A tudattal rendelkező, fejlettebb életformákban az agyműködés tette lehetővé, hogy a sejtközösség valamennyi tagja saját jelzéseire hangolódjon rá. A limbikus rendszer fejlődése sajátos érzetekké fordította át a vegyi hírközlést. Tudatunk érzelmek formájában rögzíti ezeket. De a tudat a puszta jelolvasáson túl maga is gerjeszthet érzelmeket az idegrendszer jelzéseinek szabályozásával.
Azzal egy időben, hogy jómagam a sejtek agyműködését tanulmányozva bepillantást nyertem az emberi agy tevékenységébe, Candace Pert pont fordítva járt el, az utóbbit vizsgálva értette meg az előbbit. A Molecules of Emotion című művében elmondja, hogy az idegsejtmembrán információfeldolgozó receptorait kutatva fedezte fel, hogy ugyanezek az idegi receptorok valójában a legtöbb, ha nem éppen az összes sejthártya tartozékai. Ezt követően elegáns kísérletekkel igazolta, hogy a „tudat” nem kizárólag a fejünkben lakozik, hanem megoszlik a szervezet jelmolekulái között. Ugyanilyen fontos volt az a felismerése is, hogy az érzelmek nem csupán a környezeti visszacsatolás hozadékai. Az öntudat bevetésével az agy érzelemmolekulákkal áraszthatja el a szervezetet. Míg azonban a kiegyensúlyozott tudati működés gyógyulást hozhat a betegeknek, a nem megfelelő tudattalan szabályozás megbetegítheti az egészségeseket. Erről még bővebben szólok a 6. és 7. fejezetben. Candace Pert könyve magát a tudományos felfedezés folyamatát is mélyenszántóan írja le. Találóan jellemzi azokat a belharcokat, amelyek a régi és új között dúlnak a tudomány berkeiben. Nos, erről én is tudok egy keveset (Pert, 1997).
A limbikus rendszer tehát – mint láttuk – fordulópontot jelentett a sejtközösségek viselkedést szabályozó jelzéseinek érzékelésében és összehangolásában. E belső jelzőrendszer fejlődésével az agy térfogata is megnövekedett. A többsejtű szervezetekben egyre több sejt foglalkozott a környezeti jelzések mind szélesebb körű értelmezésével. Amíg egy egysejtű mindössze olyan egyszerű jelzéseket képes felfogni, mint a vörösség, gömbölyűség, finom illat és édes íz, addig a többsejtűek rendelkezésére álló többlet, az agy, már egyetlen érzékletben egyesíti, és almaként értelmezi a fenti jelzések magasabb szintű összességét.
Az alapvető reflexválaszok a törzsfejlődés során genetikailag programozott ösztönök formájában hagyományozódnak át az utódokra. A nagyobb agyak megszaporodott idegsejtállományukkal azután már az ösztönös viselkedés mellett azt is lehetővé tették, hogy az élőlények tanuljanak tapasztalataikból. Az új reflexválaszok elsajátítását kondicionálásnak nevezzük. Gondoljunk Pavlov klasszikus példájára, aki arra idomította kutyáit, hogy nyálat produkáljanak, ha csengőhangot hallanak. Először a csengetéshez táplálék járt, egy idő után azonban elmaradt. A kutyák azonban megtanulták, hogy a kettő összetartozik, ezért a csengőszót meghallva máris nyálat termeltek, mintha táplálékot is kaptak volna. Ez egyértelműen „tudattalan”, tanult reflex.
A reflexek lehetnek egyszerűek. Ilyen a térdreflex, amelynek jelenlétét az idegorvos vizsgálja, mikor kalapácsával rákoppint a páciens térdére. Bonyolult reflexek segítségével süvítünk egy forgalmas autópályán, óránként száz kilométeres sebességgel, miközben tudatunkat teljesen lefoglalja egy érdekes beszélgetés, amelyet utasunkkal folytatunk. Bár a kondicionált, feltételes reflexek rendkívül összetettek lehetnek, nem kívánnak tudatos összpontosítást. Idegpályáinkon ezerszer és ezerszer végigfutott már hasonló információ inger és válasz között, ezért az utóbbi valósággal belénk vésődött, mondhatni, a vérünkké vált. Az alacsonyrendű állatok viselkedését ilyen szokások szabályozzák. Pavlov kutyái nem szándékosan nyáladzanak, hanem mert ilyenek a reflexeik. A tudattalan tehát reflexszerűen működik, és nem a logika vagy észszerűség irányítja. Ez az elmetevékenység anatómiailag a tudattal nem rendelkező alacsonyrendű állatok idegi struktúráinak összességéhez kötődik.
Az emberben és számos magasabb rendű emlősben erre szakosodott agyi régió, az előagy agykérge a székhelye a gondolkodás, döntéshozatal és a tervezni tudás, előrelátás képességének. Úgy is mondhatnánk, ez a tudatos agyi tevékenység központja. A tudat önmagát is tudatosítja. Olyan újonnan kifejlődött érzékszerv ez, amellyel önnön viselkedésünket és érzelmeinket vesszük tudomásul. A tudatnak memóriabankunk legtöbb emlékképéhez is van hozzáférése. Ez rendkívül fontos körülmény, mert lehetővé teszi, hogy jövőnk tudatos megtervezésében múltunkat is számításba vegyük.
Az önmegfigyelés, önvizsgálat képességével felruházott tudat rendkívüli hatalommal bír.
Valamennyi programozott tevékenységünket felügyeli, majd viselkedésünket értékelve adott esetben a program megváltoztatását rendeli el. Azaz magunk döntjük el, miként válaszolunk a környezet jelzéseinek zömére, illetve hogy egyáltalán akarunk-e válaszolni. A tudat ama képessége, hogy felülírja a tudattalan előre beprogramozott viselkedését, szabad akaratunk záloga.
Amit nyerünk a réven, azt persze elvesztjük a vámon. Amíg a legtöbb élő szervezet első kézből tapasztalja meg az ingerhatásokat, az emberi agy tanulási képessége az érzékelés terén is olyan fejlett, hogy akár közvetett érzékletekre is szert tehetünk mestereinktől. Ha egyszer azonosulunk „igazságaikkal”, ezek mélyen bevésődnek idegpályáinkba, s úgyszólván a vérünkké válnak. Csak az a bökkenő, hogy senki nem kezeskedik ezeknek az idegen észleleteknek a helyességéről. Lehet, hogy hibás információt tápláltunk agyunkba, s az most eszerint működik. A tudattalan egyszerűen csak mozgósítja az ingerre adott választ, ez esetben egy fia szellem sincs a gépben, aki a program hosszú távú következményeit fontolgatná. A tudattalan egyedül a jelennel törődik. Következésképpen az általa beprogramozott hibás észleleteket senki nem javítja ki, s mi hibás, beszűkült viselkedésminták holtvágányára jutunk.
Ha e fejezet lapjairól tekergőző kígyó ugrana a nyájas olvasó elé, a legtöbben bizonyára kiszaladnának a szobából, vagy kihajítanák a könyvet az ablakon. Bárki volt is a tanítómesterük e viselkedésben, ugyanazt tette, amit önök: irtózva hőkölt meg a veszedelmesnek nyilvánított csúszómászótól. A tudattalan mást sem tesz, mint haladéktalanul mozgósít az életveszélyesnek kikiáltott környezeti jelzések ellen. Ha azt tanulták, hogy a kígyó veszélyes, valahányszor az útjukba kerül egy, reflexszerűen, ösztönösen védekezni kezdenek.
Mi történik azonban akkor, ha egy herpetológus szembesül a kígyóval? Semmiképpen nem veszti el a fejét, inkább megörül, hogy lám, még egy érdekes fajt is kapott a könyvemtől. Legalábbis ezt gondolja, miután a fajt meghatározva rájön, hogy az állat voltaképpen ártalmatlan. Akár még kézbe is veszi, és elbűvölten nézegeti. Egyszersmind értelmetlennek ítéli meg az önök programozott viselkedését, hiszen korántsem minden kígyó veszedelmes. Talán még el is szomorítja, hogy embertársai tudatlanságukban megfosztják magukat ennek az érdekes élőlénynek a megismerésétől. Láttuk tehát, a kígyó és az ingerhatás ugyanaz, a válaszok között mégis ég és föld a különbség.
A környezeti ingerekre adott válaszainkat tehát valóban észleleteink szabályozzák, csakhogy nem valamennyi tanult észlelet helytálló. Nem minden kígyó veszélyes! Igen, persze, az érzékletek irányítják az élővilágot, ezek azonban igazak és hamisak is lehetnek. A pontosság kedvéért ezért képzeteknek nevezzük őket.
Az életet tehát képzetek szabályozzák!
Vegyük fontolóra ezeket az információkat. Eszerint képesek vagyunk arra, hogy tudatosan értékeljük a környezet jelzéseire adott válaszainkat, s kedvünkre változtassunk ezeken… Már amennyiben kezessé tettük a nagy hatalmú tudattalant (erről a 7. fejezetben ejtek még szót).
Nem vagyunk sem génjeink, sem önsorsrontó viselkedésminták rabjai!
Forrás: Tudat, a belső teremtő