Amikor nyilvánosság előtt beszélek a bolygónkon uralkodó válságról, valaki biztosan odaveti a közönségből tiltakozásképp, hogy nincs is semmilyen válság, hiszen a bolygóval minden rendben lesz attól függetlenül, mit teszünk mi, emberek. Nem a Földanya van veszélyben, hanem az emberiség.
Ez az elcsépelt frázis a természet hatalmas erejével szemben tanúsított alázat és tisztelet megtestesülése; sőt, valójában az emberiség saját kiváltságosságáról, illetve a természet cél nélküli létezéséről alkotott meggyőződés enyhe formája. Ha elismerjük, hogy a Földanya egy élőlény saját életciklussal és céllal, azt is feltételezhetjük, hogy az emberiség szintén rendelkezik valamiféle evolúciós küldetéssel. Minden egyes fajnak, a Földanya mindegyik gyermekének megvan a maga szerepe, és ez alól mi sem vagyunk kivételek. Így e szerep beteljesítése a bolygó szempontjából döntő fontossággal bír.
Képzeljük csak el, mi lenne, ha azt mondanánk egy anyáról, akinek épp haldoklik a gyermeke, hogy „Az anyát vagy a családot nem fenyegeti veszély, csakis a gyermeket. Az anya miatt nem kell aggódnunk. Ha a gyerek meg is hal, ő rendben lesz”. Csak akkor történhet meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk saját ösztönös megérzésünket, miszerint az emberiség számos adottsággal rendelkezik, és küldetése a Föld bolygó fejlődésének szeretettől vezérelt szolgálata, ha az életre magára mindössze egy keringő szikladarabon véletlenszerűen zajló biokémiai folyamatok összességére tekintünk. Csak akkor gondolhatjuk úgy, hogy az emberiség túlélése nem számít, ha tagadjuk azt, hogy a Földanya egy logikával, öntudattal és céllal rendelkező lény.
A természet nem véletlenül hoz létre új fajokat. Tíz-húsz évvel ezelőtt ezen állítás végtelenül tudománytalannak hathatott volna, hiszen szembeszegül azzal az alapelvvel, miszerint az evolúció nem más, mint véletlenszerűen lezajló, a természetes szelekció kísérte mutációs folyamat; mára azonban az epigenetikai és biogenetikai kutatások világossá tették, hogy a gének, az organizmusok és a környezet együtt fejlődik, egy szorosan összekapcsolt, nemlineáris kapcsolat keretein belül. Azaz, az evolúció folyamata igenis tudatos. Nem, nem az intelligens tervezettség megközelítését hirdetem; kivéve, ha a természet maga által birtokolt intelligenciájáról beszélünk. A természetnek már eleve megvan a maga célja – nincs szüksége semmiféle istenségre ahhoz, hogy egy külső erőtől szerezze be azt. A teremtő ember mintájára alkotott istenkép letűnni látszik. Az új isten nem értelmet lehel a világegyetem élettelen gépezetébe; mivel az új isten maga az értelem az élő, szent világegyetemben. A fajok evolúciójáért felelős szervezőerő egy nagyobb, élő teljességtől származik. A környezet különböző organizmusokat hoz létre saját céljaira, illetve ez utóbbiak is alakítanak a környezetükön saját érdekükből. A részek teremtik meg az egészet, illetve az egész a részeket.
A Teljesség az emberiséget is saját céljai kiszolgálására teremtette.
Van valami megnyugtató abban a gondolatban, hogy a bolygó teljesen jól meglesz nélkülünk, azonban e megközelítés némileg fatalista jellegű is. Hasonlít ahhoz a fajta fatalizmushoz, amelyet az egyén saját céljától való elszakadása eredményez. Egyfajta céltalanság érzetét kelti. Ahogyan az emberiség elhagyja a felemelkedés egykori mítoszát és a dicső technológiai utópia gondolatát, tényleg egyfajta kollektív céltalanság érzete száll ránk. Hiszen a korábbi mítosz szerint mi magunk voltunk a cél. Ám ezt a célt mára meghaladtuk. Készen állunk arra, hogy valami nagyobb dolog szolgálatába állítsuk magunkat.
A kölcsönös létezés mítosza szerint a mindenféle adottságokkal felruházott, a szeretet által vezérelt emberiség lassan ráébred arra: ahogyan átverekedjük magunkat a jelenlegi „beavatási válságon”, az az egész bolygóra nézve nagy jelentőséggel bír majd. Mindannak romjain, amit ismerni véltünk, valami új születhet majd.
Forrás: Klíma – Átfogó megoldások egy élhatő jövőért
Ajánlott könyv: Charles Eisenstein
KLÍMA – ÁTFOGÓ MEGOLDÁSOK EGY ÉLHETŐ JÖVŐÉRT
