Az emberekhez hasonlóan a kutyák is nagyon különbözően élik meg érzéseiket a halál pillanatában. Az alábbiakat azoktól a barátaimtól hallottam, akik jelen voltak kutyájuk haldoklásánál.
„Az utolsó leheletéig harcolt.”
„Értetlenül nézett rám, mintha azt kérdezné, hogyan történhet ez meg?”
„Nyöszörgött, és kétségbeesett pillantást vetett rám.”
A kategória kiemelt könyvei:
A művészetterápia esszenciális gyakorlatai
„Békésnek, de végtelenül szomorúnak tűnt.”
„Testének minden porcikája remegett.”
„Olyan volt, mintha megkönnyebbült volna.”
Mindegyik viselkedés ugyanazt a reakciót váltotta ki a barátaimból: „Összetört miatta a szívem.”
Egyértelműen azért gyászoljuk meg ilyen intenzíven a kutyákat, mert ugyanazt (vagy ahogy korábban már utaltam rá, talán még erősebb) az érzelmi mélységet látjuk bennük, amit saját magunkban. Szeretjük a kutyákat, mert viszontszeretnek minket. Erős érzelmeket táplálunk irántunk, mert ők is erős érzelmeket táplálnak irányunkban. Azt gondolom, természetes, hogy ezek után felmerül bennünk az a kérdés, vajon ők is ugyanúgy gyászolnak-e minket, ahogyan mi gyászoljuk őket, és hogy ugyanazt érzik-e, ha meghal az emberük? Számtalan erről szóló történetet ismerünk, például Hacsikó, a japán akita kutya esetét, aki 1925-ben elhunyt gazdáját még 9 évvel annak halálát követően is várta a tokiói állomáson. Vagy Másáét, aki 2014-ben elkísérte barátját a szibériai Koltsovo városának Novoszibirszk Kórházába, és hiába nem jött ki onnan a barátja, Mása még hosszú idő eltelte után sem tágított az épület mellől. Még télen is ott várta, amikor a hőmérséklet mínusz 20 fok alá esett. Masha már egy éve várt, amikor a kórház dolgozói végre úgy döntöttek, befogadják őt a kórházba, ahol ma haldoklóknak és betegeknek nyújt olyan vigasztalást, amire csak egy kutya képes.
Az ember és a kutya közötti legnagyobb különbség természetesen az, hogy egy kutyának sohasem lehet elmagyarázni, mi történt. Amikor mély érzelmekről van szó, egy kutyánál nem lehet érvelni. Hallottam néha olyan esetet, amikor a gyerekek azzal vigasztalták magukat, hogy a kutyájuknak legalább nem kell majd meggyászolni őket. Az idős, kutyákkal és macskákkal élő emberek amiatt aggódnak, hogy ha meghalnak, egyedül maradnak az állataik, és egyedül kell meggyászolniuk őket. Annyira egyikük sem ment messzire, mint Karl Lagerfeld, aki többszáz millió dollárt hagyott burmai macskájára, Choupette-re. Talán azért, mert elfelejtette, hogy a pénz csak az embereket érdekli. Nem tudom, tehetünk-e egyáltalán valamit azért, hogy enyhítsük egy kutya vagy egy macska gyászát.
De mi a helyzet egy emberrel? Mit mondhatunk egy olyan embernek, aki nemrég veszítette el a kutyáját vagy a macskáját? Ebben az esetben is ugyanazokat a kliséket hajtogatjuk, amit egy ember halálakor. Különösképp sohasem rajongtam Elisabeth Kübler-Ross elméletéért, miszerint a gyászban öt fázis követi egymást: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Nemcsak az emberek, hanem az állatok miatt érzett gyász esetén is problémásnak találom ezt az elméletet. Általában nem tagadjuk senkinek a halálát, és nem is érzünk miatta haragot. Az alkudozás sem hangzik túl hihetőnek. A depresszió már érthető, hiszen alapvetően csak egy másik szó a szomorúságra. Az elfogadás pedig. Nos, tehetünk mást? Nem látok semmi zseniálisat ebben az osztályozásban.
Azt gondolom, hogy mint minden, amiről már beszéltem ebben a könyvben, így állati társunk halálának meggyászolása és életének ünneplése is mindenkinél személyes, egyedi módon történik. Senki sem írhatja neked elő, mit tegyél. Nem lehet „helyesen” gyászolni, mindenki másképp csinálja. Egyesek azt gondolhatják, hogy eltúlzod a gyászodat. Hadd gondolják. Azt gondolhatják, hogy néhány héten belül túl kellene lenned rajta. Hagyd csak rájuk. Az igazság az, hogy nem ők mondják meg, mi a helyes. Csak rajtad múlik. Miután tíz évig freudi analízist folytattam, egyvalami világossá vált a számomra: a szeretetnek és a gyásznak sincsenek szakértői.
