Talán a magány az egyik legnehezebben körülírható érzés. Kellemetlenül érint, ha beszélnünk kell róla, és senki sem szereti bevallani, ha magányosnak érzi magát, azonban mindannyian szembesülünk vele. A magány nem tesz különbséget sem bőrszín, sem kor, sem társadalmi státusz alapján. Akár a magány vissza-visszatérő pillanataival küzdünk, akár minden napunkat áthatja ez az érzés, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mindezzel nem vagyunk egyedül, máris sikerült megtennünk egy nagyon fontos lépést a gyógyulás útján.

 

Ha jobban megértjük a magány hátterében rejlő okokat, könnyebben megszabadulhatunk a hamis berögződésektől, és erőt meríthetünk ahhoz, hogy továbbhaladjunk a pozitív változás felé.

 

A magányról és annak a kapcsolatainkra, a produktivitásunkra, valamint az általános egészségi állapotunkra gyakorolt hatásáról szóló legfrissebb kutatások megállapításai riasztónak tűnhetnek, ám a céljuk az, hogy képet adjanak erről az érzésről, felfedjék az emberiség közös magányélményét, és bemutassák, mennyire megéri időt fektetnünk az embertársainkkal való kapcsolatunk javításába.

 

Mi a magány? 

A legtöbb érzéshez hasonlóan a magányt is nehéz körülírni. Mindenkinek megvan a maga egyéni értelmezése arról, milyen magányosnak lenni, ez pedig az egyéni tapasztalatok összességén alapul. A magány azonban valamilyen formában mindannyiunkat érint. Ha pedig épp nincs jelen az életünkben, egy számunkra fontos ember életében biztosan ott van. Erőteljes hatásának ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük és megváltoztassuk a magányhoz fűződő egyéni tapasztalatainkat. Egy nemzetközi egészségszolgáltató vállalat, a Cigna 2018-ban készített egy felmérést húszezer amerikai válaszadó közreműködésével, hogy megvizsgálja, milyen mértékben van jelen a magány az emberek életében. A kutatás eredménye azt mutatta, hogy a magány egyfajta járványként terjed az országban. A válaszokból kiderült, hogy körülbelül hat felnőttből egy szenved valamilyen mentális zavarban, és ezen kórképek egyik gyakori tényezője a magány. A kutatás azt is kimutatta, hogy a magány összefüggésben áll az egyre gyakoribb betegszabadságokkal, illetve, hogy a magányosság ugyanúgy károsítja az egészségünket, mintha elszívnánk napi tizenöt szál cigarettát.

Nap mint nap számtalan ember szembesül a magánnyal bizonyos mértékben. A sors iróniája, hogy egy ilyen univerzális érzést is társadalmi megbélyegzés és szégyen kísér. Nem szívesen valljuk be, hogy magányosak vagyunk, és még kevésbé szívesen kérünk segítséget. A magányt övező számtalan mítosz is közrejátszik abban, hogy eltitkoljuk az érzéseinket. Ilyen mítosz például, hogy az az ember, akinek számtalan barátja van, és minden hétvégén szórakozni jár, kizárt, hogy magányos legyen. Pedig társaságban is érezhetjük szörnyen magányosnak magunkat. Egy másik mítosz, hogy aki egyedülálló, biztosan folyamatosan magányos. És bár egyes emberekre ez valóban igaz lehet, sokan egyáltalán nem magányosak annak ellenére, hogy egyedül vannak. Van, aki magányos egyedül, más viszont teljesen jól érzi magát így.

Az egyik legfontosabb különbség a magány és a társtalanság, illetve a magány és az egyedüllét között abban rejlik, hogy az utóbbit mi választjuk. Mi döntjük el, mikor megyünk haza egy buliból, vagy utazunk el valahova egyedül, ám az nem választás kérdése, ha magányosnak érezzük magunkat. A tekintetben is különbség van köztünk, hogyan viszonyulunk ezekhez a helyzetekhez. Mindannyian másképp reagálunk ugyanarra a szituációra, illetve másképpen értékeljük azt. A csalódáshoz vagy a szorongáshoz hasonlóan a magány érzése is egyéni, hiszen a berögződéseinken, a gondolatainkon és régi tapasztalatainkon alapul. Előfordulhat például, hogy valaki magányos egy buliban annak ellenére, hogy fizikai értelemben számtalan barátságos ember veszi körül, akik szívesen beszélgetnének vele, ő mégis idegennek érzi magát közöttük, és hiányolja a valódi, mély kapcsolatokat. Bár mindez ellentmondásosnak tűnhet, mások társaságában (különösképpen az ünnepek idején) gyakran bizonytalanná válhatunk, illetve kevésbé fogadjuk el önmagunkat. Attól függetlenül, menynyire állnak közel hozzánk ezek az emberek, soha senki sem fogja pontosan tudni, milyen a mi bőrünkben lenni, és soha senki sem fog pontosan úgy érezni, ahogyan mi. Ám ennek ellenére szeretnénk tartozni valakihez. Mivel társas lények vagyunk, elismerésre és kapcsolatokra vágyunk (szinte olyannyira, mint a levegőre, vízre és a menedékre), és muszáj megtalálnunk annak módját, hogy kiegyensúlyozhassuk ezt a kettősséget.

 

A magány oka tehát az a kínzó érzés, amelyet a valódi társas kapcsolatok kielégítetlen igénye kelt.

 

A magányosság egy megszokott, sőt, egészséges emberi élmény. Mint minden más érzésnek, értelme és célja van – egy kielégítetlen igény jele és megtestesülése. A magányt övező megbélyegzés miatt ez az érzés sajnálatos módon szükségtelen mértékben felerősödhet, még nagyobb szenvedést okozva. A magány okozta fájdalom minden bizonnyal enyhülhetne, amennyiben bátrabban megosztanánk egymással ezeket az érzéseket, és azokat a társadalom is jobban elfogadná. Bármennyire is tabunak számíthat a magányról beszélni, mindig jusson az eszünkbe, milyen sokan szenvednek tőle rajtunk kívül. Rengetegen – talán az olvasóval egyetemben – meglehetősen sikeresen titkolják a magányukat. Ezek a hamis álarcok sajnos csak tovább fokozzák a kapcsolatok hiányát, az elszigeteltséget és a megítéléstől való félelmet. A magányt képtelenség elűzni.

 

Így a cél nem az, hogy teljesen kitöröljük a mindennapjainkból, hanem hogy megtanuljuk kezelni, és csökkenteni az életünkre gyakorolt hatását.

 

A boldogság közös nevezői 

Dan Buettner The Blue Zones of Happiness (A boldogság kék zónái) című könyvében azt állítja, ahhoz, hogy boldogok lehessünk, legalább három barátunknak kell lennie, akikre számíthatunk, és akikkel mély beszélgetéseket folytathatunk. Illetve, miután világszerte kétmillió alkalmazottat kérdezett meg a témában, azt is megállapította, hogy a legfontosabb szempont, amely alapján valaki boldognak érzi magát a munkahelyén, az, hogy van-e ott egy legjobb barátja. Ez és az ehhez hasonló kutatások megerősítik a tényt, hogy a munkatársainkkal kialakított kapcsolatunk minősége fontos szerepet játszik abban, mennyire érezzük magunkat magányosnak. Azok, akik jónak, nagyon jónak vagy kiválónak ítélték a kapcsolatukat a kollégáikkal, nagyobb arányban örvendtek jó vagy kiváló egészségnek. Végezetül pedig Buettner kutatásából az is kiderült, hogy az életmódunk kulcsfontosságú szerepet játszik abban, mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel, illetve, hogy az egészség és a hosszú élet titka nemcsak a táplálkozásban és a testmozgásban rejlik, hanem a társas kapcsolataink minőségében is.

 

 

A magány gyakori okai  

A modern technológia és az orvostudomány nagyszerű vívmányai ellenére a társas kapcsolatok és az érzelmek területén a nyugati társadalomnak van még hova fejlődnie. A kultúránk rendkívül nagy értéket tulajdonít az egyént előtérbe helyező megközelítésnek, amely viszont ellenkezik az ember legbenső, arra irányuló vágyával, hogy egy közösséghez tartozhasson. Az individualista társadalmak a sikert a versenyre alapozzák („mi ketten egymás ellen”) ellentétben a kollektív társadalmakkal, amelyek azt az együttműködésben vélik megtalálni („mi ketten együtt”). Így a társadalmi berendezkedés is szerepet játszik a magány megélésében. Érzékletesen ábrázolja a fentieket Joseph Hartog The Anatomy of Loneliness (A magány anatómiája) című könyvében, ahol így fogalmaz: „Egy olyan társadalomban, amely önálló egyéneket kíván nevelni, akik rendkívül mobilisak, és szinte nincs semmi, amihez ragaszkodnának, a magány mindennapi dolog.” Egy individualista társadalomban egyre nagyobb kihívást jelent egyensúlyt teremteni az előrejutást biztosító versengés és a csapat javát szolgáló együttműködés között.

Egy 2019-es CNN-jelentés szerint például a fiatalokra minden eddiginél nagyobb nyomás nehezedik, hogy felvételt nyerjenek a legjobb iskolák valamelyikébe. Elvárják a kamaszoktól, hogy egy olyan szakot válasszanak, amely tökéletesen megfelel majdani, élethosszig tartó karrierjüknek majd, hogy minden lehető módon a végletekig csiszolják a tudásukat, amíg fel nem érnek a szamárlétra legfelső fokára. Azt, hogy kihagyjanak pár évet az érettségi és a főiskola között, hogy önkéntes kedjenek, többféle szakmát is kipróbáljanak vagy utazgassanak, gyakran meg sem fontolják attól félve, hogy kihagynak valamit, vagy lemaradnak a társaik mögött. Nem csoda, hogy a magány olyan, mint egy járvány: a fent leírt szenvedélymentes és versenyszellemű egyénközpontú társadalom természetes velejárója.

