Az egód nem Te vagy!

Láttál valaha őszi fát, melynek fele lombja már lehullt, s amelyet egy heves szélroham egyszeriben a maradék leveleitől is megszabadít? E könyv olyan lehet az életedben, mint az a bizonyos szélfuvallat. Akár a lombjától félig megfosztott fa, te is készen állsz rá, hogy szélnek ereszd régi gondolkodási sémáidat, és a szorongás, bánat, bűntudat, szégyen és harag bekorlátozó érzelmi mintázatait.

Legyen hát ez a könyv az erő, mely lecsupaszít a maradék „levelektől”, melyek még mindig visszahúznak anélkül, hogy tudnál róluk – az ego hamis ígéreteitől, s mindama észrevétlen kötődésektől és téves meggyőződésektől, melyek elleplezik előled az igazságot, miszerint egy vagy a Mindenséggel. Az évszakok körforgását elnézve mindnyájan jól tudjuk, a fának át kell vészelnie a telet, mely megfosztja lombkoronájától, hogy tavasszal új bimbók fakadhassanak rajta.

Hajlandó vagy hát felhagyni azzal, hogy az ego szemével tekints önmagadra? És képes vagy még tovább menni, és ráeszmélni, hogy az ego maga sem egyéb káprázatnál? Dr. Hawkins elárulja nekünk, hogy még az Igazságkereső én elkülönültségének képzete is puszta illúzió:

„Téveszme feltételezni, hogy valamiféle személyes én, ego törekszik és kutat, vagy épp ez éri el a megvilágosodást. El kell jutnunk a felismerésig, miszerint nem holmi ego vagy énidentitás járja igazságkereső útját, hanem a tudat egy személytelen aspektusa.”

Az ego fixációja, hogy sikeres „valaki” legyen a világban; mindnyájan azzal áltatjuk magunkat, hogy „én ez vagyok… ezt és amazt értem el… ilyen és amolyan tárgyakat birtoklok… ebben és amabban hiszek…”. Dr. Hawkins ellenben azt javasolja, hogy ne a „kilétünkre” fókuszáljunk, inkább azt firtassuk szüntelen elmélkedés közepette, hogy „mi vagyok én?”

Miközben lemondunk vélt „kilétünkről”, lassan eljutunk „mibenlétünkig”, nevezetesen magának a létnek a Forrásáig. S miután szélnek eresztettük identitásunkat és szerepszemélyiségeinket, meggyőződéseinket és kötődéseinket, sőt még az önmagunkról mint igazságkeresőkről alkotott képünket is, vajon mi marad belőlünk?

A szeretet szertefoszlatja identitásunkat, melyhez olyan görcsösen próbálunk ragaszkodni. A folyó elveszti nevét, amint beleömlik a tengerbe.

Ebbe a könyvbe dr. Hawkins munkásságának kulcsfontosságú tanításait válogattuk össze, hogy vezéreljenek minket az önmagunkra eszmélés útján. E tanítások bármelyike képes feltárni előttünk az Igazságot, ha megfelelően alkalmazzuk. Ahogy maga dr. Hawkins szokta mondani: „Az elefánt bármelyik lábát megragadva eljutunk magához az elefánthoz.”

Dr. Hawkins azt javasolja olvasóinak, hogy e könyvet forgatva inkább magára a „tudásra” törekedjenek, semmint „ismeretekre valamiről”. Tudásra szert tenni mélyen szubjektív élmény, ismereteket szerezni ellenben annyit tesz, mint tényeket halmozni fel.

Amennyiben képesek vagyunk feladni ennek a kicsiny „énnek” az illúzióját, dr. Hawkins ígérete szerint felülmúlhatatlan öröm lesz az osztályrészünk: „A hétköznapi emberi tapasztalatvilágban megközelítőleg sincs semmi, ami összehasonlítható volna Isten szeretetteljes Jelenlétének örömével. Semmilyen áldozat nem túl nagy, és semmiféle erőfeszítés nem túl sok, ha arról van szó, hogy ráeszméljünk e Jelenlétre.” A doktor ezt az ígéretet ama bizonyossággal igazolja, melyre csakis úgy tehetett szert, hogy ő maga is mindent feláldozott a Legvégső oltárán.

E kötet lehet bár csekély terjedelmű, mégis mélységes hatást gyakorolhat életedre. Hiszen végigvisz a teljes tudati átalakulás folyamatán – amennyiben úgy döntesz, hogy tanításait lényed legbenső mélyéből fakadóan alkalmazod.

Áhítattal és hálával:
Fran Grace, PhD

Az ego/elme tanult viselkedésformák halmaza, és a végső cél az, hogy felülemelkedjünk programozásán és működésén az Én erejének Kisugárzása révén, mely jótékonyan új összefüggésrendszerbe helyezi az életet.

Az Én Jelenlétét az élet minden formája iránti együttérzésként tapasztaljuk meg, s ehhez hozzátartozik az ember személyes énjének fejlődése is. Ennek következtében a kárhoztatás helyébe a megbocsátás lép, ami annak jele, hogy az ember alaposabb benső számvetést csinálhat, s felesleges aggódnia a nemkívánatos stressz miatt.

Ha az ember eggyé válik a jelenségekkel ahelyett, hogy elkülönülne tőlük, megtapasztalhatja a jelenlét elevenségét és Teljességét, mely minden létezőben kifejezésre jut. Ami létezik, az nem csupán passzívan „van”, hanem láthatólag inkább léte minőségeként, semmint akaratlagos szándékként kínálja fel magát a tudatosságnak. Ekként úgy tűnik, hogy az univerzum egy páratlan szépségű és tökéletességű ajándék, mely az Istenség benső Sugárzásával tündököl.

Az Isteni szeretet egy mindent magába foglaló mező, melynek minősége feledhetetlen, ahogyan mindenki tudja, aki valaha megtapasztalta a halálközeli élményt. Lényegéből fakadóan szavakkal ki nem fejezhető, Jelenléte pedig maga ez egységbe olvadás páratlan és tökéletes élménye. A világi életben semmi nincs, ami akár a közelébe érhetne. Az Isteni Szeretet végtelenül gyengéd, a benne rejlő határtalan erő mégis végtelenül hatalmassá teszi.

A Szeretet mint Jelenlét lényegéből fakadó minőség az időtlenség/örökkévalóság. Az Én a Jelenlét földi időben mért röpke pillanatát is végtelennek tapasztalja meg. Ez az egyik félreismerhetetlen jegye. Következésképpen aki akár az óra egy tűnő másodpercére is átélte a Valódit, az örökkön örökké ismerni fogja.

Isten Kisugárzása a tudatosság fénye, mely feltárja minden létező isteni jellegét. A Határtalan Jelenlét csendességében az elme elcsitul, hiszen nincs mit mondani; minden önmagáról szól híven és hiánytalanul. E felismerés birtokában az ember képes felülemelkedni a lét kontra nemlét végső kettősségén, hiszen tudatosul benne, hogy csupán a létezés lehetséges.

Az Igazság ellentéte nem lelhető fel, mivel a Valóság kizárja a valótlanságot. Ebben a felismerésben rejlik Isten békéje.

A félelem voltaképpen eleve kizárja Isten Jelenlétét. Az ellenszegülő ego teljes önátadása csakis akkor tárja fel a felfoghatatlanul mélységes békét, amikor a félelem szertefoszlik.

Végül még a szemtanú/megfigyelő illúziója is beleolvad magába a tudatba/tudatosságba, amit személytelenként és függetlenként tapasztalunk meg. Többé nem kötnek minket az okság vagy a változás béklyói. Az „idő” illúziója szintén belemosódik az Isteni Összhang Teljességébe. Nem vonzódunk a léthez, de nem is viszolygunk tőle, hiszen tudatunk még a megnyilvánulót is az ítélőképességünk által alkotott fogalomnak tekinti.

Az ego/elme gondolkodik, a (tudati) mező tud, az Én létezik.

A kettősségmentesség annyit jelent, hogy nem létezik forma, megosztottság és korlát – amilyen az idő, a hely vagy a gondolkodási folyamat –, beleértve az önkényes lineáris fogalmakat is. Az Istenség a maga lényegéből fakadó „sajátságai” révén mindentudó, mindenható és mindenütt jelen lévő; és minden annak következményeként fejlődik, hogy a meg nem nyilvánuló a Teremtés evolúciója útján megnyilvánulóvá válik.

A Valóságban kettősségmentes nézőpontból szemlélve megfigyelhető és megtapasztalható, hogy minden spontán módon zajlik, a folyamatosan valóra váló lehetőségek automatikus következményének mezőhatásaként. A Tudat/Valóság/Istenség határtalan összefüggésrendszerének mögöttes ereje, és ennek a tartalomra gyakorolt hatása láthatatlan. Az erő eme nemlineáris, végtelen mezeje egyaránt jelent van idebent, odakünn és mindenen túl.

A lehetőségek akkor válnak valóra, amikor ezt a körülmények megengedik vagy előmozdítják. A folyamatot elősegíti a szándék, valamint a tudat lényegéből fakadó személytelen minősége.

Mivelhogy az egész univerzum, és benne minden karmikus egységben létezik, a Valóság Teljessége maga a megvilágosodás élménye. Ha minden egy karmikus egység, ami ugyanabból a forrásból fakad, akkor kijelenthetjük, hogy bármiféle elkülönültség csupán észlelésünk szüleménye. A Valóságban az egy és a sok ugyanaz.

A kicsiny én feloldódik az Énben. Az Én az együttérzés erejével gyógyítja az ént; a megbocsátás elve biztosítja, hogy mi is elnyerjük a bocsánatot. Az önátadás e hajlandósága – ami az Isteni Kegyelemből fakad – teszi lehetővé, hogy Isten hatalma megnyilvánulhasson a Szentlélekként, és új összefüggésrendszerbe helyezze a megértést – s erejénél fogva megdöntse az észlelés uralmát és a vele járó kettősséget, ami minden szenvedés forrása. A kettősség feloldódása Isten végső ajándéka, hiszen általa kiapad a szenvedés forrása, és megszűnik rá való képességünk. A kettőségmentesség állapotában nem szenvedhetünk.

A misztikus útjának – a kettősségmentességhez vezető ösvénynek – lényege, hogy felülemelkedjen a lineáris birodalmon, és eljusson a nemlineárisig; hogy megpillantsa a tudat benső fényét, Valódi Halhatatlan Énjét. Mindenki hisz belső valóságérzékében, avagy „megismerőképességében”, mely minden tapasztalatunk és megfigyelésünk alapja a tartalomtól függetlenül. Az elme tartalma gondolkodik, de csupán a nemlineáris mező „tud”, másként hogyan ismerhetnénk meg gondolataink mibenlétét?

Mivel mindenki minden egyes pillanatban a tapasztalati világban él, a megtapasztalás és tudás képességének Forrása mindenkor karnyújtásnyira van tőle a maga kristálytiszta érintetlenségében. Minden emberi lény észleli, hogy szakadatlanul „megtapasztal”, függetlenül az örökkön változó tartalomtól.

Az univerzum úgy felel a szeretetre, hogy felfedi befolyását. Ez a köznapi észlelés előtt rejtve marad, ám a tudatosság szemét maga a szeretet teszi élesebbé. A tudatosság olyan képesség, mely túlmutat az érzékeken és érzelmeken. Ha az ember maga is túllép az emberközpontú kivetítéseken és korlátokon, ráébred, hogy minden élő lényegénél fogva tudatos, és a Teremtés isteni jellegéből fakadóan szeretetet sugároz.

Fontos tisztában lennünk azzal, hogy a tudatnak nincs konkrét tere, nincs fizikai területe, és persze korlátja sincsen. A közkeletű téveszme szerint „a fejemben tapasztalom meg a dolgokat”. Ám ez egyáltalán nem igaz. Hiszen hol is tapasztalhatnánk meg egy gondolatot? Sehol; erre semmiféle konkrét hely nem szolgál. A tudatnak természetéből eredően nincs konkrét formája; alak nélkül való. Tartalma formát ölt ugyan, ám a tudat mezeje maga olyan, miként a tér: nem lokalizálható.

Forrás: Az egód nem Te vagy

Ajánlott könyvek: