Nincs mindenkinek lelkiismerete, a mások érdekét szem előtt tartó, a másokhoz való érzelmi kötődésen és a helyes viselkedésre való beállítódáson alapuló kötelességérzete. Vannak, akik soha nem tapasztalják meg azt a rendkívüli szorongást, amit akkor érzünk, ha valakit cserben hagyunk, megbántunk, megfosztunk valamitől vagy épp megölünk. Ha az első öt érzék a testi síkhoz köthető – látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés –, a „hatodik érzék” pedig azt jelenti, hogy az ösztönös megérzéseinkre hagyatkozunk, akkor a lelkiismeret a legjobb esetben is a hetedik lehet. Fajunk evolúciója során később alakult ki, és még messze nem általános.

Hogy ez az egész még ködösebb legyen, kijelenthető, hogy mindennapi életünk során általában nem tudunk különbséget tenni azok között, akik rendelkeznek lelkiismerettel, és azok között, akik nem. Elképzelhető, hogy egy ambiciózus fiatal ügyvédnek van hetedik érzéke? Igen, elképzelhető. Lehet egy többgyerekes anyának hetedik érzéke? Természetesen lehet. Lehet-e egy papnak, akinek a vállán egy egész közösség lelki jólléte nyugszik, lelkiismerete? Reménykedjünk benne. Rendelkezhet egy nemzet nagy hatalmú politikai vezetője lelkiismerettel? Biztosan.

Vagy ezzel szemben: az előbb felsoroltak közül lehet-e bárki teljesen híján a lelkiismeretnek? A válasz vérfagyasztó módon ismét csak igen.

A „gonoszság” névtelensége és az az őrjítő tény, hogy nem hajlandó megbízhatóan kapcsolódni egyetlen konkrét társadalmi szerephez, fajhoz vagy fizikai adottsághoz, mindig is fejtörést okozott a teológusoknak, manapság pedig a tudósoknak. Az emberi történelem során elszántan igyekeztünk meghatározni, hogy mi a „jó” és mi a „gonosz”, s megpróbáltunk magyarázatot találni a közöttünk élő olyan emberek viselkedésére, akikben szemlátomást az utóbbi lakozik. A negyedik században a nagy keresztény tudós, Szent Jeromos meghonosított egy görög kifejezést, a szünteréziszt, amely arra a velünk született, istenadta képességünkre utal, melynek révén érzékelni tudjuk a jó és a rossz közötti különbséget. Megfejtette Ezékiel látomását a négy élőlényről, amelyek egy felhőből bukkannak elő „egymást érő, fényözönnel körülvett villámlással”. Mindegyik lény egy férfi alakját öltötte, de mindegyiknek négy különböző arca volt. Elöl emberi, jobb felől egy oroszláné, bal felől egy ököré, hátul pedig egy sasé. Jeromos értelmezése szerint az emberi arc az ember racionális részét képviseli, az oroszlán az érzelmeket, az ökör a vágyakat szimbolizálja, a büszke sas pedig „a lelkiismeret szikráját, ami még Káin szívében sem hunyt ki… s aminek köszönhetően mi is érezzük a bűnösségünket, amikor úrrá lesz rajtunk az elvetemült Vágy vagy a zabolátlan Szellem… s mégis néhány embernél azt látjuk, hogy ez a lelkiismeret elbukik vagy háttérbe szorul; ők nem éreznek bűntudatot vagy szégyent a vétkeik miatt”.

Jeromos kiváló kortársa, Hippói Szent Ágoston egyetértett Jeromossal abban, ami a lelkiismeret természetét illeti. Ágoston úgy tartotta, hogy „az emberek értik a fény könyvében – az Igazság könyvében – leírt erkölcsi törvényeket, amelyekből minden jogrendszer származik”.

Ám egy szembetűnő probléma megmaradt. Ha az Igazságot – a jó és a gonosz ismeretét – Isten mindenkinek megadta, akkor miért nem jó az összes ember? Mi az oka annak, hogy „néhány embernél azt látjuk, ez a lelkiismeret elbukik vagy háttérbe szorul”? Ez a kérdés évszázadokon keresztül a teológiai viták középpontjában maradt. A kényes helyzet ellenére lehetetlen volt az az alternatív magyarázat, hogy csak néhány ember rendelkezik lelkiismerettel, mert ez azt jelentette volna, hogy az Igazságot néhány szolgája előtt titokban tartva, Isten maga teremtette a világra a gonoszt, s látszólag véletlenszerűen terjesztette el az emberiség soraiban.

Úgy tűnt, hogy e teológiai – a lelkiismeretről szóló – dilemmára a tizenharmadik században megoldást találtak, amikor Aquinói Szent Tamás különbségtételt javasolt a Szent Jeromos által definiált, a csalhatatlan, Istentől való, a jó és a rossz felismerését lehetővé tevő tudás, a szünterézisz, illetve a conscientia között, amelynek a hibázásra hajlamos emberi értelem is részét képezi. Hogy az Értelem eldönthesse, mit tegyen és mit ne, Isten tökéletes információkkal látta el, de önmagában az Értelem meglehetősen gyenge maradt. Ebben a rendszerben az ember helytelen döntései nem a lelkiismeret hiányából adódnak. A rossz cselekedet egyszerű tévedés. Ezzel szemben Aquinói Szent Tamás szerint „a szünterézisz nem tévedhet; olyan elveket biztosít, amelyek nem változnak, mint ahogy a fizikai világot szabályozó törvények sem”.

Ha ezt a nézetet a mostani példánkra alkalmazzuk – amikor Joe-nak eszébe jut, hogy a kutyája étel és víz nélkül maradt –, az Istentől való, veleszületett szünterézisz (lelkiismeret) azonnal arra figyelmezteti, hogy az abszolút helyes lépés az, ha hazamegy és ellátja a kutyát. Ezt követően conscientia, a mentális vita arról, hogyan viselkedjen, veszi majd figyelembe ezt az Igazságot. Az a tény, hogy Joe nem fordult vissza azonnal, hanem néhány percig még tanakodott, az emberi értelem természetes gyengeségéből következik. Az, hogy Joe végül helyes döntést hozott, Aquinói rendszerében azt jelenti, hogy az erkölcse a megerősített Értelem révén jó irányba fejlődik. Ha Joe úgy döntött volna, hogy étlenszomjan hagyja a kutyát, az így meggyengült Értelme teológiai kifejezéssel élve a pokol felé vezérelte volna az erkölcseit.

 

 

Visszatérve a teológiához, a korai egyházatyák szerint: 1. az erkölcsi törvények abszolútak; 2. minden ember születésétől fogva ismeri az abszolút Igazságot; és 3. a helytelen viselkedés a hibás gondolkodás eredménye, nem pedig a szünterézisz vagy a lelkiismeret hiánya, s mivel mindannyiunknak van lelkiismerete, ha az emberi értelem tökéletes lenne, nem létezne rossz viselkedés. És valóban ez a három, a lelkiismeretre vonatkozó meggyőződés az, amelyet az újkori történelem jelentős részében a világ nagyobbik fele vallott. A befolyásuk arra, hogy hogyan gondolunk magunkra és másokra, még ma is felbecsülhetetlen. A harmadik meggyőződést különösen nehéz elengedni. Majdnem egy évezreddel Aquinói Tamásnak a szünteréziszről szóló kijelentése után, ha valaki következetesen olyan módon viselkedik, amit lelkiismeretlennek tartunk, a „gyenge értelem” paradigma frissített változatát húzzuk elő. Feltételezzük, hogy az elkövető híján van valaminek, vagy zavart az elméje, vagy a gyermekkori háttere miatt viselkedik így. Továbbra is vonakodunk attól az egyszerűbb magyarázattól, hogy Isten vagy a természet egyszerűen nem ruházta fel lelkiismerettel.

A lelkiismeretről folyó viták évszázadokon keresztül az emberi elme és az istenadta erkölcsi tudás kapcsolatára irányultak. Ehhez hozzáadódott még néhány, ebből következő vita, legutóbb az arányosságról, az isteni „kiskapuról” szóló diskurzus, amikor az értelem arra késztet bennünket, hogy valami „rosszat” tegyünk valami „jó” érdekében – ilyen például a „jogos háború”.

Ám a huszadik század elején maga a lelkiismeret alapvető átalakuláson ment keresztül, annak köszönhetően, hogy Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább elfogadták az orvos és tudós – valamint ateista – Sigmund Freud elméleteit. Freud azt vetette fel, hogy egy normális fejlődési folyamatban a kisgyermek értelmének szüksége van egy belsővé vált külső tekintélyszemélyre, az úgynevezett szuperegóra, amely egy idő után helyettesíthetné a tényleges külső tekintélyszemélyt – amely nem Isten, hanem a saját szülei. A szuperego „felfedezésével” Freud kicsavarta a lelkiismeretet Isten kezéből, és a nagyon is emberi család aggodalmas markába helyezte. A lelkiismeret helyének megváltozása néhány ijesztő elmozdulással járt több évszázados múltra visszatekintő világnézetünkben. Az erkölcsi útmutatónknak hirtelen lett egy gyenge pontja, s az abszolút Igazság kezdett alárendelődni a kulturális relativizmus bizonytalanságainak.

Freudnak az értelemről alkotott új szerkezeti modellje nem tartalmazta az imént említett részeket: az embert, az oroszlánt, az ökröt és a sast. Ehelyett háromoldalú lett: szuperegóból, egóból és ID-ből (ösztönkésztetésekből) tevődött össze. Az ID-et az összes szexuális és meggondolatlan agresszív késztetés, valamint a biológiai vágyak alkotják. Mint ilyen, az ID gyakran kerül öszszeütközésbe a civilizált társadalom elvárásaival. Ezzel szemben az ego az elme racionális, tudatos része. Logikusan gondolkodik, terveket készít és emlékszik, emiatt pedig képes közvetlenül kommunikálni a társadalommal, s elvégez bizonyos dolgokat a primitívebb ID helyett. A szuperego az egóból nő ki, amint a gyermek bensővé tette a szülei és a társadalom külső szabályait. Végül a szuperego a fejlődő elme különálló erejévé válik, amely egyoldalúan megítéli és irányítja a gyermek viselkedését és gondolatait. Ez a parancsoló, bűntudatot keltő belső hang akkor is nemet mond, ha senki sincs a közelben.

 

 

A szuperego fogalma világos. Gyakran látjuk, ahogy a gyerekek magukévá teszik, sőt, érvényre juttatják a szüleik szabályait. (Az anya haragosan rászól a négyéves lányára: „Nem kiabálunk az autóban!” Néhány perccel később ugyanez a négyéves parancsolóan mutat a zajongó kétéves húgára: „Nem kiabálunk az autóban!”) Felnőttként a legtöbben már hallottuk a saját szuperegónkat. Ami azt illeti, vannak, akik elég gyakran. Ez az a hang a fejünkben, amely így szól: „Te idióta! Ezt miért csináltad?”; vagy „Ha nem írod meg ma este ezt a jelentést, holnap bánni fogod”; vagy „Jól tennéd, ha odafigyelnél a koleszterinszintedre”. Joe és Reebok történetében pedig a gazdinak azt a döntését, hogy kihagyja a megbeszélést, könnyen meghozhatta volna a szuperegója is. Tegyük fel, hogy kiskorában az apja mindig azt mondta Joe-nak, hogy „Nem, kicsi Joey, nem kapsz kutyát. Egy kutya hatalmas felelősséget jelent. Ha kutyád van, mindig abba kell hagynod azt, amit épp csinálsz, és gondoskodnod kell róla.” Joe felnőttként hozott döntését, hogy visszafordul, könnyen vezérelhette a szuperegója, amely ragaszkodott ahhoz, hogy megfeleljen ennek a kijelentésnek.

Talán maga Freud is eltűnődhetett volna azon a kissé kacifántosabb lehetőségen, hogy vajon Joe szuperegójának köszönhető-e az, hogy Joe – természetesen öntudatlanul – úgy rendezte ezt a reggelt, hogy a nagy rohanásban elfelejtse megetetni a kutyát –csak hogy az apja döntése beigazolódjon, és Joe „megbűnhődjön”, amiért mégis csak vett egy háziállatot. A freudi elmélet szerint a szuperego nem csupán egy hang, hanem irányító, finom és cseles manipulátor, egy bizonyító eréllyel rendelkező hatalom. Nyomoz, ítélkezik és végrehajtja az ítéletet, és mindezt a tudatunkon kívül. Míg a szuperego legfeljebb csak segíti az egyént abban, hogy boldoguljon a társadalomban, inkább a személyisége legerőszakosabb és talán a legrombolóbb részévé válhat. A pszichoanalitikusok szerint egy különösen szigorú szuperego, amely ott dörömböl valaki fejében, élethosszig tartó depressziót okozhat, sőt, öngyilkosságba kergetheti a szerencsétlen áldozatát.

Így hát Freud megismertette a világot azzal a határozottan világi elgondolással, hogy bizonyos embereknél szükség lehet a lelkiismeret javítására, és hogy a pszichoanalízis révén ez valóban kivitelezhető.

Ráadásul – ami még sokkolóbb – Freud és követői a szuperego végleges begyökereződését a  gyermeknek az Ödipuszkomplexushoz való hozzáállásához kapcsolták. Az Ödipuszkomplexus, amelyet a lányok esetében néha Elektra-komplexusnak is neveznek, akkor alakul ki, amikor a kisgyermek három- és ötéves kora között kezd rájönni, hogy soha nem fogja teljes mértékben birtokolni az ellenkező nemű szülőjét. Prózaian megfogalmazva a fiúknak el kell fogadniuk, hogy nem fogják feleségül venni az anyjukat, a lányoknak pedig azt, hogy nem fognak hozzámenni az apjukhoz. Az ödipális küzdelmek, és az abból eredő versengés, félelem és az azonos nemű szülővel szemben érzett neheztelés Freud szerint olyan erős és veszélyes a gyermek családi kapcsolataira nézve, hogy muszáj teljesen „elnyomnia” vagy száműznie a tudatából, ezt az „elnyomást” pedig a fiatal szuperego drasztikus megerősítése teszi lehetővé. Ettől a pillanattól kezdve, ha bármilyen szexuális érzés merülne fel az ellenkező nemű szülő iránt, vagy rivalizálás az azonos nemű szülőjével kapcsolatban, ezeket az érzéseket elnyomja az újonnan megerősített szuperego rettegett, kegyetlen fegyvere: az azonnali, elviselhetetlen bűntudat. Ily módon a szuperego önállóságot szerez, és előnyös helyzethez jut a gyermek elméjében. Ez egy szigorú felügyelő, s az a dolga, hogy lehetővé tegye annak a szükségletünknek a kielégítését, hogy egy csoporthoz tartozhassunk.

Bármit is gondolunk az ilyen elméletekről, Freudé az érdem, amiért megértette, hogy az erkölcsi érzék nem egy mindenkire egyformán illő, hermetikusan lezárt kód, hanem egy dinamikus dolog, és bonyolult módon kapcsolódik az alapvető családi és társadalmi kötelékekhez. A szuperegóról szóló írásaival Freud egy izgalmas, új régiót nyitott meg a tudomány világában, s megmutatta, hogy a törvény és a rend tiszteletben tartását nem egyszerűen kívülről erőltették ránk. Megtartjuk a szabályokat és tiszteljük az erényeket. Ez elsősorban egy belső szükségletből ered, amely a csecsemő- és a korai gyermekkorban alakul ki, és azt a célt szolgálja, hogy megmaradhassunk a család és a szélesebb emberi társadalom kötelékében.

 

 

Lelkiismeret vagy szuperego?

Függetlenül attól, hogy hiszünk-e abban, hogy a szuperego egy pszichés cselszövő, vagy – Freud szavaival – „az Ödipuszkomplexus örököse”, azt el kell ismernünk, hogy maga a szuperego gazdag és hasznos fogalom. A belső hangunkként, amelyet fontos gyermekkori kapcsolataink során szereztünk, és amely megjegyzéseket tett a hiányosságainkra és korlátokat állított a vétkeink ellen, a szuperego egy olyan szubjektív tapasztalat, amelyet a legtöbb ember könnyen felismer. „Azt ne csináld!” „Nem szabad így érezned!” „Óvatosan, még megsérülsz!” „Légy kedves a húgodhoz!” „Takarítsd fel azt a koszt, amit csináltál!” „Erre nem futja.” „Hát, ez nem volt valami okos dolog, ugye?” „Ezzel meg kell birkóznod.” „Ne pazarold az időt!” A szuperego az életünk minden napján ott óbégat a fejünkben. És egyes emberek szuperegója erőszakosabb, mint másoké.

A szuperego mégsem ugyanaz, mint a lelkiismeret.

Szubjektív szempontból olyannak tűnhet, és kis részben meg is egyezhet vele, ám a szuperego maga nem ugyanaz. Ennek az az oka, hogy Freud, amikor megalkotta a szuperego fogalmát, mondhatni, a fürdővízzel a gyereket is kiöntötte. Azzal, hogy a pszichológiai gondolkodásból kivette az erkölcsi abszolutizmust, valami mást is elvetett. Nagyon egyszerűen: Freud kizárta a szeretetet és az összes szeretettel kapcsolatos érzelmet. Bár gyakran állította, hogy a gyerekek amellett, hogy félnek a szüleiktől, szeretik is őket, az a szuperego, amelyről ír, teljesen a félelmen alapul. Nézete szerint, ahogy gyerekként félünk a szüleink szigorú kritikájától, pontosan úgy tartunk később a szuperegónk hangjától. A félelem minden. A freudi szuperegóban nincs hely a szeretet, a szánalom, a gyengédség vagy bármely más pozitív érzés lelkiismeretet építő hatásainak.

A lelkiismeret pedig – ahogy azt Joe és Reebok esetében láttuk – egy helyes viselkedésre való beállítódáson alapuló kötelességérzet, amely a másokhoz való érzelmi kötelékekre épül – ezek összes aspektusára, különös tekintettel a szeretetre, a szánalomra és a gyengédségre. Azokban, akik rendelkeznek vele, a hetedik érzék elsősorban szeretet- és szánalomalapú. A századok során az Isten-vezérelte szünterézisztől eljutottunk a büntető szülői szuperegóban való hitig, majd annak a megértéséig, hogy a lelkiismeret mélyen gyökerezik abban a képességünkben, hogy másokkal törődjünk. Ez a második lépés – a fejben élő bírótól a szív parancsáig – az emberi természettel szemben kevesebb cinizmust, magunkat mint csoportot tekintve több reményt, nagyobb személyes felelősséget és olykor több személyes fájdalmat hoz magával.

Csak a példa kedvéért, képzeljük el, hogy a körülmények valami különös játéka folytán egy éjszaka elveszítjük az eszünket, belopódzunk egy különösen rokonszenves szomszéd házába, és minden különösebb ok nélkül megöljük az illető macskáját. Mielőtt felkel a nap, magunkhoz térünk, és rádöbbenünk, hogy mit tettünk. Mit érzünk? Hogyan reagálunk? A függöny mögé rejtőzve lessük, ahogy a szomszédasszony kilép a házból és felfedezi a macska testét. Térdre rogy mellette. A karjába veszi az élettelen állatot. Sokáig zokog.

Mi az első dolog, ami történik velünk? Egy belső hang azt kiabálja, hogy „Ne ölj! Ezért börtönbe kerülsz!”, így emlékeztetve a következményekre? Vagy azonnal rosszul érezzük magunkat, amiért megöltünk egy állatot, és bánatot okoztunk a szomszédunknak? Az első percekben, miközben az elkeseredett szomszédot figyeljük, melyik reakció következik be nagyobb valószínűséggel? Sokatmondó kérdés. A válasz valószínűleg meghatározza, mit fogunk tenni, és azt is, hogy vajon csupán a szuperegónk szigorú hangjának engedelmeskedünk, vagy az őszinte lelkiismeretünknek.

 

 

Ugyanilyen kérdés merül fel régi barátunk, Joe esetében is. Vajon az öntudatlan félelme késztette a megbeszélés beáldozására, amelyet gyerekkorában nevelt bele az apja a kutyákról való véleményével, vagy azért döntött így, mert rettenetesen érezte magát, ha Reebok szorult helyzetére gondolt? Mi vezérelte a döntését? Pusztán a szuperego, vagy a fejlett lelkiismeret? Ha az utóbbi, akkor Joe döntése, hogy nem megy el egy hivatalos megbeszélésre, ironikus módon azt a tényt példázza, hogy a lelkiismeret nem mindig szabálykövető. Az embereket (és olykor az állatokat) a viselkedési szabályok és az intézményi elvárások fölé helyezi. Erős érzelmekkel megtámogatva a lelkiismeret olyan ragasztó, amely összetart bennünket, és erősebb, mint gondolnánk. Nagyobb becsben tartja a humanista ideálokat, mint a jog, és ha kritikussá válik a helyzet, a lelkiismeret még a börtönt is vállalja. A szuperego soha nem tenne ilyet.

Egy szigorú szuperego megszid bennünket, mondván, „Komisz voltál”; vagy: „Helytelenül viselkedtél”. Az erős lelkiismeret azt mondja, hogy „Törődnöd kell vele, más nem számít”.

A félelmen alapuló szuperego ott marad elbújva a függöny mögött, miközben vádol bennünket és a kezét tördeli. A lelkiismeret kiküld minket a többi emberhez, felelős lépésre sarkall – kis és nagy dolgokban egyaránt. A ragaszkodásra épülő lelkiismeret arra készteti a tinédzser anyát, hogy a kedvenc körömlakkja helyett inkább egy kis üveg borsópürét vegyen. A lelkiismeret védi az intimitás privilégiumát, a barátokkal betartatja az ígéretüket, megakadályozza, hogy a dühös házastárs visszaüssön. Ráveszi az orvost, hogy hajnali háromkor felvegye a telefont, ha egy rémült betege hívja. Feljelenti az intézményeket, ha életek vannak veszélyben. Háborúellenes tüntetésre ösztönzi, utcára viszi az embereket. A lelkiismeret az, ami miatt az emberjogi munkások az életüket kockáztatják. Néha különleges erkölcsi bátorsággal párosul – ennek a példája Teréz anya, Mahátma Gandhi, Nelson Mandela és Aung San Suu Kyi.

Forrás: Szociopata a szomszédom

 

Ajánlott könyvek:

SZOCIOPATA
A SZOMSZÉDOM?

A siker alapelvei könyv

ÖRÖKÖLT
CSALÁDMINTÁK

OLVASS
AZ EMBEREKBEN