorság, az együttérzés és a kapcsolódás képességét, hogy minden reggel azzal a gondolattal ébredjünk fel, hogy nem számít, hogy mit tudok ma elintézni és mi marad elintézetlenül, elég vagyok. Arról tájékoztat, hogy este azzal a gondolattal fekszünk le, hogy igen, tökéletlen és sebezhető vagyok, de ez nem változtat azon semmit, hogy közben bátor és szerethető vagyok, és méltó vagyok a kapcsolatokra.”
Erről akarok többet megtudni, ÉS ezt akarom megélni.
Most éppen min dolgozol?
Több mindenen egyszerre. Készül egy könyv, amelynek az lesz a címe, hogy A tökéletlen nevelés ajándéka (The Gifts Of Imperfect Parenting) és egy memoár, aminek a Teljes szívvel: Spirtuális kalandok a szétesés, a felnövés és az öröm megtalálásának ösvényén (Wholehearted: Spiritual Adventures In Falling Apart, Growing Up, And Finding Joy).
Egy vacsorával egybekötött partit adsz, és meghívhatsz hat híres embert a jelenből vagy a múltból – kiket választanál, és miért?
Próbáltam a listát összeállítani, de valahogy nem jön össze. Választhatnám Martin Luther Kinget és Eleanor Rooseveltet és másokat, akikre felnézek, de az igazság az, hogy egyáltalán nincs kedvem vacsorával egybekötött partit adni. Sokkal inkább szeretnék főzni valamit, és Steve-vel, a gyerekekkel az asztalhoz ülni, utána pedig a házban pakolászni, miközben Ellen és Charlie az udvaron játszanak.
Forrás: www.susannahconway.com
Ajánlott könyv: Brené Brown – A TÖKÉLETLENSÉG AJÁNDÉKA
