Adj egy ötöst Magadnak!
Az önszeretet technikája

Mel Robbins legújabb könyvében megtanít arra, miként adj ötöst a legfontosabb embernek az életedben, annak a személynek, akit a tükörben látsz: SAJÁT MAGADNAK.
Remekül tudunk támogatni és ünnepelni másokat. Szurkolunk a kedvenc csapatainknak, követjük a kedvenc színészeinket, zenészeinket és influenszereinket. Jegyet veszünk a meccseikre, állva tapsolunk nekik a fellépéseiken, megfogadjuk az ajánlásaikat, vásárolunk a legújabb kollekciójukból, és figyelemmel kísérjük minden eredményüket.
A magánéletünkben is profin támogatjuk és segítjük a szeretteinket – a párunkat, a gyerekeinket, a legjobb barátainkat, a családunk tagjait, a munkatársainkat. Szülinapi bulikat meg ünnepségeket rendezünk a család minden tagjának; túlórát vállalunk, hogy kisegítsük az elhavazott kollégát, és elsőként buzdítjuk a barátnőnket, amikor megmutatja a netes randioldalra feltöltött profilját (Csodásan nézel ki!), vagy mellékállásban étrendkiegészítőket kezd árulni (Egy évre elegendő készletet kérek!). Mindenkit arra biztatunk, hogy kövesse az álmait, és sose adja fel a céljait.

De önmagunk ünneplése és bátorítása valahogy mindig elmarad. Sőt magunkkal épp az ellenkezőjét műveljük. Szidjuk magunkat. A tükörbe nézve ízekre szedjük és megkritizáljuk minden egyes porcikánkat. Romboljuk a saját önbizalmunkat, a céljainkról és az álmainkról pedig lebeszéljük magunkat. Másokért kezünket-lábunkat törjük – önmagunkért a kisujjunkat sem mozdítjuk

Ideje magadnak is megadni azt a bátorítást, amire szükséged van, és ami neked is kijár.

Önértékelés, önbecsülés, önszeretet, – mindegyikhez ezeknek a képességeknek az elsajátításával lehet megtenni az első lépést. Ezért szeretném, ha mindennap azzal indítanál, hogy lepacsizol a tükörképeddel. Ismerd meg, tanuld meg és gyakorold ezt a szokást minden egyes nap. A tükörpacsi több, mint egyszerű cselekedet – egy komplett és átfogó életfelfogást, gondolkodásmódot, filozófiát és egy olyan stratégiát takar, amellyel átprogramozhatók a tudatalattinkban rögzült sémák.

Megtanulhatod beazonosítani azokat a gondolatokat és meggyőződéseket, amelyek mentálisan lehúznak téged – ilyenek például, a bűntudat, a féltékenység, a félelem, a szorongás és az önbizalomhiány. És, ami még fontosabb, megtanulod olyan gondolatokra és új viselkedési formákra váltani ezeket, amelyek felemelnek, és tovább segítenek. Sokkal többről szól ez annál, mint hogy tudjunk vidáman ébredni, a gödörből egyedül kimászni, vagy hogy tudjuk felspanolni magunkat, amikor életünk legnagyobb és legizgalmasabb pillanatai várnak ránk.

Tedd fel magadnak a kérdést: Mire vágysz az élet egyes területein? Szeretnéd, ha az egész életed – a házasságod, a munkád – „ötös” lenne? Szeretnél „ötös” szülő, „ötös” barát lenni? Vágysz rá, hogy ismerjenek és elismerjenek; hogy érezd magadban az erőt és a hitet, amely lendületet ad a folytatáshoz?
Naná! És pontosan ez ennek a könyvnek a célja: hogy önbizalmat adjon, és megtanítson ünnepelni ÖNmagadat. Ha ez megvan, akkor bármi lehetsz, és bármire képes lehetsz. Beindul egy láncreakció. Lendületet kapsz, ünnepelni támad kedved, megerősödik a bizalmi kapcsolatod önmagaddal, és szétáradnak benned az öröm energiái.

Mindez veled kezdődik!

Ha több ünneplésre, megerősítésre, szeretetre, elfogadásra és optimizmusra vágysz, akkor először is meg kell tanulnod, be kell gyakorolnod, hogyan adhatod meg mindezt önmagadnak. De tényleg! VELED kezdődik minden. Ha te nem drukkolsz magadnak és az álmaidnak, akkor ki fog? Ha a tükörbe nézve nem vagy képes meglátni azt a szeretetreméltó embert, aki vagy, akkor hogyan várhatnád el másoktól, hogy annak lássanak? És ha már itt tartunk: amikor megtanulod szeretni és támogatni önmagadat, az sokat javít az összes többi kapcsolatodon is. Ha már képes vagy ünnepelni ÖNMAGAD, könnyebb szívvel tudsz majd drukkolni másoknak: a barátoknak, kollégáknak, családtagoknak, szomszédoknak, a párodnak. Merthogy képtelenség ténylegesen megadni másoknak azt, amit előtte nem adtál meg önmagadnak. Ha napi szokássá válik a tükörpacsizás, felfedezed az önszeretet és az önelfogadás nagy titkát.

A pacsizás másik komoly hatása ugyanis az, hogy többé nem a fizikai önvalónkat látjuk a tükörben, hanem a valódi önmagukat – az embert és mindent, amit az élete jelképez.

Többé nem csak a testünket látjuk a tükörben – üdvözöljük a jelenlétünket, mintha egy kedves szomszédnak integetnénk át az utca túloldalára. Felemeljük a kezünket, és minden reggel ezzel az üzenettel bocsátjuk útra magunkat: Hát, szia! Látlak ám! Menni fog! Mindez óriási hatással lesz a hangulatunkra, az érzelmeinkre, a motivációnkra, a rezilienciánkra és a hozzáállásunkra.

Amikor a tükörbe nézel, és üdvözlésre, ünneplésre emeled a kezed, nem fog semmi olyasmi eszedbe jutni, hogy: Jó ég! De kövér vagyok. Mekkora lúzer vagyok. Rémes alak vagyok. Ilyenkor képtelenség ilyesmire gondolni. Egyszerűen el fogod nevetni magad mondat közben. Ilyenkor azért nem jön ki semmiféle negatív gondolat a szánkon, mert egész életünkben pozitív asszociációk társultak a pacsizáshoz. Amint tükörpacsira emeljük a kezünket, a tudatalattink máris pozitív üzemmódra kapcsol, és elhallgattatja a fejünkben élő kritikust.
Aggodalmaskodni sem lehet tükörpacsi közben – ilyenkor képtelenség a ránk váró feladatokon, a munkahelyi e-maileken és egyéb tennivalókon lamentálni. Méghozzá azért, mert a pacsi a PILLANATNYI állapotunknak szól. Visszaránt a jelenbe.

A pacsizás nem más, mint közös ünneplés. A magasba emelt tenyér és a széles mosoly az őszinte büszkeség és a bátorítás két rögtön felismerhető jele. A pacsi azt jelenti, hogy együtt ünneplünk. Adunk a másiknak a saját energiánkból. Aki pacsit kap, az személyében kap megerősítést. A puszta létéért kap dicséretet és elismerést. Én pedig azt mondom, hogy ugyanebből az energiából meríthetünk erőt, ha pacsit tudunk adni a tükörképünknek. És van itt még valami, amin érdemes elgondolkodni: egy árva szót sem kell szólnunk közben. Már maga a pacsi azt üzeni, hogy ünnepelni valók vagyunk, bátran hihetünk magunkban.

Annak is lehet nagy hatása, ha olyan kijelentéseket mantrázunk, mint hogy „szeretem magam”, de a kutatások bizonyítják, hogy ha nem HISSZÜK, amit mondunk, akkor az elménk talál rá okot, hogy ne is figyeljen rá oda. Ezért is olyan fantasztikus a pacsizás. Sosem utasítja el az elme, mert mindig is az a gondolat társult hozzá, hogy hiszünk abban, akinek a pacsit adjuk. Ráadásul a pacsi nem passzív, szóbeli dicséret. Ha pacsit adunk magunknak, azzal bizonyítjuk az agyunknak, hogy „olyan ember vagyok, aki drukkol magának”. A pacsi fizikai megnyilvánulása annak, hogy magunk mellé állunk, elismerjük önmagunkat, bízunk önmagunkban.

Bár a pozitív gondolatok hangulatjavítónak kiválóak, önmagukban kevesek ahhoz, hogy új életet kezdjünk. Nem elég kívánni, hogy megváltozzon az életünk. Új szokásokat kell kialakítunk ehhez – és rendszeresen gyakorolni is kell ezeket. Ha másfajta életre vágyunk, el kell kezdenünk máshogy viselkedni és másfajta döntéseket hozni.

Az elménk célja és feladata, hogy segítsen valóra váltani az álmainkat.

A mi feladatunk pedig elhinni, hogy ez lehetséges, és bátorítani magunkat, hogy menjünk tovább az úton. Történjék bármi, őrizzük meg a hitünket – és ne szabjuk meg előre, hogy annak az álomnak mikor és hogyan kell valóra válnia.

Bízz hát ebben! Bízz önmagadban, és abban, hogy képes vagy felnőni a feladathoz, hogy tudod bátorítani magadat, és útközben gondoskodni is tudsz magadról. És reggelente, ha már úgyis ott állsz, szemtől szembe a tükörképeddel, szánj egy percet arra, hogy magadra mosolyogsz, tudva, hogy ebben a csodás életedben egyszer eljön az a pont, amikor végre minden tökéletesen, már-már varázslatos módon értelmet nyer.
És ahogy a tükörképed felé emeled a kezed, csak annyit mondj magadnak némán: „Hiszek benned …, szeretlek. És most gyerünk tovább, mert valami csodás dolog vár rád!”

Forrás: Adj egy ötöst Magadnak!

Ajánlott könyvek: