Két százszázalékos önbecsülésű ember elvileg majdnem mindig ugyanolyan döntést fog hozni – azt teszik, amit helyesnek hisznek (amit helyesnek hisznek, eltérő lesz, de nem annyira, mint gondolnád). Minden, amit átélünk, formál minket – vagy hozzátesz az önbecsülésünkhöz, vagy elvesz belőle. Ahogy bedobjuk a színeinket a keverékbe, látjuk az önbecsülés praktikus, valós életbeli, mindent felülíró hatását az ember gondolkodásán és döntéshozatali folyamatán. Most hat területen fogjuk megnézni a hatást, ezek a következők: az érdek típusa, magabiztosság, erőfeszítés, értékek és hiedelmek, igazolás és racionalizálás, valamint hangulat.

 

1. tényező: Az érdek típusa

Egy túlsúlyos, cukorbeteg nő tisztában van vele, hogy nem lenne szabad csokoládétortát ennie vacsorára, de attól még megeszi. Ez nem szolgálja az érdekét, mivel azonban alacsony az önbecsülése, az érdekei megváltoznak. A kanapén feküdni és sajtos pufit enni kétségtelenül élvezetes tevékenység, mégis a legtöbb ember nem azzal tölti a napját, hogy kényezteti magát. A különböző érdekeket az ember önbecsülése keresi és diktálja. Alacsony önbecsülés esetén az érdek típusa a jelenre vonatkozik. Az illető azt találja vonzónak, ami a szükségletei körül forog, és azonnali kielégülést nyújt – legyen szó akár az ego, akár a test vágyairól.

Az alacsony önbecsülésű ember érzelmileg éretlen, elsősorban az itt és most érdekli, és gyakran lemond ezzel a hosszú távú énjéről. Az egészen biztos, hogy képtelen egy másik ember elégedettségére és boldogságára koncentrálni, hacsak nincs mögötte valamilyen önző, hátsó szándék. Mikor megnő az önbecsülés, az illető érdekének szintje is megemelkedik, mely hosszan tartó elégedettséghez vezet. Sokkal értelmesebb dolgokban leli örömét, melyekből hosszútávon profi tálhat az azonnali örömök rovására.

Az itt szereplő ábra Abraham Maslow pszichológus szükséglethierarchiája, egy séma, mely az emberek által hajszolt szükségletek különböző szintjeit mutatja.

Az ábra alján a legalapvetőbb szükségletek szerepelnek, melyek elengedhetetlenek a túléléshez. Ahogy a szükségletek sorra kielégülnek, úgy vágyunk egyre nagyobb és komolyabb érzelmi beteljesülésre.

Általánosságban véve az ember a létra felső fokán a legrugalmasabb, legőszintébb és legnyitottabb. Sokkal magasabb intellektuális integritással jár el. Ahogy lefelé haladunk a piramison, egyre komolyabb szerepe lesz az érzelmeknek a döntéshozatal folyamatában. Egyre inkább az illető szükségletei kerülnek a középpontba, és a figyelme kívülről befelé kezd irányulni. A perspektívája szűkülni kezd, ahogy az egója egyre erősebb fénybe kerül, és a saját vágyainak kielégítését kergeti, annak rovására, ami helyes, vagy legalábbis helyesebb.

Nagyjából egysejtű barátunkhoz, az amőbához hasonlóan mi is hajlamosak vagyunk az örömöket keresni, és a fájdalmat elkerülni. Ugyanakkor az, hogy konkrétan mit kötünk össze az örömmel és a fájdalommal, egyénenként változik.

Az emberek úgy vannak huzalozva, hogy az örömöket hajszolják. A valóság természetéből fakadóan az örömhöz jelentés is társul. Éppen ezért, mikor azt tesszük, ami helyes – és inkább az értelmet keressük az átmeneti kielégülés helyett –, akkor örömöt érzünk, ha nem, akkor depressziósak leszünk, szorongunk, és szenvedünk a rossz kapcsolatokban.

Az öröm/fájdalom mechanizmus gátol meg minket abban, hogy a helyes irányba induljunk. Annak érdekében, hogy létezhessen a szabad akarat, az illúziót erősítő egónak ugyanolyan vonzónak kell lennie, mint a valóságnak. Ennek következtében jobb döntéseket hoz az ember, mert világosan látja, mi a legjobb neki, és mi értelmesebb és örömtelibb számára.

Az alacsony önbecsülés az erő az impulzus mögött, melynek hatására az ember jóllakatja az egót és a testet. Mivel úgy vagyunk kitalálva, hogy az örömöt hajszoljuk, mikor nem sikerül elérnünk azt a valóságban azzal, hogy jelentést kapcsolunk hozzá, akkor mulandó dolgokban keressük. Gyakran csapjuk be magunkat azzal, hogy elhisszük, fontos, amit csinálunk, hogy továbbra is olyasmi után mehessünk, ami szórakoztató, mégis közben úgy érezzük, jelentősége van. Értelemmel ruházzuk fel az értelmetlent, azt mondjuk magunknak és másoknak is, hogy amit csinálunk, az jelentőségteljes, miközben mélyen legbelül jól tudjuk, hogy csak cselekedeteink igazolását keressük.

Például mit szólnál hozzá, ha valaki a kapcsolatain keresztül elintézné, hogy megkapj egy jó munkát? Valószínűleg nagyon jól éreznéd magad. De hogy éreznéd magad, ha harminc ledolgozott év elteltével tudnád meg, hogy az egész hamis volt; hogy nem működő gépek gombjait nyomogattad, hogy színészek vették fel a telefont, mikor hívtad őket, akik csak szerepet játszottak. Ami azt illeti, rendkívül sikeres voltál a „munkádban”, csakhogy ebből semmi sem volt igazi. A legtöbb ember le lenne sújtva – de miért? A válasz egyszerű: a munkád nem volt valódi, így nem volt semmi értelme, következésképpen nem volt örömteli.

Minél inkább éled az életed, annál jelentőségteljesebb és örömtelibb élményekben lesz részed. Minél inkább visszahúzódsz, és az átmeneti kényelmet választod, vagy az ego illúzióit hajszolod, az élet annál kevésbé lesz örömteli számodra. Ebben az állapotban néha produktívnak érzed majd magad, ám mélyen legbelül fel fogod ismerni, hogy a céljaid nem kielégítők. Nem számít, mennyi erőfeszítést teszel bele, az elégedettség mulandó lesz, mert a végcél nem jelentőségteljes. Kényelmesen élni és szórakozni még nem elég; a lelkünk rág minket, nemcsak azért, hogy többet tegyünk, hanem azért is, hogy többé váljunk.

Az egészen világos, mennyire fontos tudni, hogy valakinek magas vagy alacsony-e az önbecsülése, és látni, mi fogja érdekelni, és nagy valószínűséggel milyen célok után megy majd. Folytassuk azzal, hogy röviden átnézzük a többi tényezőt is, melyekre hatással van az önbecsülés.

 

 

2. tényező: Magabiztosság

A magasabb önbecsülésű emberek sokkal magabiztosabbak abban, hogy képesek hatékonyan gondolkodni és cselekedni, különösen az új szituációkban. Sokkal könnyebben tartanak ki, mikor komoly nehézségekkel kell szembenézniük, és nem emészti fel őket az elbukás lehetősége. Emlékezz, hogy minél alacsonyabb valakinek az önbecsülése, annál nagyobb az egója, annál jobban aggódik, hogy mit gondolnak róla mások, és annál inkább lefoglalja a saját teljesítménye.

 

3. tényező: Erőfeszítés

Valaki meg akar tenni valamit, ám ha ez a dolog nem éri meg az erőfeszítést, akkor nem fog cselekedni – ebben nincs semmi meglepő. Az azonban újdonságnak számít, hogy a szükséges erőfeszítés nemcsak a döntésünkre van hatással, hogy megteszünk-e valamit, vagy sem, de azt is megváltoztatja, hogyan látjuk a szituációt, és mit érzünk a dologgal kapcsolatban. Miért van ez?

Képzelj el valakit, aki tudja, hogy segítenie kellene egy barátján, de egyszerűen nincs hozzá kedve. A segítség elmulasztását indokolhatja azzal, hogy azt gondolja, a barátjának nincs is szüksége a segítségére. Vagy azzal teszi észszerűvé, hogy olyanokat gondol, mint hogy „amúgy sem olyan jó barátom”, vagy hogy „jogom van a pihenéshez, mert nagyon keményen dolgozom”. Következésképp akárhogy mérjük is, be kell írnunk az egyenletbe az erőfeszítés mértékét, hogy bepillantást nyerjünk az illető gondolkodásába, valamint a lehetséges következő lépésébe.

Továbbá az abszolút fájdalom vagy erőfeszítés egy szituációban csakis az önbecsülés mértékével szembeállítva mérhető. Minél magasabb a megbecsülés, annál kevésbé látható az erőfeszítés. A fájdalom, amelyet érzünk, fordítottan arányos az önbecsüléssel.

Normális esetben például szinte bármit megtennénk azért, akit szeretünk. Ám még a legkisebb erőfeszítés is fájdalmas lehet, ha csupán egy kevés megbecsülést érzünk az adott személy részéről, vagy dühöt érzünk iránta. Nos, a legtöbb erőfeszítés vesződséges. A reakció visszahat ránk. A magasabb önbecsülésű emberek nem érzik fárasztónak vagy fájdalmasnak, hogy azt teszik, ami helyes, ellentétben az alacsony önbecsülésűekkel.

Mikor szeretjük magunkat, befektethetünk abba, ami hosszú távú megelégedéssel tölt el minket, és ami a jóllétünket szolgálja, méghozzá maximális erőfeszítéssel és minimális fájdalommal. Még ha hatalmas mennyiségű energiát fektetünk is bele, az önbecsülésnek köszönhetően korlátlan energia- és inspirációforráshoz fogunk hozzáférni.

Összefoglalva azt mondjuk, hogy minél magasabb valakinek az önbecsülése, annál inkább hajlandóbb arra, hogy erőfeszítést tegyen önmaga és az élete érdekében, és hogy azt tegye, ami helyes, mikor másokról van szó.

 

 

4. tényező: Értékek és hiedelmek

Ha olyasvalakivel randevúzol, akit kedvelsz, és aki szintén kedvel téged, de azt gondolod, hogy minden nő csak bánt téged, akkor a nő iránti érdeklődésed szintje ellentmondásban van a cselekvésre késztető motivációddal. Vagy egy másik példa: ha úgy gondolod, hogy egy hazugságvizsgáló teszt nem működik, akkor nem fog működni rajtad. Eredménytelen lesz, de nem azért, mert maga a vizsgálat nem működik, hanem azért, mert a következő hiedelmen alapul: ha hazudsz is, a szerkezet nem fogja tudni. Így nincs jelen félelem, és éppen ez az, amit a szerkezet kiszűr.

Az egészségtelen és téves hiedelmek azért alakulnak ki, hogy megvédjenek minket, és a korlátainkon alapulnak. Szinte minden, amit teszünk vagy hiszünk, azért van, hogy igazoljuk velük a világgal és önmagunkkal szembeni viselkedésünket. Ha nem érezzük szükségét annak, hogy kitartsunk egy téves vagy káros hiedelem mellett, akkor elengedhetjük. Az önbecsülés adja nekünk az érzelmi löketet, és a képességet az elengedéshez.

A beszűkült értékeknek szintén az alacsony önbecsülés az alapja. Mikor nem látunk tovább a tulajdon vágyainknál és szükségleteinknél, úgy alakítjuk majd az értékeinket, hogy azok összhangban legyenek a narcizmusunkkal. Csökkentjük az elvárásokat, ahelyett hogy növelnénk a tudatosságunkat.

 

5. tényező: Igazolás és racionalizálás

A bűntudat csökkentésére értelmet kell találnunk a korábbi viselkedésünkben. Hogy jobban érezzük magunkat úgy általában, vagy azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket velünk tettek, létrehozunk egy képet a világról és önmagunkról, mely azzal áll összhangban, aminek igaznak kell lennie számunkra, és nem azzal, ami tényleg igaz.

Mikor úgy döntünk, megteszünk valamit, ha nem fizetnek vagy kompenzálnak érte valamilyen más módon, tudat alatt sokkal szívesebben tesszük meg azt. Mi másért csinálnánk? Szívesebben gondoljuk azt, hogy nem követtünk el hibát. Muszáj igazolnunk magunkat. A többnyire tudat alatti folyamat az egóval függ össze. Úgy alakítja az információ feldolgozását, hogy az meggátoljon minket abban, hogy tisztán lássuk, ami előttünk van, és világosan gondolkodjunk az adott dologgal kapcsolatban. Nézzünk meg egy másik példát: egy alkoholista, akinek a munkája zsákutca, és már a harmadik házasságát tapossa, vagy arra a következtetésre jut, hogy segítségre van szüksége, vagy arra, hogy a világ igazságtalan. Tudnunk kell, milyen színekben látja a világát, annak érdekében, hogy pontosan olvashassunk a gondolataiban és az érzéseiben egy adott szituációban.

Bizonyos helyzetekben önigazolásra is sor kerül. Ha valaki lényeges mennyiségű időt, erőfeszítést, energiát és pénzt fektetett valamibe, akkor a szemlélete hasonlóan egyoldalú. Az egója miatt nehezebben lép tovább, és igazolni is fogja, hogy ennek mi az értelme. Mikor valaki komoly mennyiségű időt fektet valamibe, a kognitív disszonancia nevű pszichológiai jelenség lép életbe, és ilyenkor az illető nem akarja, hogy el kelljen veszítenie a befektetését. Kevésbé lesz képes arra, hogy „odavágjon egyet az egónak”.

Pont e miatt a bizonyos emberi hajlam miatt van az, hogy egy autóértékesítőnek olyan sokáig tart, mire beszél a „menedzserrel”. Minél több időt töltesz várakozással, annál nehezebb csak úgy kihátrálni. Ugyanez igaz a randevúzásra is. Az az illető, aki már sokat fektetett egy kapcsolatba, kevesebb valószínűséggel fog véget vetni neki. Kérlek, értsd meg, hogy ismét csak az önbecsülés a kulcsfontosságú tényező, melyet a szituáció felméréséhez használnunk kell. Egy alacsonyabb önbecsülésű ember nem fogja azt gondolni, hogy csak az idejét vesztegeti, míg a magasabb önbecsülésű képes lesz elfogadni és átlátni a helyzetet, és kilépni belőle, mikor többé már nincs értelme az egésznek. Így miközben fontos ismerni az olyan tényezőket, mint a befektetett idő, az energia és az erőfeszítés, az önbecsülés befolyása sokkal nagyobb, mivel ez határozza meg ennek az érzelmi erőnek a súlyát.

 

 

6. tényező: Hangulat

A hangulat az önbecsülés árnyéka, mely átmenetileg vagy felemel, vagy lelohaszt minket, és ezen múlik, milyen színben látjuk a világunkat és önmagunkat. Minél alacsonyabb valakinek az önbecsülése, annál inkább válik tényezővé a hangulat a gondolkodásában és az érzéseiben. Ahogy már említettük, mikor valakinek nagyon alacsony az önbecsülése, az illető teljesen magával van elfoglalva. Ennek következtében pedig a gondolatai és a cselekedetei is sokkal nagyobb valószínűséggel függnek majd a hangulatától.

Mivel az alacsony önbecsülés erősebb egót teremt, a másokra is kiható szituációk nem olyan fontosak, mint amilyen fontosak egy érzelmileg jóval stabilabb ember számára lennének. Mikor a dolgok mégis hatással vannak az alacsony önbecsüléssel rendelkező emberre, akkor minden sokkal jobban fel van nagyítva. Gyorsan azt feltételezi, hogy minden róla szól. Mi másról is szólhatna, ha nem róla, az univerzum közepéről? Következésképpen két tényező határozza meg a hangulat súlyát a döntéshozatal folyamatában: az önbecsülés és az adott esemény jelentősége. Mikor úgy ítélünk meg valakit, hogy nagyon alacsony az önbecsülése, a szituációt pedig úgy, hogy nincs túl nagy jelentősége, akkor a hangulat nagyon komoly erővel bír a döntéshozatal folyamatában.

Például lehet, hogy az illetőnek nincs kedve kivinni a szemetet (jelentéktelen esemény), ám ha három hét távollét után jön haza, és a menyasszonya szülei most először jönnek majd át, akármekkora is az önbecsülése, nagyobb fokozatra fog kapcsolni. Lehet, hogy valakinek nincs kedve felhívni a húgát és bocsánatot kérni tőle egy nagy veszekedés után, de ha a húga beteg, és kórházban van, akkor az önbecsülés lesz a mérvadó. Azért azt is tisztázzuk, hogy egy magasabb önbecsüléssel rendelkező ember eleve nem is hagyná, hogy felhalmozódjon a szemét, ahogy azt sem engedné, hogy az egója diktálja a húgával való kapcsolatát.

Ahogy azt már korábban megvitattuk, mikor valakinek magasabb az önbecsülése, sokkal nagyobb késztetést érez arra, hogy helyesen cselekedjen, függetlenül attól, hogy van-e hozzá kedve, vagy sem. Ám ahogy csökken az önbecsülés, a hangulat veszi át az uralmat a gondolatok felett, a leendő viselkedés pedig az adott szituáció jelentőségén múlik.

Mikor az ego bekapcsol, nem igazán vagyunk képesek tovább látni és érezni a fájdalmunknál. Ez hasonlít a fizikai fájdalomhoz: amikor valakinek fáj a foga, nehezére esik mások igényeire koncentrálni. Együttérzést tanúsítani az éhezőkkel, hajléktalanokkal és szenvedőkkel szemben a lehetetlennel határos, mikor az embernek lüktet a foga.

Hogy jobban megértsük az önbecsülést, és hogy milyen szerepet játszik az ember attitűdjének, gondolkodásának és viselkedésének alakulásában, elengedhetetlen megtanulni, hogyan azonosítsuk be, hogy néznek ki a magas önbecsüléssel rendelkező emberek és az utánzataik, akikkel gyakran összekeverik őket.

Forrás: Olvass az emberekben

 

Ajánlott könyvek:

OLVASS
AZ EMBEREKBEN

A siker alapelvei könyv

TUDD MEG KI NORMÁLIS
ÉS KI NEM

AZONNALI
ELEMZÉS