Az öröm ezer neve a felébredt elmét kívánja bemutatni működés közben. Egy rendkívül érdekes beszélgetés ez, amelyben Byron Katie egyedi és elgondolkodtató véleményét és kommentárjait ismerhetjük meg Tao Te Kingről.

 

“Kezdetben volt a Tao. Minden belőle fakad; minden hozzá tér vissza.”

 

Az embereket lenyűgözi a dolgok eredete. „Mikortól vette kezdetét a világegyetem? – kérdezik. – Honnan származom?” Amint végre szert teszel egy kis világosságra, máris nyilvánvalóvá válnak az ehhez hasonló kérdésekre adott válaszok. Mikortól vette kezdetét a világegyetem? Itt és most (már ha egyáltalán van kezdete).

 

Egy tiszta elme belátja, hogy a múlttal kapcsolatban minden csupán gondolat.

 

Egyetlen gondolatnak az érvényességére sincs más bizonyíték, mint egy másik gondolat, és még ez a gondolat is tovaszáll, és aztán az a gondolat, hogy „ez a gondolat tovaszáll”, maga is tovaszáll. Kizárólag a „most” létezik, és még a „most” is a múlt gondolata. Ami azt illeti, a világegyetemnek nincs se kezdete, se vége. Folyamatos keletkezésben van, és mindig vége van. Honnan származom? Épp ebből a gondolatból. Hoppá: már el is tűntem.

Nincs ebben semmi misztikus. Ha nehezen felfoghatónak tűnik, az épp azért van, mert annyira egyszerű és tiszta, hogy egy bonyolult elme képtelen belátni. Amit az emberek „misztikus tapasztalás”- nak neveznek, lehet ugyan nagyon világos, és egy darabig egyfajta kegyelmi állapotnak tűnhet, de végső soron az ilyesminek semmi jelentősége. Ezek nem olyan tapasztalások, amelyeket behívhatnánk vagy elutasíthatnánk; ezek csak az elme mozgásai.

Részed lehet akár a legcsodálatosabb kinyilatkoztatásokban, megmutatkozhat előtted a fizikai teremtés egésze, az idők kezdetétől az idők végéig, hogy miként kezdődik a világegyetem a semmivel, fejlődik mindenné, és a végtelenben miként hajlik meg és tér vissza önmagába; hogy olyan, mint egy számokból álló kör, és a benne lévő számok nem pusztán számok, hanem egyben energiák, fény-, hang- és színrezgések, mindenféle elkülönülés nélkül, tökéletesen összehangolva; hogy minden létező, minden anyagi dolog, minden atom szintén rezgés és szám, a nullától egészen a végtelenig; hogy a tűz egy szám, ahogy a levegő, a víz és a csillagok is; hogy miként tér vissza minden önmagához a teljes megértés által, és hogy minden – toll, felhő, galaxis, hangya, atom – különböző számon és frekvencián rezeg; hogy a számok miként haladnak végig az úton, majd miként térnek vissza a nullába; hogy a forma egész univerzuma, az idők kezdetétől az idők végezetéig, és közte minden, egyszerre történik tűzben, vízben, jégen, levegőben, sziklában, agyagban, emberben, állatban, csendbenés mindez akkor sem jelent semmit.

 

Végső soron az univerzumban minden csupán valamiként elképzelt semmi, és te az elképzelt önmagad előtt létezel, bármit is gondolsz önmagadról.

 

 

Hiába tapasztalod meg egyetlen gondolatban az összes szintet és dimenziót, minden fátylat és hurkot, még a legmélyebb tudásnak sincs semmi értelme. Bárki bármilyen szinten beléphet, és az is igaz lenne. Nincs semmi, ami ne lenne igaz, ha hiszel benne, és semmi, ami igaz lenne, akár hiszel benne, akár nem. Te vagy a tudatosság. Ez mindent tartalmaz; nem hagy ki semmit, egyik szintből sem. Egyik történet sem marad ki.

