Miként bontakoztathatom ki legjobban azt, ami bennem van? Máig megkérdezem ezt magamtól, kivált, amikor azon töröm a fejem, hogyan tovább.

 

„Szárnyalj magasra, harapj az éterbe, lásd, amit senki más; menj vagy tévedj el, de felfele törj.”
– Edna St. Vincent Millay

 

Minden eddigi állásomban és valamennyi városban, ahol laktam, elérkezett a pillanat, amikor tudtam, tovább kell lépnem, mert itt már nem fejlődhetek. Az új élet néha megijesztett, mindenesetre megtanultam ebből, hogy a bátorság igazi jelentése az, hogy ha félsz és cidrizel is, megteszed, amire elszántad magad. A merész elszánás az egyedüli mód arra, hogy elinduljunk ama nagyszabású cél felé, amit az univerzum nekünk tartogat. Ezzel szemben, ha behódolunk előtte, a félelem teljesen megbéníthat minket. És ha egyszer a markába kaparintott, erőnek erejével is fogva tart, nehogy megvalósíthassuk álmunkat.

Amit bizonyosan tudok, az a következő: bármitől félünk, elhanyagolható, igazi hatalma magának a félelemnek van. A félelem tárgya nem hathat ránk. Ez a félelem azonban megfoszthat az életünktől. Valahányszor meghátrálunk előle, vesztünk az erőnkből, miközben a félelem egyre jobban úrrá lesz rajtunk. Ezért kell elhatároznunk, hogy bármilyen nehéznek tűnik is az előttünk álló út, bármennyire szorongunk, tovább kell mennünk rajta.

Évekkel ezelőtt naponta leírtam a naplómba, hogy mitől félek. Idővel rájöttem, hogy noha kívülről bátornak tűnök, belső életemet jószerével gúzsba kötötte a félelem. Féltem például attól, hogy nem szeretnek eléggé. Aztán attól, hogy elfordulnak tőlem, ha nemet mondok. Minden, amit tettem, gondoltam, éreztem, mondtam vagy akár ettem, összefüggött a magammal hurcolt félelemmel. Én pedig hagytam, hogy teljesen megbénítson, annyira, hogy önmagamat sem volt módom megismerni.

 

 

Dr. Phil gyakran mondja, hogy nem változtathatunk azon, amit nem ismerünk be. Mielőtt szembefordulnék a félelmeimmel, és nekilátnék, hogy megváltoztassam, amit önmagamról feltételezek, el kell ismernem, hogy igen, mindig is féltem – és hogy félelmem a rabszolgaság egy formája volt. Neale Donald Walsch író azt mondja: „…nem vagy a magad ura, míg azon aggódsz, hogy vélekednek rólad mások. Csak akkor vagy a magad ura, ha már nincs szükséged külső jóváhagyásra.” (Beszélgetések Istennel)

Tény és való, hogy amikor összeszedjük minden bátorságunkat és a sarkunkra állunk, és mikor van bátorságunk kiállni az igazunk mellett vagy megváltoztatni önmagunkat, netalán valami olyat teszünk, ami nem felel meg az elvárásoknak, a következmények nem mindig kellemesek. Akadályokra számíthatunk, el is bukhatunk, nevetségessé tehetjük magunkat. Olyan ez, mintha az egész világ csatasorba állna ellenünk, nehogy sikerüljön, amibe fogtunk. (Felháboríthatja az embereket, ha túllépjük azt a szűk kört, amit kijelöltek számunkra.) Elgyengülve talán úrrá lesznek rajtunk félelmeink és kételyeink, s kudarcot vallunk. Meglehet, annyira kimerülünk, hogy a legszívesebben kiszállnánk a ringből. A másik lehetőség azonban ennél sokkal rosszabb: talán évekre megrekedünk, vagy túl sok időt vesztegetünk el megbánásra. Mivé lehettem volna, ha nem törődöm annyira mások véleményével? – ostorozzuk magunkat.

Mi történik azonban, ha most azonnal eldöntjük: nem engedjük, hogy megbénítson bennünket a félelem? Ha megtanulunk együtt élni vele, hogy hullámait meglovagolva olyan magasságokba jussunk, amiről nem is álmodtunk? Talán felfedezzük, milyen remek érzés, ha fütyülünk a külvilág elvárásaira, és csakis önmagunk igényeire figyelünk. Végül pedig ráébredünk, hogy senki más előtt nem kell bizonyítanunk, kizárólag önmagunk előtt. Ezt jelenti félelem nélkül élni, és a lehetőségek szerint boldogulni.

 

 

A bátorságot nem az méri, elérik-e a céljukat, hanem hogy fel tudnak-e állni ki tudja hány kudarc után. Tudom, nem könnyű, ugyanakkor szemernyi kételyem sincs, hogy amennyiben van erejük felállni és legmerészebb álmaik nyomába eredni, az élet ezt bőségesen megjutalmazza. Talán ez lesz a legnagyobb kaland, amiben eddig részük volt. És tudják, mi a legmeredekebb az egészben? Hogy per pillanat is csupán egyetlen döntés választja el önöket egy új kezdettől.

Életem egyik meghatározó pillanata harmadik osztályos koromban érkezett el, amikor tanárom megdicsérte egy könyvről írt dolgozatomat. Osztálytársaim erre összesúgtak: „De nagyra van az eszével!” Hosszú éveken keresztül attól féltem legjobban, hogy mások nagyképűnek tartanak. Bizonyos mértékig a túlsúlyom is bocsánatkérés volt a világ felé, azt üzentem ezzel, hogy semmivel sem vagyok különb másoknál. A legkevésbé sem akartam, hogy teljes személyiségemmel megnyilvánuljak.

A lányok eleve azt tanulják, hogy nem illeti őket dicséret. Szinte elnézést kérünk azért, amit elértünk. Igyekszünk elrejteni kiválóságunkat a család és a barátok előtt. A volán mögé kívánkozunk, mégis megelégszünk az anyósüléssel. Ezért van az, hogy felnőttként oly sokan fogjuk vissza belső sugárzásunkat. Ahelyett, hogy minden lendületünket bevetve a legjobbat hoznánk ki magunkból, kiüresítjük magunkat, csak hogy elhallgattassuk kritikusainkat.

Az igazság az, hogy az akadékoskodóknak és rosszakaróknak semmi nem elég. Akár van sikerünk, akár nem, fenyegetve érzik magukat, mert nem bíznak eléggé önmagukban. Ne törődjenek hát velük. Valahányszor elfojtanak a belsőjükben valamit, vagy hagyják magukat háttérbe szorítani, semmibe veszik a használati utasítást, amit a Teremtőtől kaptak. Én azonban halálos biztonsággal tudom: nem arra szánta önöket a sors, hogy lejjebb adják, hanem hogy minél jobban kibontakozzanak, kiemelkedjenek, remekeljenek, és minden pillanatot önmaguk kiteljesítésére használjanak fel.

 

 

A következő passzust olvastam 1989-ben Gary Zukav A lélek lakhelye című művében:

„Minden cselekedetet, gondolatot és érzést a szándék motivál, ez az az ok, ami adott okozatot von maga után. Ha egyszer útjára indítottuk az okok láncolatát, nem vonhatjuk ki magunkat a következmények alól. Ez a mélyreható összefüggés felelőssé tesz bennünket minden egyes cselekedetünkért, gondolatunkért és érzésünkért, más szóval, a szándékainkért… Bölcsen tesszük ezért, ha alaposan meghányjuk-vetjük szándékainkat; megfontoljuk, melyik miféle okozatot von maga után, és aszerint választjuk meg a szándékot, hogy milyen következményt akarunk elérni.”

Ez a bekezdés az egész életemet megváltoztatta. Már jó ideje felismertem, hogy felelős vagyok az életemért, és hogy minden választásomnak megvan a következménye. Ezek a következmények azonban gyakran mintha semmiféle szinkronban nem lettek volna a várakozásaimmal. Ennek az volt az oka, hogy mást vártam, mint ami a szándékomban állt. Az a szándékom például, hogy mindenkinek a kedvére tegyek, nemkívánatos következménnyel járt: gyakran éreztem, hogy kihasználnak, és egyre többet és többet követelnek tőlem.

Az előbbi gondolatmenet azonban segített megérteni, hogy nem más itt a gond, mint saját magam. Ekkor határoztam el, hogy csupán azt vagyok hajlandó megtenni másokért, amit saját belső igazságom diktál, és ami nekem is örömömre szolgál.

Mostanra biztosan tudom, hogy bármilyen helyzetben vagyunk is, számottevő szerepünk volt a létrehozásában. Minden egyes tapasztalat tovább építi az életünket, gondolatról gondolatra, döntésről döntésre. E gondolatok és döntések mögött azonban legmélyebb szándékaink húzódnak meg. Ezért valahányszor döntök valamiről, előtte mindig felteszem a kérdést: Mi is a valódi szándékom ebben az ügyben?

Miután a fenti meghatározó passzust elolvastam A lélek lakhelye című könyvben, újra meg újra beigazolódott, milyen igazak ezek a szavak, olyannyira, hogy mindenkori kalauzommá lettek. Ennek azonban az ellenkezője is áll. Ha nem vizsgáljuk felül szándékainkat, gyakran olyan következményekkel kerülünk szembe, amelyek gátolják előrehaladásunkat. Az évek során tömérdek házaspárt láttam, akik nem mentek szét, pedig mindkét félnek az lett volna a legjobb. Egyszerűen azért, mert a házas állapot volt a végső szándékuk, nem a kiteljesedés. E párok nem számíthattak bensőséges kapcsolatra, amelyik gazdagítja a lelket, és amire építeni lehet.

Ha úgy érzik, hogy megrekedtek az életben, és előre szeretnének lépni, legelőször is vizsgálják felül eddigi motivációikat. Legyenek könyörtelenek önmagukkal. Jómagam azt tapasztaltam, hogy legigazabb szándékaim nemritkán a mélyben rejtőznek. Kérdezzék meg maguktól: Hogyan hozták létre szándékaim a jelen történéseket? Amennyiben változtatok rajtuk, milyen új következményekre számíthatok? Aki úgy dönt, hogy tiszteli önmagát, pontosan azt kapja majd, amit az élet szándékozott adni számára. Így esélye nyílik arra, hogy maximálisan kibontakoztassa képességeit.

Forrás: Amit biztosan tudok

 

Ajánlott könyvek:

AMIT
BIZTOSAN TUDOK

A siker alapelvei könyv

A LÉLEK
LAKHELYE

A TELJES BESZÉLGETÉSEK ISTENNEL