A nagylelkűségről – adni annyi, mint kapni

Az elme ragyogó otthona a nagylelkűségről szól. Arról, hogy hogyan lehetünk nagylelkűek nemcsak elvétve, olykor-olykor, hanem folyamatosan, életünk minden napján. Így elsőre megvalósíthatatlan ötletnek tűnik, de mi van, ha nem az? Mi van, ha a nagylelkűség ugyanolyan természetessé válhat, mint a légzés? Ez a könyv azt mutatja meg, hogy ez hogyan lehetséges. Ehhez csak egy nyitott elme kell, egy olyan elme, amely hajlandó megkérdőjelezni a benne felmerülő bármely nyomasztó, stresszes gondolatot. Ha megértjük, kik is vagyunk valójában, felfedezzük, hogy a kusza, zavaros elmélkedésink mögött ott az állandó, minden erőfeszítés nélküli, velünk született nagylelkűség.

Byron Katie Mitchell szavai mögött a felismerés mélysége rejlik. Önvizsgálati módszere, amelyet Munkának nevezett el, egyfajta fokozott figyelem. A Munka során nemcsak tudatában vagyunk a stresszes gondolatainknak – amelyek az összes harag, szomorúság és frusztráció okozói e világon –, hanem megkérdőjelezzük őket, és ezzel a megkérdőjelezéssel ezek a gondolatok elveszítik felettünk a hatalmukat.

„A nagyszerű spirituális szövegek – mondja Katie – azt írják le, mit jelent szabadnak lenni. A Munka a hogyanra adja meg a választ. Pontosan elmondja, hogyan lehet azonosítani és megkérdőjelezni minden olyan gondolatot, amely megakadályozna bennünket ennek a szabadságnak az elérésében. Egyenes utat nyit a tudat ébredéséhez.” Az elme ragyogó otthona lehetővé teszi, hogy annak a szemével lássuk a világot, aki ráébredt a valóságra, a ragyogó pillanatra, a kegyelem állapotára, amelyben nem létezik szétválasztás, és a szív csordultig telik szeretettel.

Az elme ragyogó otthona a Gyémánt szútra köré épül, amely a világ egyik legcsodálatosabb spirituális szövege. A szútra az önzetlenségen elmélkedő kiterjesztett meditáció. Az önzetlen általában a nagylelkű szinonimája; azt jelenti, hogy „egy másik ember érdekében cselekszel, nem pedig önmagad érdekében”. Szó szerinti jelentése azonban „én nélkül”, ami egyszerre jelenti azt, hogy „nincs énje”, és azt, hogy „felismeri, hogy nincs olyan, hogy én”. Azt gondolhatjuk, hogy ez a második jelentés spirituális fogalom, mivel megszabadulni önmagunktól ugyanolyan lehetetlennek tűnhet, mint megszökni az árnyékunk elől. De miután egy ideig gyakoroltuk a kérdésfeltevést vagy a meditációt, megértjük, hogy itt valójában az „én” a koncepció, nem pedig az, hogy „nincs én”. Bármennyire is keressük, a valóságban lehetetlen olyasmit találni, ami megfelel ennek a főnévnek. A világos elme számára nincs én, és nincs más, ahogy a szútra mondja, és miután megértettük ezt az igazságot, az önzés jelentősen alábbhagy. Minél jobban feloldódik az önérzetünk a tudatosság fényében, annál nagylelkűbbé válunk. Ez az az alapvető igazság, amelyre a szútra megpróbál ráébreszteni bennünket.

Adni annyi, mint kapni

Buddha azt mondta: „Továbbá, Szubhúti, amikor a bódhiszattvák nagylelkűen cselekszenek, nem szabad ragaszkodniuk ahhoz a koncepcióhoz, hogy nagylelkűen cselekszenek. Ezt úgy hívják, hogy »nagylelkűen cselekszik, miközben nem kötődik a formához«, illetve »nagylelkűen cselekszik, miközben nem ragaszkodik a látványhoz, a hanghoz, az illathoz, az ízhez, az érintéshez vagy a fogalmakhoz«. Ha a bódhiszattvák nagylelkűen cselekszenek, anélkül hogy ragaszkodnának a nagylelkűség fogalmaihoz, érdemük felbecsülhetetlen. Hadd kérdezzek valamit, Szubhúti. A keletre elnyúló tér felmérhetetlen, ugye?”

„Igen, uram. Valóban az.”

„Rendben, Szubhúti. És nem ugyanilyen az univerzum bármely irányában? Nincs-e felmérhetetlen tér bármely irányban?”

„Így igaz, uram.”

Buddha erre így szólt: „Szubhúti, ugyanolyan felmérhetetlen az érdem, amelyet a bódhiszattvák érnek el, akik nagylelkűen cselekszenek, anélkül hogy ragaszkodnának ahhoz a koncepcióhoz, hogy nagylelkűen cselekszenek. Ha a bódhiszattvák erre a tanításra koncentrálnak, meg fogják érteni, mi a lényeges.”

Ebben a fejezetben Buddha a nagylelkűségről beszél, és szavai ennek a lényegét világítják meg. Az igazi nagylelkűség a nagylelkűség tudata nélkül történik. Csak adsz. Ennyi. Semmi sem tapad a cselekvéshez. Ez ugyanannyira az adás aktusa, mint a kapásé. Az adás a kapás. És nem arról van szó, hogy a bódhiszattváknak nem kellene ragaszkodniuk ahhoz a koncepcióhoz, hogy nagylelkűen cselekszenek; arról van szó, hogy nem teszik. Ez nem olyasmi, amire figyelniük vagy törekedniük kell. Amikor nagylelkű vagy és teljes szívedből adsz valamit, egyszerűen nem vagy tudatában semmiféle nagylelkűségnek. Nem vagy öntudatos. Sőt, nevetnél, ha valaki nagylelkűnek nevezne; ez nevetségesnek tűnne. Vajon amikor egy anya szoptatja a kisbabáját, azt gondolja, hogy „Mennyire nagylelkű vagyok!”? Mi sem állna tőle távolabb. Azzal, hogy a kisbabájának ad, önmagának ad.

Ötéves koromban a legértékesebb tulajdonom egy baba formájú kis rézcsengettyű volt. Faragott fafogantyúját egy kifakult, kézzel festett női arc díszítette, és a harang volt a szoknyája. Annyira megszerettem, hogy szinte mindig magamnál tartottam. Emlékszem, hogy egyszer magammal vittem, amikor felmásztam egy dombra, és apám azt mondta: „Ha bajba kerülsz, csak csengess, és jövök, megtalállak.” Aztán az óvodai karácsonyi ünnepségen nekiadtam a legjobb barátnőmnek, egy Betty Jo nevű kislánynak. Láttam, hogy nagyon szeretné, ezért odaadtam. Ez a természetes viselkedésünk, mielőtt másra tanítanának bennünket. A kis harang volt az első dolog, amelyet a sajátomnak gondoltam, de az „enyém” még nem volt fix fogalom; képlékeny volt, és a harang azonnal az „övé” lett.

Amikor hazamentem, anyám megkérdezte, hol a csengettyű, és amikor elmondtam, dühös lett. „Byron Kathleen!” – mondta. (Általában Katie-nek vagy Katnek hívott, de amikor mérges lett, Byron Kathleen voltam, felkiáltójellel.) „Odamész Betty Jóhoz, és megmondod neki, hogy adja vissza!” Így hát másnap a csengettyű újra az enyém volt. De nem értettem, hogy anyám miért lett olyan ideges. Tudta, mennyire szeretem azt a játékot, és talán rám vetítette a veszteség érzését. Vagy talán a tulajdon értékét próbálta megtanítani nekem. Bármi volt is az oka, megalázottnak éreztem magam. Nem értettem. Csak azt tudtam, hogy valamit rosszul csináltam. Szégyelltem magam, hogy olyasmit követtem el, amit anyám ennyire helytelenít.

Az 1986-os élményemet követően (Byron Katie élete függőségek rabságában, kilátástalanul és reményvesztetten telt egészen 1986-ig, amikor egy napon – egészen váratlanul – olyan élményben volt része, melyet ő maga „valóságra ébredés”-ként írt le) többé nem volt érzékem a dolgok birtoklása iránt. Az emberektől gyakran kaptam ajándékokat, amivel a hálájukat fejezték ki, én pedig azonnal továbbajándékoztam őket, amint valaki megdicsérte valamelyiket. Még az arany jegygyűrűt is odaadtam, amelyet Stephen vett nekem. Egy fiatal barátunknak adtam, de ő pár perc múlva visszaadta. Néhány évvel később az egyik előadásom után újra elajándékoztam a gyűrűt, most egy szklerózis multiplexben szenvedő kedves férfinak, aki megtartotta. Stephent mulattatta a dolog, mert ő megérti, honnan jön ez a hajlamom. Akkor épp New Yorkban voltunk, így elvitt a Tiffanyhoz, és vett nekem egy másik gyűrűt. Azt mondta, hogy amíg a pénzéből futja, mindig újabb és újabb jegygyűrűvel fog előállni, mint a dzsinn az Ezeregyéjszakában. Törődik a jegygyűrűinkkel, és az ő törődése az én egyetlen tulajdonom, amely megmaradt.

A ráébredés számomra nem ér semmit, ha nem tudok mindent megadni neked. És nem szándékosan adok; ez a fajta nagylelkűség egyszerűen mi vagyunk, akik történetek nélkül élünk. Abból tudhatod meg, mennyire kötődsz bármilyen történethez, hogy az mennyire tart vissza. Amikor visszatart, megérzed. Nem kellemes érzés.

Harmincegy éve szolgálattal töltöm az életemet. Annak szenteltem magam, hogy ebben a látszólagos világban véget vessek a szenvedésnek. De nem azért teszem, mert azt hiszem, hogy bárki valóban szenved. Azért teszem, mert magamat szolgálom. Ez az, ahogy az együttérzésre gondolok: mint tiszta önzésre. Szerelmes vagyok mindenkibe és mindenbe, amit látok, mert mindez én vagyok. Néha azt mondom, hogy ez színtiszta hiúság. Stephen szerint a hiúság régi jelentése „üresség”. Ez nagyon tetszik.

Olyan ez, mint az elképzelt bódhiszattva, aki visszatér, hogy megmentsen minden szenvedő lényt. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy „Katie, kétségbe vagyok esve, szükségem van rád”, megértem. Ismerem azt a helyzetet. És megadom neki azt, amit magam is kaptam. Nincs más választásom. Ha valaki szenved – vagyis, ha valaki a szenvedés világát létezőnek hiszi –, akkor ez az, ami maradt belőlem. Ez a régi énem; az egyik sejtem, a testem egyik sejtje, amely nem olyan szabad, amennyire megérdemli. És tudom, hogy a sejt tökéletes, csakhogy azt mondja, nem az. Tehát ott maradok a világosságommal, rendíthetetlenül. Tudom, hogy csak én vagyok az, akinek megmutatkozom. Én vagyok az, aki retteg. Én vagyok kétségbeesve. Én vagyok az, akit a Munka négy kérdésével és a megfordított gondolatokkal szolgálok. Én vagyok a képzeletedben lévő bódhiszattva. Én vagyok a polaritás mindkét oldala, mindig magamat szolgálom. Ennél nem létezik nagylelkűbb dolog.

Forrás: Az elme ragyogó otthona

Ajánlott könyvek: