A szociopaták tudnak arról, hogy ők szociopaták?

Mi a közös a szélhámosban, a csalóban és a sorozatgyilkosban? Ahogy Martha Stout rámutat mindháromból hiányzik valami lényeges: a lelkiismeret.

Az emberek nagy többsége veszélyes és erőszakos bűnözőkként gondol a szociopatákra. Martha Stout harvardi pszichológus azonban a Szociopata a szomszédom című könyvében közelebb hoz bennünket a megdöbbentő valósághoz, miszerint a lakosság 4 százaléka az emberi együttérzés egyetlen szikrája nélkül éli le az életét, más szóval szociopata: ezekből az emberekből hiányzik a szeretetre, az együttérzésre való képesség.

Vajon tudatában vannak a szociopaták annak, hogy ők micsodák?

Belelátnak némiképp a saját természetükbe, vagy az utolsó oldalig úgy olvasnák ezt a könyvet, hogy nem ismernek magukra? A munkám során gyakran felteszik nekem ezeket a kérdéseket, különösen azok, akiknek az élete a szociopatákkal való összeütközések miatt siklott ki, olyan emberek miatt, akiket nem ismertek fel, csak amikor már túl késő volt.

Nem tudom pontosan, miért is bír számunkra akkora jelentőséggel, hogy az illető tudatában van-e önnön állapotának, vagy sem. Talán az az érzésünk vagy vélekedésünk ennek az oka, hogy ha egy személy teljességgel lelkiismeret nélkül élheti az életét, legalább ismernie kellene ezt a tényt. Úgy érezzük, ha valaki rossz, akkor ennek a tudatnak a terhét is viselnie kellene. Számunkra az igazságtalanság netovábbjának tűnik, hogy egy olyan valaki, aki a mi megítélésünk szerint gonosz, még jól is érezheti magát a bőrében. Márpedig pontosan ez történik. Azok az emberek, akiket gonosznak ítélünk, többnyire nem látnak semmi rosszat abban, ahogy az életüket élik. A szociopaták híresek arról, hogy nem hajlandók elismerni a felelősséget a döntéseikért vagy a döntéseik következményeiért. Valójában a helytelen viselkedés következményeinek és a személyes felelősségnek a tagadása – az Amerikai Pszichiátriai Társaság kifejezésével a „következetes felelőtlenség” – az antiszociális személyiség diagnózisának sarokköve. Skip a személyiségének ezt a vonását illusztrálta, amikor elmagyarázta, hogy az az alkalmazott, akinek eltörte a karját, tulajdonképpen maga okozta magának a sérülést azzal, hogy nem engedelmeskedett neki buzgón. A lelkiismeret nélküli emberek példák végtelen sorával szolgálnak az ilyesféle „én semmi rosszat tettem” kijelentésekre.

Az egyik leghíresebb idézet Chicago szadista gengszterétől, Al Caponétól származik az alkoholtilalom éveiből: „Holnap Floridába utazom, St. Petersburgba. Muszáj Chicago derék polgárait a lehető legjobb alkohollal ellátnom. Elegem van a munkából – nincs benne köszönet és rengeteg szomorúságot okoz. Az életem legszebb éveit a köz javára áldoztam.” Más szociopaták nem fárasztják magukat ilyen kacifántos érveléssel, vagy nincsenek olyan hatalmi pozícióban, hogy bárki meghallgassa a felháborító logikájukat. Ehelyett, ha nyilvánvalóan az ő tetteikből eredő pusztító következményekkel szembesülnek, egyszerűen kijelentik: „Én soha nem tettem ilyesmit”, és maguk is elhiszik ezt a hazugságot.

A szociopátiának ez a jellemzője lehetetlenné teszi az önismeretet, és végül, ahogy a szociopatának nincs valódi kapcsolata más emberekkel, önmagával is csak nagyon jelentéktelen lesz.

Ha valamiben, akkor a lelkiismeret nélküli emberek abban hisznek, hogy az ő életmódjuk jobb a miénknél. Gyakran beszélnek más emberek naivitásáról és nevetséges aggályairól, vagy értetlenkedve kérdezik, hogy sokan vajon miért nem akarnak manipulálni másokat, még a legfontosabb ambícióik érdekében sem. Vagy azt feltételezik, hogy minden ember egyforma – gátlástalan, mint ők –, de tisztességtelen módon eljátsszák, hogy valamiféle mitikus dologgal, „lelkiismerettel” rendelkeznek. Az utóbbi állításból következően pedig ők az egyedüli egyenes és becsületes emberek a világon. Ők a „valódiak” a szélhámosok társadalmában.

Én mégis azt hiszem, hogy valahol biztonságosan eltemetve a tudatalattijukban megbújhat egy halk belső hang, amely azt duruzsolja, hogy valami hiányzik, ami más emberekben megvan. Ezt azért mondom, mert többször hallottam, amint szociopaták azt mondták, hogy „üresnek”, „sivárnak” érzik magukat. És azért, mert az, amit a szociopaták irigyelnek és a játék részeként el akarnak pusztítani, az általában egy lelkiismerettel bíró személy jellemében rejtőzik, az erős jellemek gyakran válnak a szociopaták célpontjává. És mindenekelőtt azért mondom ezt, mert a szociopaták az emberi lényeket célozzák meg, nem pedig a földet vagy az anyagi világ valamely aspektusát. A szociopaták más emberekkel akarják játszani a játékaikat. Nem annyira érdeklik őket az élettelen dolgok kihívásai. Még a világkereskedelmi tornyok lerombolása is főként a bennük tartózkodó emberekről szólt, és azokról, akik szemtanúi voltak a katasztrófának, illetve hallottak róla. Ez az egyszerű, ám döntő fontosságú megfigyelés azt jelenti, hogy a szociopatákban megmarad némi veleszületett azonosulás más emberekkel is, egy kötődés magához a fajhoz. Azonban ez a gyenge kapcsolat, amely lehetővé teszi az irigységet, egydimenziós és steril, különösen akkor, ha ellentétben áll azon összetett és magas érzelmi töltésű reakciók széles skálájával, amellyel a legtöbb ember egymás vagy egy csoport részeként az embertársai iránt viseltet.

Ha az egyetlen dolog, amit valaha egy másik személy irányában érzett, a „nyerni akarás” hideg vágya, hogyan tudná megérteni, mit jelent a szeretet, a barátság és a gondoskodás? Sehogyan. Továbbra is uralkodna, tagadna és magasabb rendűnek érezné magát. Talán olykor némi ürességet érezne, az elégedetlenség halvány érzését, de ez minden. Annak a teljes tagadásával, hogy másokra valójában milyen hatással van, hogyan is érthetné meg, hogy kicsoda? Sehogyan. Szuper Skiphez hasonlóan a tükre is hazudik. Nem mutatja meg a lelke jegességét, és Skip, aki gyermekkora nyarait az egyébként békés virginiai tó partján békák gyilkolásával töltötte, végül úgy fog meghalni, hogy nem szerzett tudomást róla: az élete tele lehetett volna értelemmel és melegséggel.

Forrás: Szociopata a szomszédom

Ajánlott könyvek: