Az öröm ezer neve a felébredt elmét kívánja bemutatni működés közben. Egy rendkívül érdekes beszélgetés ez, amelyben Byron Katie egyedi és elgondolkodtató véleményét és kommentárjait ismerhetjük meg a Tao Te Kingről, a kínai klasszikusról, amelyet az emberi történelem egyik legbölcsebb könyveként tartanak számon. Ezen ősi szöveg válogatott részleteire reagálva fejti ki gondolatait azokról a kérdésekről, amelyekkel mindnyájunknak szembe kell néznünk: élet és halál, jó és rossz, szeretet, munka és kiteljesedés. Katie mélyenszántó, ámde közvetlen bölcsességével arra buzdít bennünket, hogy fedezzük fel az önvizsgálaton túl lakozó szabadságot.
A Tao Te King a körülöttünk lévő világgal összhangban élő elme csodálatosan pontos leírása. Ősi Kína, modern Amerika – mégis mit számít? Nincs se idő, se tér. Ha végre nem hiszünk többé a saját gondolatainknak, az élet máris könnyűvé válik.
Tapasztalatom szerint a zavarodottság az egyetlen szenvedés.
A zavarodottság, amely akkor támad benned, ha vitába keveredsz azzal, ahogy a dolgok vannak. Teljesen tiszta állapotodban arra vágysz, ami van. Így amikor valami másra vágysz, mint ami van, rendkívül zavartnak érezheted magadat. A saját gondolataidat vizsgálva felfedezheted, hogy egy gondolatodhoz vagy történetedhez való ragaszkodásod miként okozhatja szenvedésedet.
Az elme természetes állapota a béke. Ám amint felbukkan egy gondolat, amelyet a magadévá teszel, a béke máris elillan.
Abban a pillanatban úrrá lesz rajtad a gyötrelem, és a gondolat elhiteti veled, hogy szemben állsz azzal, ami van. Azt állítja, hogy harcban állsz a valósággal. Amikor megvizsgálod a gondolat mögött meghúzódó érzést, és rájössz, hogy hamis, máris a történeteden kívül találod magadat. Ezt követően a tudatosság fénye vetül a történetre, és így már csak annak a tudatos felismerése marad utána, hogy mi a valóság.
A béke az, hogy történet nélkül vagy, egészen addig, míg fel nem merül a következő gyötrő történet. Idővel azonban az önvizsgálat, mint a felmerülő gondolatokra adott természetes és szótlan tudatosság, életre kel benned. Amikor a Tao Te King „Mesterről” beszél, valaki olyat ír le, akinek elméjében béke honol: aki szereti azt, ami van.
Ebben a könyvben azért használom a Mester kifejezést, mert a Tao Te Kingben szerepel, és azért fogok „Mesternőként” utalni rá, mivel kizárólag a saját tapasztalataimról beszélhetek. De sem a Mester, sem a tanító szót nem a hétköznapi értelemben használom, mivel az azt sugallná, hogy mi emberek nem egyformán vagyunk tanítók. Márpedig ez nem igaz. Mindenki ugyanazzal a bölcsességgel rendelkezik. A bölcsesség teljesen egyenlő mértékben oszlik meg közöttünk. Senki sem bölcsebb a másiknál. Végső soron senki sem taníthat téged, leszámítva saját magadat.
Nem osztogatok tanácsokat. Hiszek benne, hogy amit én tudok, azt mindenki más is tudja a maga módján. Negyvenhárom éven át tudatlanságban éltem, de aztán ráleltem az útra, vagyis kellően nyitottá váltam ahhoz, hogy az út találjon rám. Ezért hiszek benne, hogy te is megtalálhatod az utat. Nyitottan állok mindenhez, amivel az elme, vagy amivel az élet megajándékoz.
A megértés öröme ragyog bennem. Ismerem a szenvedést, és ismerem az örömöt, és tudom, ki vagyok. Ismerem magam, és téged is ismerlek, még azelőtt, hogy ennek tudatában lennél. Ha nincs többé történet, nincs múlt vagy jövő, nincs miért aggódni, nincs mit tenni, nincs hova menni, nincs kinek lenni, akkor minden a legnagyobb rendben van.
A tao, amely szavakba önthető,
nem az örök Tao.
A valóságot nem fejezheted ki szavakkal. Így csupán korlátok közé szorítod. Próbáld meg főnevekbe, igékbe és melléknevekbe szuszakolni, és máris megszakad a pillanatról pillanatra történő áramlás. A tao, amely szavakba önthető, nem az örök Tao, mivel amint megpróbáljuk szavakkal kifejezni, azonnal időbeli dimenzióba helyezzük. Amint megkíséreljük megnevezni, megáll az időben.
Ha valamit egyszer megnevezünk, onnantól kezdve az már nem örök. Az „örök” azt jelenti, hogy szabad, korlátok nélküli, nincs se térhez, se időhöz kötve, és akadálymentesen létezik. Nincs egy külön nevünk arra, hogy most éppen ebben a székben ülök. Az örökkévalóság tapasztalata vagyok. Még „Isten” gondolata esetében is minden megáll, és időben jelenik meg, és ahogy létrehozom „Istent”, ezzel létrehozom a „nem Istent” is. Bármilyen másik gondolatot behelyettesíthetsz a helyére – a „fára” gondolva létrehozom a „fát” és a „nem fát”; az elv ugyanaz.
A megnevezés előtt a világban nem léteznek elkülöníthető dolgok, nincs jelentés. Nem létezik más, csupán béke egy szavak és kétségek nélküli világban. Ez az a hely, ahol az örömteli csendben már minden megválaszolásra került. Ebben a szavak előtti világban csak az – oszthatatlan, megfoghatatlan, már jelen lévő – valóság létezik. Egyetlen látszólag különálló dolog sem lehet valós, mivel azt csupán az elme hozta létre azáltal, hogy megnevezte. Amint ezt megértjük, minden, ami nem valódi, megszépül, mivel így már nem lesz semmi, ami a valóságot fenyegetné. Sosem látok semmit elkülönítve, amelyet úgy hívhatnék, hogy „fa”, „te” vagy „én”. Ezek a dolgok, hiszed, vagy sem, csupán a képzelet szüleményei.
Minden konkrét dolog, amelyből az illúziók világa, az álomvilág felépül, forrása a megnevezés.
Az első álom az, amikor a mindenségből kiszakítunk egy darabot, és elnevezzük „fának”. Ezt hívom „első generációs gondolkodásnak”. Ezt követően a gondolat gondolatot szül, és máris lesz „magas fa, szép fa, fa, amely alá le akarok ülni, fa, amelyből jó minőségű bútor készíthető, fa, amelyet meg kell mentenem”, és az álom egyre csak folytatódik.
Egy gyermek számára egyetlen pillanat is elegendő, hogy egy álomvilágba merüljön, amint először összekapcsol egy szót egy dologgal. Neked pedig mindössze egyetlen pillanatra van szükséged ahhoz, hogy megkérdőjelezd az álomvilágot, megtörd a varázst, és hálás legyél a Taónak mindenért – a fáért, a nem fáért; a világért, a nem világért.
Amikor az elme elhiszi, amit gondol, olyasmit nevez meg, ami megnevezhetetlen, és a néven keresztül igyekszik azt valóságossá tenni. Azt hiszi, hogy az általa megadott név valóságos, és hogy létezik egy tőle elkülöníthető külső világ. Ez illúzió. Az egész világ egy kivetülés.
Amikor padlón vagy és rémültnek érzed magad, a világ ellenségesnek tűnik; amikor szereted, ami van, a világon minden kedvessé válik. A belső és a külső mindig összeillenek – egymás tükörképei. A világ az elméd tükörképe. Ha nem hiszel a saját gondolataidnak, mentesülsz az elsődleges vágytól: attól a gondolattól, hogy a valóságnak másmilyennek kellene lennie, mint amilyen. Felismered a megnevezhetetlent, az elgondolhatatlant.
Megérted, hogy nem létezik más rejtély, csak az, amit te magad hoztál létre. Sőt, ami azt illeti, rejtély sincs. Minden a napnál is világosabb. Egyszerű, mivel tényleg nem létezik semmi. Mostantól már csak a megjelenő történet létezik. Sőt, még az sem. Végül a „rejtély” azonossá válik a „megjelenésekkel”. Ettől fogva egy új nézőpontból látod a dolgokat. A világ csupán egy optikai csalódás. Csak te magad létezel tébolyban és nyomorban vagy örömben és békességben. Végül a „vágy” azonossá válik a „vágynélküliséggel”.
A vágy egy ajándék; a szemlélésről szól. Minden érted történik, nem veled.
Az, amit „rossznak” és amit „jónak” hívunk, egy helyről ered. A Tao Te King azt tanítja, hogy a mindenség forrását „sötétségnek” nevezzük. Milyen csodálatos név (már ha egyáltalán szükségünk van névre)! A sötétség a forrásunk. Végül mindent magába fogad.
A sötétség természete a szeretet, és csak zavarodottságunkban nevezzük rettegésnek, csúfságnak, elfogadhatatlannak vagy elviselhetetlennek. Minden gyötrelmünk abból fakad, amit arról képzelgünk, hogy mi van ebben a sötétségben. Tőlünk elkülönülve gondolunk a sötétségre, és valami szörnyűséget vetítünk belé. Ám a sötétség valójában mindig jóindulatú.
Mi a „sötétségen belüli sötétség”? Az elme, amely nem tud semmit. Ez a nem tudó elme a világegyetem középpontja – maga a világegyetem –, rajta kívül nincs semmi. Azért a sötétség minden megértés kapuja, mivel, ha egyszer megérted a sötétséget, világossá válik számodra, hogy nem létezik semmi tőled elkülönítve.
Végső tekintetben egyetlen név és egyetlen gondolat sem lehet valós. Az egész csupán ideiglenes; minden változik. A sötét, a névtelen, az elgondolhatatlan – ez az, amiben teljesen megbízhatsz. Nem változik, és jóindulatú. Amikor erre rájössz, egyszerűen nevetned kell. Nincs semmi komoly az életben vagy a halálban.
Forrás: Az öröm ezer neve
Ajánlott könyv:
