Mik is azok az érzelmi tónusú tünetek, amelyek azt jelzik, hogy a lelket a zabolátlan erőhöz fűző kapcsolat megbomlott? Nézzünk néhányat. Ha egy nő a következők közül bármelyik módon gondolkodik, érez vagy cselekszik, az azt jelenti, hogy a mélyben rejtőző ösztönös lélekkel való kapcsolata vagy részlegesen megszakadt, vagy teljes egészében megszűnt. Kizárólag a nők szóhasználatával, ezek a tünetek a következők: amikor rendkívül száraznak, kimerültnek, gyengének, depressziósnak, zavartnak, elnémítottnak, becsapottnak, kedvetlennek érzik magukat. Amikor rettegnek, tétováznak, úgy érzik, erőtlenek, hiányzik az inspiráció, az elevenség, üresnek érzik a lelküket, nem látják a dolgok értelmét, semmiféle szégyent nem tudnak elviselni, állandóan füstölögnek magukban, állhatatlannak, megrekedtnek, ötlettelennek, kicsinynek, tönkretettnek érzik magukat.

Állandóan kételkednek, ingatagok, nem tudják dolgaikat végigvinni, kreativitásukat másoké alá rendelik, úgy érzik, hogy társaik, munkájuk vagy barátságaik kiszívják erejüket, szenvednek attól, hogy saját ciklusaiktól eltérő módon élnek, túlzásba viszik énjük védelmét, fásultak, bizonytalanok, tétovák, képtelenek kimértek lenni vagy határokat szabni.
Nem tudják saját tempójukat tartani, feszélyezettek, eltávolodtak Istenüktől vagy isteneiktől, nem tudnak új élettel telítődni, túlságosan elmerülnek a házimunkában, a gondolkodásban, a munkában vagy éppenséggel tompultak, mert mindez a legbiztosabb menedéke annak, aki elveszítette ösztöneit.

 

Semmire sem mernek egyedül vállalkozni vagy feltárulkozni, mentort, anyát, apát keresni, munkájukat csak akkor mutatják meg másoknak, ha az már kész mű, félnek útnak indulni, mást vagy másokat gondozni, félnek attól, hogy ijedten elszaladnak, kifutnak, elnémulnak, ha autoritással kerülnek szembe, félnek, hogy nem lesz energiájuk alkotómunkák végigvitelére, s meghátrálnak, rettegnek a megalázástól, szoronganak, megbénulnak, nyugtalanok.
Nem mernek visszaharapni, amikor egyszerűen nem lehet már mást tenni, félnek az újtól, a bátor kiállástól, nem mernek fennhangon beszélni, ellentmondani, hányingerük, savtúltengésük van, félnek a flörttől, félnek attól, hogy félbeszakítják őket, hogy beléjük fojtják a szót, hogy túl könnyen békülnek, s válnak kedvessé, félnek a bosszútól.

 

Félnek megállni, félnek cselekedni, újra és újra háromig számolnak, mégsem fognak bele, félnek a felsőbbrendűségi komplexustól, vegyes érzelmeiktől, de mégis hozzáértően látják el feladataikat. Ez a kettéhasadás nem egy kor vagy egy évszázad előidézte betegség, hanem bárhol és bármikor járvánnyá válhat, ahol és amikor a nőket rabságban tartják és a zabolátlan természetet kelepcébe csalják.

Az egészséges nő nagyon hasonló a farkashoz: erőtől duzzad, élet-ereje hatalmas, ő az életadó, tisztában van a területhatárokkal, leleményes, állhatatos, merész. A zabolátlan természettől való elválasztás mégis azt eredményezi, hogy a nő személyisége sivárrá, súlytalanná, kísértetszerűvé válik. Nem arra születtünk, hogy ugrásra, vadászatra, szülésre, életadásra képtelen, vékony hajú, csenevész teremtések legyünk. Amikor egy nő élete megakad, közönybe fullad, akkor eljött az idő, hogy felszínre bukkanjon a zabolátlan asszony; hogy a lélek teremtő működése folytán a torkolatvidéket elárassza a víz.

Hogyan hat a Természeti Asszony a nőkre?

Ha ő a szövetségesünk, a vezetőnk, példaképünk és tanítónk, akkor nem csupán két szemünk-kel látunk, hanem a sokszemű intuícióval. Ha ez a miénk, akkor a csillagos éghez vagyunk hasonlóak: ezer és ezer szemmel nézünk a világra.

A Természeti Asszony a gyógyítás batyuját viszi a vállán; abban van minden, amire egy nőnek szüksége lehet a létezéshez és a tudáshoz. Mindenre van orvossága. Meséket és álmokat, szavakat és dalokat, jeleket és szimbólumokat visz magával. Ő a hordozó, de ő a végcél is.
Az ösztönös természettel való egyesülés nem azt jelenti, hogy minden felbomlik, hogy rosszból minden jóra fordul, a fekete fehérré válik, hogy kelet átkerül nyugatra, hogy őrült módjára, féktelenül cselekszünk. Nem azt jelenti, hogy lemondunk a társadalmi lét elemi normáiról, vagy hogy kevésbé leszünk emberiek. Épp az ellenkezőjét jelenti: a vad természetet a maga határtalan teljességében.
Azt jelenti, hogy területet építünk ki, hogy rátalálunk falkánkra, hogy magabiztosan és büszkén viseljük testünket, tekintet nélkül annak adottságaira és korlátaira, saját nevünkben beszélünk és cselekszünk, körültekintők és éberek vagyunk, az intuíció és az érzékelés velünk született feminin erejére támaszkodunk, ciklusaink szerint élünk, megtaláljuk, hová tartozunk, méltósággal felemelkedünk, a tudatosságból annyit őrzünk meg, amennyit csak tudunk.

