A tudatos család – Az új módszer

A tudatos család izgalmas utazásra hív. Megkérdőjelezve a gyermekneveléssel kapcsolatos modern mítoszokat és az összes tévhitet arról, hogy milyennek is kellene lenniük a gyerekeknek, Dr. Shefali segít a szülőknek abban, hogy meglássák bennük azt, hogy kik is ők is valójában, ahelyett, hogy a társadalom lehetetlen elvárásaihoz és eszméihez hasonlítgatnák őket.. E könyv ábrándképe, hogy minden gyermek megmarad annak, akinek született, és amihez a születésénél fogva joga van.

„Minden a családban kezdődik, a szülő és gyermek tudatra ébredt szívében.”

Akkor ébredünk tudatunkra, amikor felismerjük, hogy kik is vagyunk valójában. Ezzel a tudatossággal együtt jár a felismerés, milyen felszabadító is lehet hitelesnek – igazinak lenni, ahelyett, hogy azok lennénk, akiknek hisszük, hogy lennünk kellene, vagy amilyennek mások hisznek minket. Mihelyst sikerül kapcsolatba lépnünk a valódi énünkkel, az válik a szülői szerep elsőszámú céljává, hogy a gyermekeink számára is megteremtsük a teret, amelynek segítségével ők is felvehetik a kapcsolatot a saját énjükkel. A tudatos család, amely elkötelezetten biztosítja minden családtag számára valódi énje megnyilvánulásának a lehetőségét, kijelöli az utat a gyermekek számára, hogy birtokolják, felfedezzék és kifejezésre juttassák a belső hangjukat, amelyen keresztül kapcsolódhatnak mind a saját, mind mások lényéhez. Azáltal, hogy tudatában vannak annak, hogy a jog a saját énjük kifejezéséhez kulcsfontosságú alkotóeleme a jelenkori és jövőbeli lendületnek, valamint fejlődésnek, részévé válnak egy együttérzésre, erőszakmentességre és fellendülésre épülő világ globális evolúciójának.

            Egy tudatos szülő tudatában van annak, hogy a hagyományos szülői modell, amelyben a szülő több, mint a gyermek, a modern világban idejétmúlt és elavult, továbbá működési zavarokat és kapcsolati problémákat eredményez a családokban. Ehelyett a tudatos szülők igyekeznek közreműködni a gyermeknevelés egy új modelljének létrehozásában, ahol a szülő és a gyermek egyenlő értékű, partnerként viszonyul egymáshoz, és együtt halad a fejlődő tudatosságon alapuló gyarapodás ösvényén.

Egy tudatos családban a szülők tudatában vannak annak, hogy a családjukon belül a kapcsolatok célja a családtagok fejlődésének segítése. A szülők úgy tekintenek a gyermekükre, mint egy tükörre, amelyen keresztül láthatják, nekik maguknak miben kell érniük és fejlődniük. Ezek a szülők ahelyett, hogy a látottakat a gyermek hiányosságaként könyvelnék el, saját érettségük és jelenlétük szintjének növelésével igyekeznek magukon változtatni. A középpontban a gyermek viselkedése helyett mindig a szülő tudatossága áll. Ez ennek a könyvnek a lényege.

Mivel szabadon megvalósíthatja a saját sorsát, minden családtag terhek és félelem nélkül éli az életét. Az erőt adó öntudatosság, a korlátok nélküli önmagába vetett hit és a felszabadító erejű önkifejezés hatására mindenki szabadon vizsgálhatja, felfedezheti és leplezetlenül kinyilváníthatja a valódi énjét. Ez a tudatos család mandátuma.

Ahogyan azt a A tudatos szülő című első könyvemben elmagyaráztam:

Sokkal inkább úgy tekintek az egóra, mint egy önmagunkról alkotott képre, amit a fejünkben hordozunk – egy képre, amit mi hozunk létre, és ami esetenként igen távol állhat attól, akik valójában vagyunk. Mindnyájan egy ilyen önmagunkról alkotott képpel együtt növünk fel. Ez az énkép akkor kezd el kialakulni, amikor fiatalok vagyunk, és nagyrészt a másokkal való egymásra hatáson alapul.

Az „egó”, ahogyan én használom a fogalmat, önmagunk mesterséges érzékelése. Ez egy elképzelés önmagunkról, ami nagyrészt más emberek véleményén alapul. Ez az a személy, akiről azt hisszük, hogy vagyunk, és akiként gondolunk magunkra. Erre az énképre jön még mindaz, akik lényegében vagyunk. Miután a gyermekkorban kialakul az énképünk, mint egyfajta védelmi rendszert, hajlamosak vagyunk egész életünk során megtartani azt.

A tudatos gyermeknevelés kulcsa az, hogy tudatában legyünk az egónknak, ennek az állandó hangnak, és az ő téves nézeteinek a fejünkben. Ahhoz, hogy jó szülők legyünk, rendkívül fontos felismerni, hogy az egó nem az, akik vagyunk. Aztán ahogy megtanuljuk felismerni a hangját és a furcsaságait, már nem reagálunk vakon a gyermekeinkre – ami pontosan az, amit az egónk szeretne elérni.

A hang a fejünkben azért késztet reaktivitásra (automatikus, reflexszerű cselekvés), mert valójában a félelemben gyökerezik. Ha meghallgatjuk mindazt, amit a hang a fejünkben a gyerekeinkről mond, látni fogjuk, hogy a legtöbbjük félelemből ered. Akár fényes, grandiózus elképzeléseink vannak a gyerekeinkről és arról, hogy mit fognak elérni az életben, akár féltjük őket vagy csalódtunk bennük, végső soron mindegyik érzelem a félelemben gyökerezik.

Tegyük fel, azt szeretnénk, ha a gyerekeink sikeresek lennének az életben. Vajon miért olyan fontos ez számunkra? Ha közelebbről megnézzük, azt látjuk, azért, mert a világot egy meglehetősen ijesztő helynek tartjuk, ahol könyörtelenül önző verseny folyik, és mi aggódunk a gyermekeink jövője miatt. Vagy azt szeretnénk, ha a gyermekeinket elismernék és csodálnák. Mi áll e mögött a vágy mögött? Talán egyszerűen a gyermekeink képességének elismertetése? Vagy az a félelem, hogy esetleg nem sikerül beilleszkedniük, kiderül róluk, hogy középszerűek, és mint ilyenek, a társadalom szemében nem igazán értékesek?

Én ebben a könyvben végig azt hangoztatom, hogy a gyermeknevelésből adódó problémák legtöbbje a félelemből ered, ami pedig az egónk jellegzetes velejárója. A bátortalanságunk rendkívül ártalmas lehet gyermekeink számára, és végső soron a nemkívánatos viselkedésük nagy részének is ez az oka. Ugyanakkor bemutatom azt is, hogy ez a félelem valójában alaptalan, és amellett, hogy egyáltalán nem kell tartanunk tőle.

Minden okunk megvan hinni a gyermekeinkben, és bizalommal tekinteni a jövőjükre, mert egy intelligens célú világegyetemben élünk, amely velünk együtt megteremti a növekedéshez és terjeszkedéshez szükséges életkörülményeket is.

Persze erre mondhatjuk, hogy vannak egyszerűen rossz körülmények és rossz emberek. E helyett az egysíkú látásmód helyett, ami csak félelmet és bizalmatlanságot szül, jobban szeretem inkább pszichológiai megvilágításban vizsgálni ezeket az emberi erőket, mert így ahelyett, hogy egymás ellen fordulnánk, sokkal jobban megérthetjük ezeknek az igazi természetét, és rajtuk keresztül a sajátunkat is.

A jó és rossz évezredek óta létezik, arra kényszerítve minket, hogy megtaláljuk magunkban az erőt, ami segít a tragédiák túlélésében.

Az erőszak létezésére nincsen logikus magyarázat, csak annyi, hogy gyermekkori brutális átnevelésből ered, amikor az illető minden kapcsolata megszakadt a szívével. Az ilyen fajta elvakult tudatlanság mindig is létezett az idők során, és ez még inkább indokolttá teszi a tudatos gyermeknevelés szükségességét.

A gyerekek a vak reaktivitást az otthonukban tanulják meg, majd a társadalomban engedik szabadjára.
Ebből fakadóan a szülő feladata otthon megszelídíteni ezeket a reaktív tényezőket, kijelölve az utat a gyermeknek egy önmagával és a világgal kialakítandó
tudatosabb kapcsolat felé.

Csak akkor leszünk képesek a gyermekeink számára megtanítani, hogyan tudnak harmóniát teremteni, bárhol is vannak a világban, ha megválunk a szülői egónk vak reaktivitásától.

A békés világhoz vezető út egy értéktudattól és a valódi én szabadságától tündöklő gyermekkorral kezdődik.

Mivel az egónk nagyon régen alakult ki, még akkor, amikor azt sem tudtuk, mi történik, annyira megszoktuk, hogy a fejünkben hallott hangra az identitásunkként gondoljunk, hogy fel sem merül bennünk, miszerint valójában egyáltalán nem így gondolkodunk és érzünk, mert ez egy hamis személyiség, akit mi fejlesztettünk ki, hogy életben maradjunk a világunkban. Erre a hamis gondolkodásmódra – ami félelmetes módon a túlélésre összpontosít – alapozva végezzük a szülői feladatainkat. Ez az – a hamis énünk –, ami megteszi az első lépéseket a gyermekeinktől való elkülönülés útján. A vantól elvisz minket a mi lenne ha, vagy a milyennek kellene lenni pontig. Eltávolodunk a gyermekeink természetes létezésmódjától, és helyette rájuk terheljük a feltételeinket, hiedelmeinket és félelmeinket. Minél jobban eltávolodunk a gyermekeink valódi lényétől, annál kevésbé ismerjük el az igazi énjüket. Azzal, hogy nem fogadjuk el, akik ők valójában, megtagadjuk őket, hiszen arra gondolnak: „Miért nem képes az anyám olyannak látni, amilyen vagyok? Talán azért, mert rossz vagyok?” vagy „Az apám miért szégyenít meg a velem született tulajdonságaim miatt? Biztosan azért, mert értéktelen vagyok.”

Mihelyst felismerjük, hogyan képes az egó megzavarni a képességünket a jelenlétre, már abban a helyzetben vagyunk, hogy mérlegelhetjük, mi lenne a megfelelő válasz egy bizonyos viselkedésre vagy körülményre, méghozzá nem a félelem felől szemlélve, hanem a gyermekeink szükségének leginkább megfelelő irányból megközelítve azt.

Szeretjük bizonygatni a nyilvánvaló hatalmunkat, mert ez egy emberi tulajdonság. És amikor ez nem az egóból fakad, hanem az énünk mélyebb részéből, akkor a hatalomnak az érzése teljesen egészséges. Amikor azt mondom, az énünk mélyebb része, akkor arra az aspektusunkra gondolok, amit nem ingat meg a bennünk élő reaktív egó állandó zaja és intrikája. Például azt érezzük, hogy kezd elönteni a düh, ennek ellenére képesek vagyunk határozottan és nyugodtan viselkedni, és tiszteletben tartva saját magunkat és a gyermekeinket, kérjük azt, hogy teljesítsék a kívánságunkat. Vagy felismerjük azt, hogy az egónk szeretne fenyegetőzni és büntetéseket osztogatni, de ellenállunk ennek a késztetésnek, és helyette találunk egy másik módot a határok megerősítésére. Ha felhagyunk az éberséggel, mindnyájan érezzük, amikor nem a sokkal fejlettebb tudattal összhangban cselekszünk.

Ha a gyermekek nem kapnak elég teret, hogy hallassák a valós hangjukat, hanem elnyomják őket a szülők által harsogott elvárások, akkor szorongással telve, depressziósan nőnek fel. Sok fiatal annyira hiányt szenved az elfogadásban – egyszerűen abban, hogy annak lássák őket, akik –, hogy az önpusztítás különböző formái felé fordulnak. Alkoholfogyasztás, kábítószerezés, nem megfelelő szexuális kapcsolat létesítése, sőt még az önmaguk vagdosása is – ezek mind kétségbeesett kiáltások azért, hogy elfogadjuk őket. Ezek a mélyről jövő, azutáni vágy megnyilvánulásai, hogy meglássuk, jóváhagyjuk és elismerjük őket.

Sok szülő, miközben ezt olvassa, talán bűntudatot érez múltbéli hibái miatt. Én abban reménykedem, hogy a szavaim bűntudat helyett inkább tudatosságot ébresztenek bennük. A tudatos gyermeknevelés ösvényén éppen elinduló szülők egyik tipikus reakciója, hogy visszatekintenek a hibáikra, és sajnálkozást és megbánást éreznek. Szeretném emlékeztetni a szülőket arra, hogy ez a reakció – annak ellenére, hogy érthető –, szintén az egó egyik ravaszsága, amelynek célja, hogy érzelmi bénultságot és a jelen pillanattól való elszakadást idézzen elő. Arra bátorítom a szülőket, hogy ismerjék fel, nincs olyan szülő, aki mindig, minden pillanatban tudatos lenne. Mindnyájan átéljük időnként a vak reaktivitás pillanatait, amelyek zavart okoznak, és tehetetlennek érezzük magunkat ezek miatt. Ez egy lényeges része annak, hogy szülők vagyunk. Ahelyett, hogy azon rágódnánk, milyennek „kellett volna” lennünk, inkább használjuk ezeket a felismeréseket úgy, mint lehetőségeket a változásra. Ily módon figyelmességre neveljük magunkat, valamint arra, hogy az adott pillanatban reagáljunk a gyermekünkre, és semmit ne vigyünk át a múltunkból, ami nem odavaló.

Azzal, hogy megbocsátjuk magunknak a tudattalanságunkat, azonnal átlépünk a jelen pillanatba, és létrehozzuk azt a változást, aminek meg kell történnie.

Forrás: A tudatos család

Ajánlott könyvek: