Múlt hónapban, nem sokkal az ötödik szerettem halála után egy ötnapos csendes meditációs elvonuláson ültem az Aisha Salemben, és tökéletesen szembekerültem a felismeréssel, hogy a mély lelkesülés folyamata magában foglalja mind a felemelkedést, mind a hanyatlást. Mindez valódi inspirációja az eksztázisnak és a fájdalomnak, anélkül hogy az eksztázist „jóként”, a fájdalmat pedig „rosszként” bírálnánk.
Idén ősszel még a legmélyebb bánatomban és veszteségben is észrevettem, hogy amikor egészen átéltem a fájdalmamat – nem ellenszegülve sem az életnek, sem a fájdalomnak –, felfedeztem valami örömhöz nagyon közel álló dolgot, nagyon közelit a szimpla LÉTEZÉS tiszta érzéséhez. Talán egyetlen sejtréteg választja el egymástól az eksztázist és a fájdalmat. Végül, az egyetlen ok, amiért a szeretteim átalakulása annyira fájt, az volt, hogy nagyon mélyen szerettem. Az egyetlen oka a fájdalomnak, amit akkor érzünk, amikor a terroristák ártatlan embereket gyilkolnak meg, hogy érezzük a szétválás történetét, és vágyódunk az újraegyesülés kora után. A lelkünk olyannyira sóvárog az Egység után, hogy minden, ami elválaszt minket ettől, felnyit, feltár minket azok előtt a sebezhető történések előtt, amelyekben még mindig bedőlünk az elválasztottság illúziójának.
De talán mindez a fájdalom csak egy egyre növekvő érzés, ahogy kultúraként keresztülhaladunk a kollektív felébredés szülőcsatornáján. Megtalálhatjuk az utat a hála felé, amivel egyénként és kollektívaként végre felébredünk?
Ahogy Kahlil Gibran írja: „A fájdalom a repedés a burkon, amely körülzárja a megértésedet.” Halfway Up the Mountain című könyvében Mariana Caplan azt írja: „Könnyen elképzelhető, hogy nem csak a fájdalom elengedhetetlen eleme a spirituális folyamatnak, de a szenvedésbe való tudatos belépés és annak megtapasztalása is kaput nyit a valóság egy sokkal mélyebb megélése felé.”
A rendkívüli hála gyakorlata
A múlt vasárnap az Open Floorban, az eksztatikus tánc „templomában” táncoltam. Tanárunk, Claire a „Köszönöm, köszönöm, köszönöm” mantrára hívott minket táncolni. Köszönet a táncért. Köszönet az emberekért, akiket szeretünk. Köszönet az otthonainkért és a munkánkért, a vörös fenyőkért és az óceánért, de köszönet a háborúkért és a terroristatámadásokért is, az árulásokért és az erőszakért is. Köszönet az összes lelki felemelkedésért, és köszönet a segítségért, amely lehántja valódi énünkről az összes réteget. Köszönet az ÉLETÉRT. Köszönet a SZERETETÉRT. Ahogy erre a mantrára táncoltunk, a rezgések valóban eksztatikusak voltak a teremben.
Próbáld ki te is. Élj a „Köszönöm, köszönöm, köszönöm” mantrán keresztül… Nyisd ki a szíved, és nézd meg, mi történik…
www.lissarankin.com