Az igazság az, hogy minden az énből származik. Ha nincs gondolat, nincs világ. Anélkül, hogy az én kivetítené magát, nincs se kezdet, se vég. Az én pedig csak úgy egyszerűen felbukkan: nem származik semmiből, és nem tér vissza semmibe. Valójában még a „semmi” is az énből születik, mivel még az is egy fogalom. Azzal, hogy arra gondolsz, semmi sem létezik, tovább folytatod a teremtés műveletét. Az én az egész világegyeteme eredete. Minden gondolat ebből az első gondolatból születik, és az én nem létezhet ezek nélkül a gondolatok nélkül. A megvilágosodás minden története tovaszáll. Ez csupán egy újabb múltról szóló történet. Ami öt másodperccel ezelőtt történt, akár egymillió évvel ezelőtt is történhetett volna. A gondolatok azok, amelyek lehetővé teszik az én számára, hogy elhiggye, saját énképpel bír. Amikor ezt felismered, belátod, hogy nem létezel te, aki megvilágosodhatna. Felhagysz azzal, hogy énként tekints önmagadra, és mindennel egyenlővé válsz.

Ha az elmédnek nincs semmije, amivel azonosíthatná magát, akkor mindent a maga szépségében tapasztalsz meg, akár mint önmagad. Régebben elképesztően áttetszőnek láttam a kezemet és az ujjaimat. Rácsodálkoztam az ujjaimról visszapattanó, benne és rajta keresztül áramló fényre. Olyan volt, mint megfigyelni a molekulák születését, testbe rendeződését, az összes sugárzást, és ez nemcsak az ujjaimra vonatkozott, hanem mindenre. Most is ugyanolyan szép minden, csak már nem vagyok annyira megdöbbenve. Hozzászoktam, hogy bármilyen univerzum megjelenhet; számomra mindegyik elfogadható. Mindig új, de most már hétköznapibb; érettséget, megszokottságot öltött magára.

Eleinte, 1986-ban, a folyamatos elragadtatottság állapotában éltem, annyira megrészegültem az örömtől, hogy úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó villanykörte. De ebben megbújt egyfajta elkülönülésérzet; láttam, hogyan rémített meg egyeseket, mások pedig miként emeltek piedesztálra. A ragyogás folytatódott, de végül az átélt élmény a hétköznapiság benyomását keltette. Amíg nem volt hétköznapi és kiegyensúlyozott, addig nem bírt nagy értékkel az emberek számára. Vagyis, ha valaki kéri, találkozik vele. Elég érett ahhoz, hogy találkozzon vele. Nincs benne semmi különös.

Az emberek a saját példájukon keresztül fokozatosan megtanítottak arra, hogyan kommunikáljak. Korábban, amikor valaki azt mondta, „szép napunk van”, gyakran kuncogni támadt kedvem. Akár még az is megeshet, hogy ezt a kijelentést a legviccesebbnek tartom, amit csak valaha hallottam. „Ha-ha! Ez jó volt. Szerintük létezhet olyan, hogy nap.” Ha valaki a nevem iránt érdeklődött, volt, hogy azt válaszoltam: „Nincs nevem.” Azt kérdezték: „Ki vagy?” Mire azt feleltem: „Nem tudom.” Azt mondták: „A neved Katie.” Mire azt feleltem: „Nem, nem az.” Azt mondták: „Te nő vagy.” Mire azt feleltem: „Én nem így tapasztalom.” Azt kérdezték: „Mire gondolsz?” Mire azt feleltem: „Nem gondolkodom.” Meg akarták értetni velem, hogy gondolkodom. Pár nő hajthatatlannak bizonyult. Olyan nagyon be akarták bizonyítani, hogy valójában gondolkodom, hogy két teljes napon át igyekeztek meggyőzni róla. Közölték: „Minden bizonnyal gondolkodsz, hiszen beszélsz.” Mire azt válaszoltam: „Márpedig nem.” „De muszáj.” Közölték, hogy tagadásban élek, és csak becsapom magam. Végül megértettem. „Ó, ti azt hiszitek, hogy ha felmerül bennetek egy gondolat, azt ti csináltátok” – állapítottam meg. Megértettem, miért hitték, hogy gondolkodom. De az igazság az, hogy nem gondolkodom.

A gondolatok csak úgy felbukkannak. Habár még ez sem igaz. De ha így lenne, akkor sem én csinálnám a gondolkodást: engem gondolkodtatnának. Az egész érettebb és megalapozottabb lett. Meg kellett értenie a régi belső énje világát, hozzá kellett szoknia a személyiségként történő saját megjelenéséhez, meg kellett szoknia a saját tükörképét, miközben az emberek történetei biztosítottak énképet számára.

Olyan volt, mint tükröt tartani egy kisgyereknek, aki semmi érdeklődést nem mutat iránta, mivel nem látja benne önmaga képmását. Aztán egy nap új ruhát adsz rá, és ha megérti, hogy ez a saját képmása, örömmel tölti el, és amikor a tükörbe pillant, látni fogja az egész világot és az összes galaxist. Ez a testem. A ruhám és a meztelenségem. Minden egyszerre jelenik meg. Most az egész én vagyok. Minden évvel egyre felismerhetetlenebbé válik az, amit „nagy átverés”-nek nevezek. Eltávolodom az igazságtól, és azt mondom: „Ez egy fa. Ez az égbolt. Katie vagyok.” A szeretet kedvéért, hogy ott találkozhassak másokkal, ahol tartanak.

 

 

Az egész nyelve hétköznapivá vált. Nem tűnik sem okosabbnak, sem ostobábbnak másoknál. Minél inkább alkalmazkodik, és magára ölti az egyformaságot, annál erősebb és megbízhatóbb lesz, és annál mélyrehatóbb lesz a behatolás. Kimondok vagy megteszek bármit, ami természetes. Most már megérett. Amikor az emberek a nevem után érdeklődnek, azt felelem: „Katie”. Azt mondom „hűvös ez az este”, vagy „gyere, kedvesem, és nézd ezeket a felhőket”, vagy „hát nem édes a rózsák illata?”. Ha azt mondod nekem, hogy ez egy fa, egyet fogok érteni veled. Vagyis beengedsz a szívedbe, én pedig behatolok. Ha viszont nem érdekel téged az igazság, akkor csak ülünk egymás mellett, és jól érezzük magunkat.

 

“Feloszthatatlan, megnevezhetetlen visszatér a semmi birodalmába.”

 

Végső soron, ami valóságos, azt nem lehet látni, hallani, elgondolni vagy felfogni. Csak a saját szemedet látod, a saját füledet hallod, ahogy épp reagálnak a saját képzeleted világára. Az egészet eleve az elméd hozza létre. Megnevezed, létrehozod, és újabb és újabb jelentéssel ruházod fel. Te teszed hozzá a valósághoz a mit, majd pedig a miértet. Az egészet te csinálod. Az eredetit elsodorja az új hulláma, amely máris régivé válik.

 

A gondolat önmagán kívül mindent töröl.

 

Az elme olyan hatalmas, hogy képes megragadni a képzeletbeli öklöt, és a falat püfölni vele, és közben ténylegesen elhinni, hogy te vagy a személy, akié az ököl. Mivel az elme a maga tudatlanságában képes nagyon gyorsan egyben tartani a maga képzeletbeli világát, ő hozza létre az időt, a teret és benne mindent. Az elme képessége, hogy szép dolgokat hozzon létre, ám, mint az a terroristák esetében oly gyakran előfordul, képes egy rémisztő vagy barátságtalan világot is megalkotni. Amennyiben így áll a helyzet, azt javaslom, kérdőjelezd meg a rémálmot. Lényegtelen, hogy az elme mely ponton kezdi megkérdőjelezni önmagát. „»Ez egy fa« – igaz ez?” Vagy „»Én vagyok« – igaz ez?”

 

A világ, amelyet az elme hozott létre, ugyanolyan könnyedén lebontható. Visszatér oda, ahonnan származik.
A hozzá való kötődésed az egyedüli szenvedés.

 

Az elme képtelen felfogni a „semmit”, az abszolútot, amelyből minden ered, az eredeti nem világot. Azzal, hogy „semmi”-nek nevezzük, valótlanná tesszük. Ez nem „semmi”, mivel ez megelőzi a szavakat. A „semmi” nem csupán rémisztő a tükröződött elme világa számára, hanem érthetetlen is. Az elme megrémül, amikor úgy gondol a létre, mint amiből született, mivel azt sosem lehet uralni vagy megismerni. Az elmének anélkül, hogy egy testtel azonosítaná magát, nem kell a haláltól tartania, mivel a halál sosem jön el érte. Ami sosem élt, az sosem halhat meg. Végül az elme felfedezi, hogy szabad, hogy végtelenül korlátlan és végtelenül örömteli. Végül beleszeret az ismeretlenbe. Ebben lelhet nyugalomra. Mivel már nem hiszi azt, amit gondol, mindig békés marad, bárhol is van vagy nincs.

Forrás: Az öröm ezer neve

 

Ajánlott könyvek:

AZ ÖRÖM
EZER NEVE

A siker alapelvei könyv

AZ ELME RAGYOGÓ OTTHONA

NÉGY
KÉRDÉS