Mit gondolunk, a gyermekeink mit szeretnének a legjobban tőlünk? A legújabb iPhone-t? Új cipőt vagy divatos ruhát? Egy kirándulást a Disney Worldbe? Esetleg azt, hogy a legdrágább magániskolában tanulhassanak? Minden gyermek élvezi, ha valami újat kap, vagy elmehet a vidámparkba. Azonban amire minden gyermek vágyik, az ennél sokkal mélyebbre nyúlik, és semmi köze a divatos ruhákhoz, a legújabb elektronikus eszközökhöz, különleges kirándulásokhoz, de még a drága oktatáshoz sem. 

Meggyőződésem, hogy a szülőként elkövetett legtöbb hiba abban gyökerezik, hogy nem értjük, a gyermekünknek igazából mire van szüksége ahhoz, hogy jól fejlődjön.

Minden gyermek három dolgot akar tudni: 

 

Látható vagyok?  Értékes vagyok?  Fontos vagyok?

 

Amikor a gyermekek láthatónak érzik magukat, elhiszik, hogy értékesek, érzékelik, hogy személyként számítanak, nem csak azért, amit elérnek, és ilyenkor képesek kiélvezni a bennük szunnyadó energiák felszabadulását. Ez aztán átvált őszinte lelkesedéssé aziránt, ami éppen leköti a figyelmüket. Más szóval saját maguk természetes szeretete megmutatkozik az élet szeretetében.

Az életük kezdetén a gyermekek saját szeretethetőségük, méltóságuk és értékességük érzete rendkívül bizonytalan. Ekkor még nem merik szeretni és kifejezni önmagukat, ami természetes módon időt és tapasztalatot igényel. Ezen okból, különösen a korai időkben, szükségük van arra, hogy visszatükrözzük számukra, milyen sok dolog megvalósítására képesek, amihez hozzátartozik a saját életük irányítása is. Az erejüket meghatározza, mi hogyan látjuk őket, mi hogyan érzünk velük kapcsolatban. Más szóval a velük való kapcsolatunk sorsdöntő jelentőségű a fejlődésük ezen szakaszában. Ez győzi meg őket arról, hogy valóban azok, akinek érzik magukat. Ebből adódóan, ha túlzott figyelmet fordítunk a teljesítményükre, arra, amit időnként mondanak, vagy a viselkedésükre, kihagyjuk ennek a korai szakasznak az elsődleges szülői feladatát – az énképük visszaigazolását. Ilyen esetben történik az, hogy a valódi énjük ellen fordulnak, és kifejlesztenek egy hamis ént magukban, ami nem más, mint az ego. 

 

 

Szülőként kapcsolatban kell állnunk a saját gazdag, belső életünkkel, hogy sikeresen teljesíteni tudjuk ezt a feladatot. Figyelnünk kell saját vágyainkra, egyéni hiányosságainkra, mélyen ráhangolódni a célunkra és helyünkre ezen a földön. Ha nem így történik, gyökértelennek, kiábrándultnak és magányosnak érezhetjük magunkat. 

Ennek eredményeképpen úgy érezzük, hogy hiányt szenvedünk, és szülőként pontosan emiatt vagyunk hajlamosak a gyermekeinket arra használni, hogy velük váltsuk valóra a saját álmainkat. Ahelyett, hogy arra bátorítanánk őket, hogy azt tegyék, amit ők szeretnének tenni az életben, olyan irányba tereljük őket, hogy az megnyugtató legyen a hiányérzetünknek, a beteljesületlen vágyainknak és elhagyatottság érzésünknek. Ha nekünk ilyen nagy szükségünk van rájuk, hogyan lehetnénk képesek visszatükrözni nekik az értékeiket? Nem tudunk mással szolgálni, csak egy torz képpel, ami nem más, mint a saját magunkról kialakított elképzelésen alapuló szintén torz kép. Persze ezen keresztül meggyőzzük magunkat, hogy – amint arra a kultúra is tanított minket – mindennel, amit teszünk, azzal a gyermekeinket „szolgáljuk”. 

Mivel a gyermekekben – amikor már jól látható, hogy kik is ők valójában, és efelől megerősítést is kapnak – kialakul egy egységes énkép, kulcsfontosságú, hogy ne úgy kapcsolódjunk hozzájuk, mint a saját klónunkhoz, vagy egy elképzeléshez, amilyennek szerintünk lenniük kellene, hanem mint egy páratlan, kivételes egyénhez. Ily módon a mi elismerő pillantásunktól, jelenlétünktől és figyelmünktől – ami nem egyezik az engedékenységgel – kísérve fognak egy erős énképet kialakítani magukban. A velük folytatott interakció minden egyes alkalmával érzékeltessük velük a fontosságukat. 

 

„Látsz engem?” Ez az a nagy kérdés, amit a gyermekünk mindennap feltesz nekünk. „Elismersz annak, aki vagyok, aki nem ugyanaz, mint a te rám vonatkozó álmaid, elvárásaid és célkitűzéseid?” 

 

A gyermekeink az után sóvárognak, hogy a lehető legmélyebben megértsük őket, amire én úgy gondolok, mint az esszenciájukra – ez a valós lényük, akik ők, még mielőtt bármit „tennének”. Elvárják tőlünk, hogy a néha irracionális viselkedésük törmelékét letisztítva meglássuk az eredeti énjüket. Szükségük van arra, hogy visszaigazoljuk a belső jóságukat, függetlenül a csúnya dolgoktól, amiket néha tesznek vagy mondanak. A természetes, velük született, önmagukba vetett hit így nyer biztos alapot, ahelyett, hogy az ego elnyomná azt. 

A gyermekeink önértékelése akkor gyarapszik és fejlődik, ha azzal, ahogyan rájuk nézünk, ahogyan hallgatjuk őket, ahogyan beszélünk hozzájuk, azt tükrözzük vissza, mennyire szerethetőek. Ily módon szabadítjuk fel a bennük rejlő energiákat – kiterjesztjük bennük a születésüktől fogva erős énképet, ami aztán sikeresen végigvezeti őket az életen.

 

Csak akkor leszünk képesek reálisan megítélni az eredeti esszenciájukat és felhasználni a gyermeknevelést arra, hogy ez az eszszencia fejlődjön és virágozzon, ha képesek leszünk elválasztani azt, hogy elképzelésünk szerint kinek kellene lenniük a gyermekeinknek, attól, hogy kik ők valójában. 

 

Forrás: A tudatos család

 

Ajánlott könyvek:

A TUDATOS
CSALÁD

A siker alapelvei könyv

RADIKÁLIS
FELÉBREDÉS

ÖSSZEKAPCSOLT SORSOK KÜLÖNBÖZŐ VÉGZETEK