Ha egyszer az ember meglát egy mintázatot, nem tudja többé nem látni. Nekem elhiheted, tapasztalatból tudom. És amikor ugyanaz az igazság sokadszorra jön szembe velünk, egyre nehezebb úgy tenni, mintha az egész csak véletlen volna. Én például bármilyen bőszen igyekszem is meggyőzni magamat arról, hogy hat óra alvás is elegendő, ha nyolc óránál kevesebbet pihenek, mindig türelmetlenné, szorongóvá válok, és elkezdek sóvárogni a szénhidrátok után. Ez tehát egy ismétlődő mintázat az életemben. Ahogyan az is, hogy hajlamos vagyok a halogatásra: ha írnom kellene, képes vagyok inkább átrendezni az egész házat, és megrendelni egy irodaszer-nagykereskedés teljes árukészletét, csak hogy minél később kelljen nekifognom a munkának. Ebbe a hibába minden egyes alkalommal belefutok.
Mi, emberek pedig már csak azért sem vagyunk képesek nem észrevenni az efféle tendenciákat, mert az elménk úgy van programozva, hogy kifejezetten keresse a mintázatokat, és jelentést rendeljen hozzájuk. Az én agyam pedig különösen hajlamos erre – legyen ez bár áldás vagy átok. Nem csoda, hiszen hosszú évekig fejlesztettem magamban ezt a képességet, ma pedig ebből élek.
Kutatóként megfigyelem az emberek viselkedését, hogy képes legyek azonosítani és megfogalmazni azokat a kifinomult kapcsolatokat, összefüggéseket és mintázatokat, amelyek segítenek értelmezni a gondolatainkat, magatartásformáinkat és érzéseinket.
Imádom a munkámat. A mintázatkeresés csodálatos feladat, és hozzátartozik az igazsághoz, hogy egész pályafutásom során szigorúan csak a magánéletemben tettem kísérleteket arra, hogy figyelmen kívül hagyjam a mélyebb összefüggéseket, és letagadjam a saját hiányosságaimat, emberi gyengeségeimet. Mindez azonban gyökeresen megváltozott 2006 novemberében, amikor a kutatás, amely az elkövetkező lapokat megtölti majd, alaposan fejbe vágott és kijózanított. Életemben először kétségbeesetten próbáltam nem meglátni saját vizsgálódásom eredményeit.
Egészen addig az egész karrieremet annak szenteltem, hogy olyan nehéz és problémás érzelmeket tanulmányozzak, mint például a szégyen, a félelem vagy a sérülékenység. A szégyenről tudományos értekezéseket is írtam, és kifejlesztettem egy a szégyen kezelését segítő oktatóanyagot egészségügyi és mentálhigiénés szakemberek számára, akik nap mint nap függőségben szenvedőkkel dolgoznak. Erről a témáról szól I Thought It Was Just Me című könyvem is.
A több ezer történet feldolgozása során – amelyek az ország legkülönbözőbb pontjain élő, tizennyolc és nyolcvanhét év közti nőktől és férfiaktól származtak – olyan mintázatokra lettem figyelmes, amelyekről szerettem volna többet megtudni. Rájöttem, hogy mindannyian küzdünk a szégyen érzésével, és a félelemmel, hogy nem vagyunk elég jók. És igen, nagyon sokan nem merjük megmutatni, kik is vagyunk valójában. Ugyanakkor a hatalmas adathalmazból időről időre kiemelkedett egy-egy sikeres nő vagy férfi története, aki csodálatos és inspiráló életet élt.
Ezek a történetek általában arról szóltak, hogy valaki elfogadta a saját tökéletlenségét és sérülékenységét. Miközben olvasgattam őket, lassan megtanultam, hogy az öröm és a hála között elválaszthatatlan kapocs húzódik, és hogy azok a dolgok, amelyeket én maguktól értetődőnek vettem – például a pihenés és a játék –, éppolyan fontosak az egészségünk szempontjából, mint a táplálkozás vagy a mozgás. Ezek a kutatási alanyok bíztak önmagukban, és olyan módon beszéltek a hitelességről, a szeretetről és a valahová tartozásról, amely teljesen új volt számomra.
Szerettem volna egészében látni ezeket a történeteket, úgyhogy fogtam egy nagy papírt és egy filcet, és felírtam rá az első kifejezést, ami az eszembe jutott. Ez volt az: szívvel-lélekkel. Akkor még nem voltam biztos benne, mit is jelent ez valójában, annyit azonban már tudtam, hogy ezek az emberek szívvel-lélekkel élnek és szeretnek.
Egy sor kérdés nyomult az elmémbe ezzel a kifejezéssel kapcsolatban. Vajon milyen értékrendet vallanak ezek az emberek? Hogyan valósítják meg a nagyfokú rugalmasságot az életükben? Mi jelenti számukra a legnagyobb gondot, és hogyan kezelik ezt? Egyáltalán, lehetséges-e szívvel-lélekkel élni? Mi kell ahhoz, hogy megteremtsük mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségünk van? És milyen akadályokkal kell szembenéznünk?
Ahogy elkezdtem elemezni a történeteket, hogy beazonosítsam a visszatérő mintázatokat, rájöttem, hogy nagyjából két csoportra oszthatók; az egyszerűség kedvéért ezeket a „Tedd!” és a „Ne tedd!” névvel illettem. A „Tedd!” oszlopba olyan szavak kerültek, mint önértékelés, pihenés, játék, bizalom, hit, intuíció, remény, hitelesség, szeretet, valahová tartozás, öröm, hála és kreativitás. A „Ne tedd!” oszlop pedig csupa efféle szavakkal telt meg: tökéletesség, tompaság, bizonyosság, kimerültség, önelégültség, trendiség, beilleszkedés, ítélkezés és hiány.
Amint elkészültem a listával, és hátraléptem a táblától, hogy szemügyre vegyem, mit írtam, még a lélegzetem is elállt. Szó szerint sokkolt, amit láttam. Emlékszem, a következőt motyogtam magam elé: „Nem, nem és nem. Ez meg hogy lehet?” Jóllehet én írtam a listát, mégis sokkolt, amikor elolvastam. Az adatok kódolása közben mindig egyfajta mélyebb, „kutatói” üzemmódba kapcsolok. Ilyenkor csak arra figyelek, hogy minél pontosabban írjam le, amit hallottam. Nem az jár a fejemben, hogy én hogyan fogalmaznék meg valamit, csakis az, hogy a vizsgálati alany hogyan fogalmazta meg. Nem gondolok arra, hogy számomra mit jelentene az adott tapasztalat, csakis arra, hogy a történet szereplője számára mit jelentett.
Ott ültem a reggelizőasztalnál a kedvenc piros székemben, és hosszasan bámultam a két listát. A szemem keresztbe-kasul vándorolt a szavakon. Emlékszem, egy ponton kicsordult a könnyem, és ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet – épp úgy, mint amikor valaki rossz hírről értesül.
És a maga módján az is volt: rossz hír. Amikor belefogtam a kutatásba, azt hittem, kiderül majd, hogy azok, akik szívvel-lélekkel élik az életüket, pont olyanok, mint én, és pont ugyanazokat a dolgokat csinálják, mint én. Keményen dolgoznak, betartják a szabályokat, addig próbálkoznak, amíg nem sikerül valami, kutatják önmagukat, és úgy nevelik a gyerekeiket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva…
Miután már vagy egy évtizede vizsgáltam olyan témákat, mint amilyen például a szégyen, meggyőződésem volt, hogy elismerést érdemlek, amiért „helyesen élek”.
Ott és akkor azonban kemény leckét kellett megtanulnom (amit azóta is tanulok, minden áldott nap). Ez pedig a következő:
Hogy mennyire ismerjük és értjük önmagunkat, az valóban nagyon fontos. Van azonban valami, ami még alapvetőbb ahhoz, hogy szívvel-lélekkel éljünk: önmagunk szeretete.
A tudás lényeges, de csak akkor, ha gyengéden és szeretettel bánunk önmagunkkal, miközben felfedezzük, kik is vagyunk. Ha szívvel-lélekkel akarunk élni, legalább olyan fontos, hogy elfogadjuk saját gyengeségünket és sebezhetőségünket, mint hogy tudásra tegyünk szert, és magunkhoz ragadjuk személyes hatalmunkat.
A legfájdalmasabb felismerés mégis talán az volt, hogy nem adhatjuk meg a gyermekeinknek azt, ami nem a miénk. Vagyis, hogy mennyire élünk szívvel-lélekkel, az sokkal erősebb mutatója a szülői sikernek, mint bármi, amit a kézikönyvekből megtanulhatunk.
Az előttünk álló út során ugyanannyira szükségünk van a szívünkre, mint a fejünkre. Engem pedig azért érintett olyan tragikusan ez a felismerés azon a bizonyos ködös novemberi napon, mert tisztán láttam, hogy a szív oldalán még van mit javítanom.
Végül rászántam magam, hogy felálljak a székből, fogtam a filcet, és húztam egy vonalat a „Ne tedd!” lista alá, majd felírtam, hogy „én”. Világos volt, mint a nap: problémáim és küzdelmeim e lista eredőjéből adódnak.
Szorosan összekulcsoltam a karomat a mellkasom előtt, úja belesüppedtem a székbe, és azt gondoltam magamban: Nagyszerű. Mintha csak a selejtes lista szerint élném az életem.
Vagy húsz percen keresztül járkáltam fel-alá a lakásban. Kétségbeesetten próbáltam nem látni és érvényteleníteni mindazt, amire rájöttem. De már késő volt. Többé nem tudtam kiverni a listán szereplő szavakat a fejemből. Mivel képtelen voltam meg nem történtté tenni a dolgot, a második legdrasztikusabb eszközhöz folyamodtam: fogtam a papírt, szépen összehajtogattam, majd az egészet besüllyesztettem az ágyam alatt lévő nagy dobozba, a karácsonyi csomagolópapírok mellé. A taktika működött. Egészen 2008 márciusáig rá se néztem.
Ezek után az első dolgom volt, hogy keressek magamnak egy jó terapeutát. Segítségével egy éven át tartó, komoly lelki munkába kezdtem, amely örökre megváltoztatta az életemet. Dianával még ma is nevetünk, ha eszünkbe jut az első látogatásom a rendelőjében. Diana olyan terapeuta, aki sok terapeutát kezelt már életében, úgyhogy rögtön a lényegre tért.
– Mesélj, mi történik épp veled! – kezdte.
Én pedig elővettem a „Tedd!” listámat, és határozottan így feleltem:
– Azt szeretném, ha több dolog lenne az életemben erről a listáról. Praktikus tippeket és eszközöket szeretnék. Csak semmi mélység. Csak semmi gyermekkorban vájkálás és a többi szarság.
Nagyon hosszú év volt. A blogomban csak úgy hívom ezt az időszakot, hogy a „2007-es spirituális ébredés”. Számomra tankönyvi összeomlásnak tűnt, Diana azonban következetesen spirituális ébredésnek hívta. Azt hiszem, mindkettőnknek igaza volt. Sőt, igazság szerint ma már egyre inkább úgy gondolom, hogy az egyik nem lehetséges a másik nélkül.
Természetesen az sem véletlen, hogy mindez 2006 novemberében kezdődött. Akkoriban minden összejött az életemben, ami egy összeomláshoz kell. Nem sokkal előtte szoktam le a cukorról és a lisztről, a szervezetem pedig még nem tudott alkalmazkodni a drasztikus változáshoz. Csak napok választottak el a születésnapomtól (számomra ez mindig az elmélkedés, a számvetés ideje). Kiégtem a munkámban. Mindennek tetejében pedig ott tornyosult előttem az a hatalmas feladat, amelyet életközépi tisztázásnak szoktam nevezni.
Ez utóbbit gyakran hívják életközépi „válságnak”, pedig nem az. A tisztázás ideje ez – olyan időszak, amikor az ember nagyon erős késztetést érez, hogy azt az életet élje, amelyet élni akar, ahelyett, amelyet élnie „kell”. Amikor a világegyetem kihívás elé állítja, és próbára teszi, vajon képes-e elengedni azt, akiről úgy gondolja, hogy lennie kellene, és végre elfogadni azt, aki ő valójában.
Az életközép időszaka kétségkívül az egyik legnagyobb tisztázó utazás. Léteznek azonban más periódusok is az életünk során, amelyek hasonló feladat elé állítanak bennünket. Ilyenek például:
a házasságkötés,
a válás,
a szülővé válás,
a gyógyulás,
a költözés,
a gyerekek kirepülése,
a nyugdíjba vonulás,
a veszteség vagy trauma megtapasztalása,
a lélekölő munka.
A világegyetem nem fukarkodik az efféle ébresztők fújásával. Mi azonban ilyenkor általában gondolkodás nélkül megnyomjuk a szundi gombot, és gyorsan visszaalszunk.
Hamar kiderült számomra, hogy a rám váró munka nehéz és nagy felfordulással jár. De miután végre belevágtam, egy nap a fáradtságtól kimerülten, izzadtan és piszkosan azt mondtam magamnak: „Ó, Istenem! Egész máshogy érzem magam. Olyan igazinak. Boldog vagyok. Még mindig van bennem félelem, de bátorság is. Valami megváltozott – a csontjaimban érzem.”
Egészségesebbnek, boldogabbnak és hálásabbnak éreztem magam, mint valaha. Sokkal nyugodtabb voltam, és sokkal kevésbé szorongó. Visszatért a kreativitásom, megújultak a családi és baráti kapcsolataim. És ami a legfontosabb, életemben először igazán jól éreztem magam a saját bőrömben.
Megtanultam, hogy sokkal inkább amiatt kell aggódnom, hogy mit érzek, nem pedig amiatt, hogy „mit gondolnak mások”. Új határokat jelöltem ki magam körül, és egyre jobban elengedtem a késztetést, hogy mindig mindenkinek a kedvében járjak, folyton a legjobb teljesítményt nyújtsam, és mindig tökéletes legyek. Egyre többször mondtam nemet a hát persze helyett (ezeket a hát perszéket régebben mindig megbántam, és nagyon sok frusztráció forrásává váltak számomra). A „Jól hangzik, de rengeteg a munkám”, illetve a „Majd akkor, ha ____________ (karcsúbb, kevésbé elfoglalt, jobban felkészült) leszek” helyett pedig egyre többször feleltem úgy, hogy: „Ó igen, gyerünk!”
Ahogy végigmentem ezen az úton Dianával, és egyre inkább szívvel-lélekkel kezdtem élni az életem, majdnem negyven könyvet elolvastam, köztük az összes spirituális ébredéssel kapcsolatos visszaemlékezést, ami csak a kezem ügyébe került. Hihetetlenül hasznos segítségnek bizonyultak, ugyanakkor még mindig úgy éreztem, szükségem lenne egy kézikönyvre, amely ösztönöz és forrásként szolgál – egyfajta lelki utazóknak szánt útikönyvre.
Egy nap aztán, ahogy az éjjeliszekrényemen tornyosuló könyvkupacra pillantottam, hirtelen eszembe jutott: El akarom mesélni a történetemet. El akarom mondani, hogyan vált egy cinikus és dörzsölt tudós szép lassan azzá a sztereotípiává, amelyet egész felnőtt életében kárhoztatott és gúnyolt. És aztán hogyan lett belőle középkorú, gyógyulófélben lévő, egészségtudatos, kreatív és érzelgős spirituális kereső, aki olyan dolgokon elmélkedik, mint a kegyelem, a szeretet, a hála, a kreativitás, a hitelesség, és közben boldogabb, mint azt korábban egyáltalán lehetségesnek tartotta.
De eszembe jutott, hogy mielőtt megírom az emlékirataimat, még össze kell állítanom egy kézikönyvet a kutatásaim alapján arról, hogyan kell szívvel-lélekkel élni. Aztán 2008 közepére meg is töltöttem három hatalmas dobozt a jegyzeteimmel, naplóimmal és különböző anyagaimmal. Számtalan órát szántam új kutatásra. Minden megvolt, ami az íráshoz kellett, beleértve a szenvedélyes vágyat is, hogy „kiadjam” magamból ezt a könyvet, amelyet most a kezedben tartasz.
Azon a sorsdöntő novemberi napon, amikor úgy fejbevágott az ominózus lista, és rájöttem, hogy nem élek, nem szeretek szívvel-lélekkel, még nem voltam teljesen biztos a dolgomban. Az, hogy láttam a szavakat, még nem győzött meg teljesen az igazukról. Nagyon mélyre kellett ásnom, és meg kellett hoznom a tudatos döntést, hogy hinni fogok… hinni magamban, és abban, hogy lehetséges máshogy élni. Rengeteg kétség, könny és örömteli pillanat múlva aztán ez a hit segített, hogy meglássam a lista igazságát.
Ma már tudom, hogy:
Tudom, hogy ha szívvel-lélekkel igyekszünk élni, az nem olyan, mint amikor egy cél felé törekszünk. Inkább olyan, mintha egy csillag felé tartanánk az égen. Sosem érkezünk el hozzá igazán, azt azonban egyértelműen tudjuk, hogy jó irányba haladunk.
Tudom, hogy az olyan ajándékok, mint a bátorság, az együttérzés és a kapcsolódás csak akkor működnek, ha gyakoroljuk őket. Nap mint nap.
Tudom, hogy a meggyökereztetés és az elengedés feladatai, amelyek ott találhatók a tíz útmutatás között, nem tartoznak a „Tedd!” listához. Nem olyan dolgok ugyanis, amit egyszer elérünk, és utána kipipálhatjuk őket. Ez életre szóló munka. Lélekmunka.
Számomra a hit hozta meg a felismerést. Először hittem, és csak aztán voltam képes meglátni, hogy valóban megváltoztathatjuk önmagunkat, a családunkat és a közösségünket. Csak meg kell találnunk magunkban a bátorságot, hogy szívvel-lélekkel éljünk és szeressünk.
Forrás: A tökéletlenség ajándéka
Ajánlott könyvek:
A TÖKÉLETLENSÉG AJÁNDÉKA
MINDEN
MEGOLDHATÓ!
ÖNBIZALOM
MUNKAFÜZET