A magány másik gyakori oka, hogy nem fejlődik ki bennünk az érzelmeink felismerésére és kifejezésére való képesség. Még a legérzékenyebb, legegyüttérzőbb és legjószándékúbb embereknek is adódhatnak nehézségeik a partner iránti vágyuk és igényük kifejezését illetően. Nincs két olyan ember, aki pontosan ugyanolyan érzelmi reakciót adna egy közös élményre. Mások vagyunk, hiszen mindannyiunk az eredendő természet (a velünk született temperamentum) és a neveltetés (a környezet, amelyben felnövünk) egyedi keveréke. Saját és gondviselőink vérmérséklete gyakran összefügg azzal, ahogyan az egyedülléthez viszonyulunk. A szülők partnerkapcsolatának bensőségessége egyfajta „követendő példaként” szolgál a gyermekek számára. A gyermekek látják, hogyan viselkednek egymással a szülők nyílt és rejtett formában, ebből leszűrik, hogyan fejezhetik ki megfelelő módon az érzelmeiket, és akképpen alakítják saját viselkedésüket, hogy az illeszkedjék a családban uralkodó kapcsolati formákhoz. Az elérhető érzelmi támogatás mértékének függvényében megtanulják, hogyan nyerjenek elfogadást és elismerést, mindez pedig hozzájárul ahhoz, hogy tisztában lehessenek egyéni értékükkel és érdemeikkel. Számtalan családban minimális vagy feltételhez kötött érzelmi támogatást kapnak a gyermekek – gyakran „hibás követendő példák” eredményeképpen, amelyek aztán generációról generációra öröklődnek.

 

 

A gyermekkori családunkban kialakult modelleket, illetve azon szerepet, amelyet az adott család rendszerében betöltöttünk, gyakran továbbvisszük a későbbi, barátainkkal, munkatársainkkal és szerelmi partnereinkkel kialakított kapcsolatainkba. Amennyiben mi voltunk a gondviselők egy családban, később akaratlanul is olyan kapcsolatokat teremtünk, amelyekben túlzottan is törődünk a másik érzéseivel vagy igényeivel. Ez a viselkedés a kapcsolat kezdetén ismerős kapcsolati mintát teremthet, ám gyakran kiégéshez vagy sértettséghez vezet, illetve attól való félelmet generál, hogy a másik csak azért értékel minket, amit teszünk érte. Ez pedig felélesztheti a régi családi mintákat: ha nem tesszük meg mindezt a másikért, és nem adunk neki korlátlan érzelmi támogatást, ő megvonja tőlünk a szeretetet és az elfogadást.

Ha gyermekkorunkban az érdeklődési körünk, a külsőnk vagy a vérmérsékletünk miatt kívülállónak éreztük magunkat a családunkban, túlzottan éberré válhatunk, olyasvalakivé, aki folyamatosan azt lesi, miben különbözik másoktól. Az is előfordulhat, hogy megpróbáljuk kijavítani vagy elrejteni egyes részeinket attól félve, hogy társaink alkalmatlannak és így szeretetre méltatlannak ítélnek. Illetve az is megtörténhet, hogy bizonyos tulajdonságunkat túlzottan is elismerik, így szétesettnek érezhetjük magunkat amiatt, hogy nem mutatunk meg mindent a személyiségünkből. Gyakran erősen bíráljuk egyes tulajdonságainkat, mint például családi állapotunkat, külsőnket, végzettségünket vagy vagyoni helyzetünket abban a hitben, hogy mások épp ilyen negatívan tekintenek azokra. Ennek eredményeképpen, önvédelemből érzelmi falakat húzunk magunk köré, amelyek azonban még jobban elszigetelnek a többiektől, és megerősítik negatív önértékelésünket, fokozva a magány érzését.

 

A jó hír az, hogy a magány enyhítésének kulcsa nagyrészt a mi kezünkben van.

 

A magány – a Társ a magányban című könyvben szereplő praktikus tanácsok, stratégiák és gyakorlatok segítségével megszüntethető vagy legalábbis enyhíthető. A gyakorlati jellegű módszerek bizonyítottan működnek a magánnyal küzdő egyének esetében. Bár talán nem oldják meg azonnal a gondunkat, már az alkalmazásukkal is komoly lépést teszünk a probléma orvoslása érdekében. Sokunk számára az jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy önmagunkon kívül keressünk megoldást, és ha valaki kézbe veszi ezt a könyvet, máris sikerült legyőznie ezt az akadályt.

Forrás: Társ a magányban

 

Ajánlott könyvek:

TÁRS
A MAGÁNYBAN

A siker alapelvei könyv

ÖNBIZALOM
MUNKAFÜZET

.
NYUGI