Az „én” szó egyaránt megtestesítheti a legsúlyosabb tévedést és a legmélyebb igazságot, attól függõen, hogyan használjuk. A hagyományos alkalmazásában nem pusztán nyelvünk egyik leggyakrabban kimondott szava (a hozzá kapcsolódó „engem”, „nekem”, enyém” és „önmagam” névmásokkal együtt), hanem az egyik leginkább félrevezető is. A rendes hétköznapi használatban az „én” jelenti az őseredeti tévedést, tulajdon kiléted félreértelmezését, a hamis azonosságtudatot. Ez az ego. Ezt a hamis éntudatot nevezte Albert Einstein, aki nem csupán a térről és az időről, hanem az emberi természetről is mélyreható felismeréseket fogalmazott meg, „a tudat optikai illúziójának”. Idővel ez az illuzórikus én válik a valóság, a gondolkodási folyamataink, emberi érintkezésünk és kapcsolataink minden további értelmezésének, illetve inkább félreértelmezésének alapjává. És a valóságod az eredendő illúzió tükröződésévé lesz.
A jó hír a következő: Ha egy illúzióról tudatosítod magadban, hogy puszta illúzió, rögvest szertefoszlik. A káprázatnak véget vet a felismerés. Csak akkor ámíthat el huzamosabb ideig, ha összetéveszted a valósággal. Amennyiben rádöbbensz arra, hogy ki nem vagy, természetes módon ráeszmélsz arra, hogy ki vagy. Ez fog történni, miközben lassan és alaposan végigolvasod ezt a fejezetet és a következőt, melyek az egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak.
Milyen is a természete ennek az illuzórikus énnek?
Amikor kimondod az „én” szót, rendszerint nem a saját valódi kilétedre utalsz. A túlzó egyszerűsítés undok cselekedetével valódi lényed határtalan mélységeit összekevered egy puszta szóval, amit a hangszalagjaid képeznek, vagy az elmédben élő énképpel és mindazzal, mivel azonosítod magad. Tehát mire is utal a megszokott „én” és a hozzá kapcsolódó „engem”, „nekem” és „enyém” szócskák?
Amikor a kisgyermek megtanulja, hogy a szülő hangszalagja által képzett hangsor a saját neve, kezdi azonosítani magát egy szóval, és az elméjében alakot ölt egy gondolat arról, hogy kicsoda ő. Ebben a fejlődési szakaszban sok gyermek egyes szám harmadik személyben hivatkozik önmagára. „Jancsika éhes.” Ám hamarosan megtanulják a varázslatos „én” szót, s ezt azonosítják a nevükkel, amit már korábban elfogadtak a saját kilétüknek. Ezután újabb gondolatok támadnak elméjükben, és összeolvadnak az eredeti énképzettel. A következő lépés pedig a „nekem” és „enyém” szavakhoz kapcsolódó további gondolatok sora – ezek olyan tárgyakat jelölnek, melyek valamiképpen részét képezik az „énnek”. Ez a tárgyazonosulás, ami annyit jelent, hogy a gyermek éntudatával hatja át a dolgokat, vagyis végső soron a dolgokat jelentõ gondolatokat, és ekként belőlük meríti önazonosságát. Amikor az „ő” játékszere eltörik, vagy valaki elveszi tőle, heves szenvedés tör rá. Éspedig nem azért, mintha a játék valamiféle belső értékkel bírt volna – a gyermek amúgy is hamarosan elvesztette volna iránta az érdeklődését, és más tárgyakkal helyettesítette volna –, pusztán ama gondolat miatt, hogy az a holmi az „övé”. A játékszer részévé vált a gyerek kifejlődő éntudatának, az egójának.
És így miközben a gyermek felcseperedik, az eredeti énképzet más gondolatokat is magához vonz: az illető azonosul az egyik nemmel, bizonyos birtokjavakkal, az érzékek által észlelt testtel, egy nemzetiséggel, bőrszínnel, vallással és hitvallással. Egyenlősíti magát továbbá bizonyos – anyai, apai, férji, feleségi és így tovább – szerepekkel, felhalmozott ismeretekkel és nézetekkel, rokon- és ellenszenvekkel, valamint olyan eseményekkel, melyek „ővele” történtek a múltban – ezek emléke csupa-csupa olyan gondolat, amelyek még szilárdabban meghatározzák és a „személyes történetéhez” kapcsolják éntudatát. És ez csupán néhány dolog, amiből az emberek az identitástudatukat származtatják. Holott a felsoroltak végső soron nem egyebek, mint gondolatok, melyeket lazán kapcsol össze az a tény, hogy mindegyiket az éntudat hatja át. Ez a gondolati konstrukció az, amire rendesen hivatkozunk, amikor önmagunkról beszélünk. Magyarán szólva tehát az esetek zömében nem is te magad szólalsz meg, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem ennek a mentális konstrukciónak, az egoközpontú elmének valamely aspektusa tudatja jelenlétét. Miután feleszméltél, továbbra is használod ugyan az „én” szót, ám az lényed egy sokkal mélyebb rétegéből fakad.
Az emberek zöme mindmáig teljességgel az elmeműködés szakadatlan árjával, avagy a kényszeres gondolkodással azonosul, aminek java része ismétlődő és céltalan. A gondolkodási folyamatukon és az ezt kísérő érzelmeken kívül nem létezik más „énjük”. Ez a jelentése a spirituális öntudatlanság kifejezésnek. Amikor ezeket az embereket szembesítik a ténnyel, hogy a fejükben szüntelenül egy hang fecseg, döbbenten kérdezik, hogy „miféle hang?”, vagy épp dühödten tagadják a létét – ám ezt is épphogy maga a hang, a gondolkodó, a meg nem figyelt elme műveli. Jószerivel úgy tekinthetünk erre a hangra, mint különálló entitásra, mely megszállta őket.
Egyesek sosem feledik el az első alkalmat, amikor sikerült elszakadniuk a gondolataiktól, és ekként futólag megtapasztalni az identitásváltást, minek folytán az elméjük tartalma helyett egyszeriben a háttérben rejlő tudatossággal azonosulnak. Mások esetében a dolog olyan észrevétlenül zajlik le, hogy fel sem figyelnek rá, vagy épp csak annyi tudatosul bennük, hogy egész lényüket elárasztja az öröm és a benső békesség.
Forrás: Új Föld