Ami csak még jobban bonyolítja a helyzetet, hogy az esetek többségében arra kérnek minket – kutyák és macskák esetében különösen –, hogy „hozzuk meg a végső döntést”, ami azt jelenti, hogy elaltatjuk a barátunkat. Egy korábbi fejezetben már kifejtettem ezt a témát, mivel azonban nem egy könnyen megtett lépésről van szó, nem árt többször is beszélni róla. Még ha úgy is érzed, hogy nincs más választásod (mert az állat fájdalma elviselhetetlenné vált, nincs esély állapota javulására, vagy arra, hogy természetes halált haljon), egy ilyen döntés után egészen biztosan bűntudatot fogsz érezni. Ez az a pont, amiben egyetértek Kübler-Rossszal: tagadjuk meg, hogy a bűntudat egy hiba. A probléma abban rejlik, hogy utólag okoskodva azt érezhetjük, a dolog elkerülhetetlen lett volna, és hogy ebből adódóan másképp is dönthettünk volna. Ez csak még elviselhetetlenebbé teszi a bűntudatunkat. Éppen ezért nagyon fontos alaposan átgondolni, mielőtt meghozunk egy ilyen döntést egy állat életéről. Segíthet, ha átgondoljuk a következőt: Ha az ő helyében lennék, azt akarnám, hogy most érjen véget az életem, vagy azt, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy könnyebb legyen, csak hogy még egy kis időt a szeretteimmel tölthessek?
Említettem már a két patkányt, akikhez nagyon erős kötelék fűzte a fiaimat. Az egyiket Orának hívtuk (a nővére Kia volt, mert maori nyelven a Kia ora hellót jelent). Szabadon engedtünk őket a házban, és amikor megunták, bejöttek a hálószobánkba, ahol tudtuk, hogy biztonságban vannak. A napnak ebben a szakaszában a macskáink is aktívak voltak. Egy nap Ora eltűnt, ami mindannyiunkat elszomorított. Aztán egy este Leila és én az ágyunkban olvastunk, amikor halk kaparászást hallottunk a lepedőn. Ora volt az, bemászott az ágyunkba. Néhány másodperccel ezután egy hirtelen mozdulattal Meghala, a bengáli macskánk már rá is vetette magát. Belevájta a karmát a hasába, és mire sikerült kimenekítenünk őt a karmai közül, már elpusztult. Azonnal meghalt, talán a félelemtől. Nehéz döntés előtt álltunk: mondjuk el a fiúknak az igazságot, hogy ne várják tovább Ora hazaérkezését, de fennálljon annak a veszélye, hogy megutálják Meghalát ragadozó viselkedéséért, vagy tartsuk meg magunknak, mi történt? Végül úgy döntöttünk, megtartjuk magunknak szomorú halálának történetét. A fiúk sokáig gyászolták, de mi sohasem mondtuk nekik, hogy hagyják abba.
Amilyen nehéz írni erről (alapvetően nem tudom, miért, de úgy érzem, sokkoló, ami történt), annyira ég bennem a vágy, hogy kiegészítsem a történetet Leila, a feleségem reakciójával. Akárcsak a fiainkat, őt is nagyon letaglózta Ora halála. Nemrég bevallotta nekem, hogy amikor Ora elpusztult, jobban sírt, mint amikor az apja meghalt! (Most lehet, hogy azt gondolod, biztos nem kedvelte az öreget. De nem figyelemre méltó, hogy egy felnőtt, elképesztő érzelmi érettséggel és érzékenységgel rendelkező nő hosszabb ideig sír egy patkány halála, mint a saját apja halála miatt?)
Amikor Új-Zélandon éltünk az Auckland melletti Karaka-öbölben, volt egy kakasunk és egy tyúkunk, akik teljes jogú tagjai voltak állatcsaládunknak. Sokat kíváncsiskodtak, amikor írtam. Amikor a számítógépemen gépeltem, rátelepedtek a vállamra (éppen a Raising the Peacable Kingdom című könyvemen dolgoztam), és addig nem mentek el, amíg be nem fejeztem a munkát. Szerettek sétálni velünk a parton, ahová Benjy és a négy macskánk is elkísértek minket. A macskák békén hagyták őket, mert többé-kevésbé azonos méretűek voltak. Sajnos nem alakult ki köztük semmilyen kapcsolat, pedig reménykedtem benne. A kutyákkal szemben azonban teljesen elveszítették a félelmüket (Benjy természetesen imádta őket, ahogyan minden élőlényt, aki csak az útjába került). Ez egyre jobban aggasztott minket, és attól féltünk, rossz vége lesz. Az egyik sétánk során egy kutya szaladt a parton. Amikor meglátta a kakasunkat és a tyúkunkat, futni kezdett feléjük. Ők is futni kezdtek, amilyen gyorsan csak tudtak, a kutya azonban elkapta őket, mielőtt még bemenekülhettek volna a házunkba. Ha nem lettem volna ott, hogy megmentsem őket, biztosan megölte volna őket. Így szerencsére csak megsérültek, de nem komolyan. A gyerekeket érthetően megviselték a történtek, ezért úgy döntöttünk, jobb, ha nem tesszük ki őket többé ilyen veszélynek, és keresünk nekik egy otthont, ahol szabadon mászkálhatnak az erdőben. Találtunk is egy ilyen helyet. Amikor utoljára hallottunk felőlük, szülőkké váltak, majd nagyszülőkké, dédszülőkké és így tovább. (A tyúkok akár húsz évig is élhetnek, akárcsak a többi madárfaj. Hogy haszonállatként rövidebb ideig élnek, annak az az oka, hogy nem társaságként, hanem ételként tekintünk rájuk.)
Ugyanez lett a sorsa Hohepának (maori nyelven Józsefnek felel meg), békés királyságunk egy másik tagjának, a holland óriásnyúlnak is. Ő is a családunk tagja lett. A legszorosabb kapcsolat a macskánkhoz, a ragdoll fajtájú Tamaitihez fűzte. Rengeteg fotót készítettünk róluk, ahogyan éjszaka egymáshoz bújva alszanak, miközben Tamaiti védelmezően Hohepa egyik vállára teszi az egyik mancsát. Ő sem félt a kutyáktól, és ő is csatlakozni akart hozzánk partmenti sétáink során. Különösen esténként, amikor minden lecsendesedett, és rajtunk kívül alig voltak a parton. Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb ki fogja szúrni egy kutya, aminek nem lesz túl szerencsés a végkimenetele. Nem akartuk, hogy megismétlődjön, ami a kakasunkkal és a tyúkunkkal történt, ezért fájó szívvel úgy döntöttünk (rendkívül szeretetreméltó kis fickó volt), hogy odaajándékozzuk egy panziónak, az Aucklandtől északra lévő The Tree House-nak. Itt nagyon boldog élete volt. Nappal a teraszon ücsörgött, és üdvözölte az új vendégeket, éjszaka pedig szabadon mászkált az erdőben. Egy nap arról értesítettek minket, hogy nem tért haza. Meg kell hogy mondjam, egyikünk sem gyászolt, és Kübler-Rossnak talán igaza van: néha a tagadásnak is megvan a maga helye. Amíg elhitettük magunkkal, hogy Hohepa döntött úgy, hogy nem tér viszsza, le tudtuk rázni magunkról a gyász érzését. Szerettük volna azt hinni, hogy semmi sem bántotta, és hogy tovább folytatta boldog életét, ezúttal azonban nem emberek társaságában.
Ez mindannyiunk számára nehéz kérdés. Mindannyiunk alatt az emberi fajt értem. Amikor életünk társának választunk egy állatot, azt hisszük, hogy ő is így tesz. De mi van akkor, ha mégsem? Egy kutya esetében nehezen tudnám elképzelni, hogy azt mondja, viszlát, és elindul, hogy új életet kezdjen az ember nélkül, akit már régóta ismer (legalábbis még sohasem hallottam ilyen esetről). A macskák esetében azonban ez nem is olyan ritka: vagy úgy döntenek, hogy valaki mással akarnak élni, vagy úgy, hogy teljesen nélkülözik az ember társaságát. Elvonulnak a vadonba. A Karaka-öbölben az egyik macskánk, Miki pontosan ezt tette, ami mindannyiunkat sokkolt. Imádtuk, és elkényeztettük ezt a zsemleszínű cicát, aki természeténél fogva független volt. Nem írhattuk elő neki, mit tegyen. Egy nap eltűnt, de nem hosszú időre. A két házzal arrébb élő szomszédunk mesélte, hogy náluk kötött ki, és nem akar elmenni tőlük. Hazahoztam, de másnap ugyanúgy elment. Aztán megint. Az üzenet egyértelmű volt: hozzájuk tartozom, nem hozzátok. A szomszédunkban élő férfi nem kedvelte a macskákat, ezért Miki természetesen úgy döntött, hogy az ő párnáján fog aludni, közvetlenül mellette. Egy héten át minden este eltávolították (finoman szólva), míg végül a férfi feladta macskafóbiáját. Együtt maradtak, de nem örökre. Miki őket is otthagyta, ugyanolyan hirtelen és rejtélyes módon, ahogyan minket. Amikor rátaláltunk, már jó pár házzal odébb élt. Ugyanaz a történet, ugyanazzal a végkifejlettel. Aztán úgy döntött, nem akar többé emberekkel élni. Elég házba látogatott el ahhoz, hogy megkapja azokat az ételeket, amikre vágyott, de a házak mögötti dombokon élt, egyedül. Fura egy szerzet. Ez több kérdést is felvet: Tényleg mások a kutyák? Jobban hasonlítanak ránk, vagy legalábbis az emberek többségére abban, hogy nem képesek társ nélkül élni? Az emberek között is vannak remeték (bár biztos vagyok abban, hogy nagyon kevesen), és olyan kutyák is akadhatnak, akik úgy döntenek, hogy az ember nélkül folytatják az életüket. Ha létezik is ilyen kutya, én még sohasem hallottam róla. Nekem úgy tűnik, hogy a kutyák már sohasem választanák az ember nélküli életet, ahogyan mi, emberek sem lennénk képesek társ nélkül élni. Ha megfigyeljük a körülöttünk élő kóbor kutyákat, mindnek ugyanolyan szomorú a pillantása, ez az életmód ugyanis nem az ő választásuk. Olyanok, mintha azt az életet gyászolnák, amire vágynak.
Az Athénben élő kutyák kivételt képeznek ez alól. Mary Zournazi görög filmrendező készített egy dokumentumfilmet Dogs of democracy címmel. A filmben szereplő kutyák láthatóan nem szomorkodnak. De csak azért, mert kedvesen, barátságosan bánnak velük. Ezek a kóbor kutyák végtelenül méltóságteljesek, és amikor a görögök azok ellen a terhek ellen tüntetnek, amiket az Európai Unió vetett ki rájuk, a menet frontvonalában meneteltek közvetlenül a tüntetés vezetői mellett. Az emberek tisztelik és elismerik ezeket a kutyákat. Nem éhesek, nem fáznak, kicsit olyanok, mintha egy párhuzamos valóságban élnék a saját életüket. Ez is lehet boldog élet. Amikor ezeknek a kóbor kutyáknak a leghíresebb tagjai elpusztultak, hatalmas temetést rendeztek nekik, ahová nagyon sok athéni elment.
Nem vagyok nagy rajongója a pszichológiának (pedig régen pszichoanalitikus voltam, de ez ma már nagyon távolinak tűnik), és gyakran olyan érzésem van, mintha a pszichológia „bölcsességei” egy üdvözlőkártyán szereplő jókívánságokra hasonlítanának. Lehet, hogy ez egy kicsit erősnek hangzik, de jobban szeretem kisírni magam egy barátom vállán, minthogy egy diplomás idegennek beszéljek a problémáimról. Ennek ellenére megnyugtató érzés, hogy a pszichológusok többsége egyetért abban, hogy hiba határidőt szabni a gyásznak. Mintha bárki, aki túllépné a normálisnak tekintett gyászidőt, neurotikus vagy beteg lenne. A gyász alapvetően a betegség egy formája, és mindenkinek a saját tempójában kell feldolgoznia. John Bowlby pszichiáter és etológus híres négy szakasz elmélete (érzelmi sokk és közömbösség; bánkódás és keresés; kétségbeesés; újraszervezés és felépülés) bár rendkívül nagy hatású volt, és Elisabeth Kübler-Ross még híresebb öt szakaszát is megelőzte, csak egy ember elmélete arról, hogyan kellene megélni a gyász folyamatát, és ha akarjuk, egyszerűen nem kell tudomást vennünk róla. Nincsen abban semmi beteges, ha szomorúak vagyunk vagy depressziósok – ami nagyon sok emberről elmondható. És ha hosszabb ideig tart, mint azt bárki is várná, az az ő bajuk. Ne hagyd, hogy patologizálják a gyászodat! Ez a te gyászod. Egyedül a tiéd. Túlléphetsz rajta egy éjszaka alatt, de akár életed végéig őrizgetheted. A te dolgod, nem egy klinikai szakpszichológusé.
Csak te tudhatod igazán, mit érzel a kutyád vagy a macskád iránt, csak te tudhatod, mit érzel most, és csak neked van jogod ítélkezni önmagad felett.
A gyásznak nincsenek szabályai és szakaszai, és rajtad kívül senkinek sem tartozol válaszokkal. Egy szabály kivételt képez: nem jó ötlet csendben maradni a gyászunkkal,
különösen akkor, ha egy szeretett állatot veszítettél el. Végül is történetmesélő faj vagyunk.
Ha senki sincsen körülötted, beszélj a kutyádhoz vagy a macskádhoz. Ők szavak nélkül is meg fognak érteni, ebben biztos lehetsz.
Ajánlott könyvek:
ELVESZTETT TÁRSAINK
GYÁSZ NAPRÓL NAPRA