A Természeti Asszony archetípusa és mindaz, ami mögötte áll, pártfogóként segíti a festőket, az írókat, a szobrászokat, a táncosokat, a gondolkodókat, az imádságírókat, a keresőket és a találókat – mert ők mindahányan invencióra törekednek, ez pedig a Természeti Asszony fő foglalatossága. A zsigerekben, s nem a fejben lakozik. Tud tájékozódni és futni, felszólítani és visszautasítani. Tud érzékelni, álcázni és mélyen szeretni. Intuitív, tipikus és normatív. Elengedhetetlenül fontos a nők szellemi és lelki egészsége számára.

Mi tehát a Természeti Asszony?

Az archetípusok pszichológiájának szempontjából éppúgy, mint a mesemondó hagyomány felől nézve, ő a női lélek. Még ennél is több; ő a nőiség forrása. Ő minden, ami ösztönös, ami a látható és a rejtett világhoz tartozik – ő az alap. Mindannyian tőle kapjuk azt a ragyogó sejtet, amely az életünkhöz szükséges minden ösztönt és tudást tartalmaz.
Ő az Élet/Halál/Élet ereje, ő az inkubátor. Ő az intuíció, a messze látó, a figyelmes hallgató, a hűséges szív. Többnyelvűségre bátorít; arra, hogy folyékonyan beszéljük az álmok, a szenvedély és a költészet nyel-vét. Ő suttog az éjszakai álmokban, ő hagyja ott a hajszálat és a sáros lábnyomot a női lélek földjén. Ekkor a nők eltelnek vágyakozással, hogy megtalálják, felszabadítsák és szeressék őt.
Ő jelenti a gondolatokat, az érzéseket, a sürgetéseket és az emlékezetet. Mégis eltűnt, s hosszú, hosszúidőn át szinte el is feledkeztünk róla. Pedig ő a forrás, a fény, az éj, a sötétség és a hajnal. Ő a jó sár illata és a róka hátsó lába. A titkokat eláruló madarak hozzá tartoznak. Ő a hang, mely így hív: „Erre, erre!”

Ő mennydörög az igazságtalanság láttán. Úgy fordul, mint egy hatalmas kerék; ő a ciklusok teremtője. Miatta hagyjuk el otthonunkat, hogy keresésére induljunk, hozzá térünk vissza. Ő minden nő sáros gyökere. Ő hajt tovább bennünket, amikor úgy érezzük, végünk. Ő a kicsiny, nyers gondolatok és ügyek inkubátora. Ő az elme, ami bennünket kigondol, s mi vagyunk gondolatai.
Hol van ő jelen? Hol érezhetjük, hol találhatjuk meg? A sivatagokat, az erdőket, az óceánokat, a városokat, a külvárosokat és a kastélyokat járja. Királynők és campesinák között él, az ülésteremben, a gyárban, a börtönben, a magány hegyén lakozik. Gettókban, egyetemeken és utcákon jár. Lábnyomokat hagy, hogy próbálgassuk, beleillik-e lábunk. Mindenütt otthagyja lábnyomát, ahol akár egyetlen, termékeny talaj-ként kínálkozó nő él.

Hol lakik a Természeti Asszony?

A kút mélyén, a folyók forrás-vidékén, az idők előtti éterben. A könnycseppben és az óceánban. A fák belsejében. A jövőből jön és az idők kezdetéről. A múltban él, onnan hívjuk vissza. A jelenben él és asztalunknál ül, mögöttünk áll, ha sorban állunk, előttünk hajt az úton. A jövőben lakozik, és visszatér az időben, hogy most megtaláljon minket.
A hó alól feltörő fűszálban, a sárguló őszi búza zizegő szárában él, ott lakozik, ahová a holtak csókért járnak, s az élők imáikat küldik. Ott lakik, ahol a nyelv születik. A költészetben, a dobszóban, az ének-lésben él. A negyedhangokban, a díszítőhangokban, a kantátában, a sextinában és a bluesban lakik. Ő az inspiráció előtti pillanat. Messzi vidéken él, de elér világunkig.

Vannak, akik a Természeti Asszony létezésének bizonyítékát, igazolását kérik. Ők tulajdonképpen a lélek bizonyítékát akarják. Mivel mi vagyunk a lélek, mi vagyunk a bizonyíték. Mindannyian bizonyítjuk, nem csupán a Természeti Asszony létezését, hanem kollektív létünkben elfoglalt helyét is. E szavakkal meg nem nevezhető női istenség bizonyítékai vagyunk. Létezésünk párhuzamos az övével.
A külső és belső életünk során róla szerzett tapasztalataink szolgálnak bizonyítékként. Őt igazolja a lelkünkben, az éjszakai álmaink és nappali gondolataink, vágyódásaink és inspirációink során megélt számtalan találkozás. Az, hogy távollétében kifosztottnak érezzük magunkat, hogy sóvárgást és vágyakozást érzünk, ha nincs velünk; mindezek azt jelzik, hogy erre vitt az útja.

Ajánlott könyv:

Clarissa Pinkola Estés – FARKASOKKAL FUTÓ ASSZONYOK