Az öröm ezer neve feltárja előttünk a belső békéhez vezető utat. Rávilágít arra, hogy mélyen legbelül az öröm mi magunk vagyunk, mindannyian.

Nem osztogatok tanácsokat. Hiszek benne, hogy amit én tudok, azt mindenki más is tudja a maga módján. Negyvenhárom éven át tudatlanságban éltem, de aztán ráleltem az útra, vagyis kellően nyitottá váltam ahhoz, hogy az út találjon rám. Ezért hiszek benne, hogy te is megtalálhatod az utat.
Byron Katie

A Négy kérdés, melyet Byron Kathleen Reid (közismert nevén Byron Katie, barátainak csak Katie) írt, felszólított minket, hogy ismerjük fel, hogy a gondolataink talán nem tükrözik valóságot, és hogy szenvedéseink oka igazából a szemléletmódunk. Katie, aki háromgyermekes édesanya, önutálattól és haragtól telve, mély depressziójában az öngyilkosságot fontolgatta, mikor 1986-ban egyszerre felfedezte a félelme mögött rejlő igazságot, és munkájával most a szenvedőket segíti.

„Rájöttem, hogy amikor elhittem, amit gondoltam, szenvedtem – és mikor nem hittem, akkor nem szenvedtem. Ez minden emberi lényre ugyanígy igaz. A szabadság ennyire egyszerű. Megértettem, hogy a fájdalom választás kérdése. Olyan boldogságot találtam magamban, amely soha, egyetlen pillanatra sem tűnt el. Ez az öröm ott van mindig mindenkiben.”

A kategória kiemelt könyvei:

A művészetterápia esszenciális gyakorlatai

A művészetterápia esszenciális gyakorlatai

A módszer, amit Katie ennek a boldogságnak a megélésére használ a „ Munka”. A Munka alapja az önvizsgálat, amely magába foglalja négy, nyugtalanító meggyőződéseinkre vonatkozó kérdés megválaszolását.

  • Igaz ez?
  • Teljesen biztosak vagyunk benne, hogy igaz?
  • Hogyan viselkedünk, ha hiszünk ennek a gondolatnak?
  • Kik lennénk enélkül?

Ekkor jön a fordulat, amikor rátalálunk az eredeti meggyőződésünk ellentétére, és megértjük mi a közös ezekben.

Katie első könyvét – amely részletekbe menően magyarázza el a Munkát – követte a második kötet, a Szükségem van a szeretetedre vagy mégsem? Ez az írás azt vizsgálta, hogy miként vezethet a Munka szenvedés helyett több örömhöz a kapcsolatainkban. Katie nemrégiben publikálta harmadik könyvét, Az öröm ezer neve – Élj harmóniában az élet dolgaival-t. Ez utóbbit férjével, Stephen Mitchellel, az elismert fordítóval együtt írta. Stephen Rainer Maria Rilke verseinek, a Jób könyvének, Az evangélium Jézus Krisztus szerint, valamint a Tao te King, a sokak által a legbölcsebb könyvnek vélt klasszikus kínai írás fordításainak az elkészítője.

Az öröm ezer neve megalkotásakor Stephen leült Katie-vel, és leírta felesége gondolatait, miközben felolvasta neki a Tao te King mind a 81 fejezetének fordítását. Ennek eredményeképpen Stephen a könyv előszavában ezt írja: „Ez a könyv betekintést nyújt lényünk legmélyébe, és egy nő életébe, aki húsz éve Lao Ce tanításai szerint él.”

Miben különbözik az 1986 előtti és utáni Katie? 
Byron Katie: A saját, valamint a gyerekeim tapasztalatából szólva azt mondanám, hogy nagyon dühös voltam akkoriban. Az, hogy ma már nem vagyok az, a megértés erejét mutatja. Észrevettem, hogy olyan gondolatoknak hittem, amelyek egyáltalán nem voltak igazak. Megértettem, hogy az Univerzum jó. Számomra ez volt a nagy változás.

Ott, ahonnan jöttem, minden jogom megvolt dühösnek lenni. De átmentem ezen a változáson, a tisztánlátásnak ezen a pillanatán, és mindent megértettem. Megváltoztatta az egész világomat. Ahol azelőtt düh volt, már nincs semmi. Most nagyobb dühre vagyok nyitott. Az emberek sokszor kérdezik, szoktam-e mérges lenni. Erre azt szoktam válaszolni, hogy „még nem, de nyitott vagyok rá”. Mert hát ki tudja? Nem most, de talán húsz év múlva.

Mit gondolsz, lehetséges, hogy a tisztánlátás pillanatának a célja végül is az volt, hogy meg tudd osztani az emberekkel az elme kiürítésének képességét?
Katie: Csakis az lehetett. A célom a tapasztalataim megosztása. Van kiút a csalódottságból, a dühből, a zűrzavarból, a bánatból és a félelemből.

Amikor 1986-ban tudatára ébredtél a valóságra, rájöttél, hogy amikor elhitted, amit gondoltál, szenvedtél, viszont mikor nem hitted el, nem szenvedtél. Miért engedjük magunknak, hogy így szenvedjünk?
Katie: Azért, mert hiszünk a gondolatainknak, és a hit nagyon erős dolog. Például mi van akkor, ha azt mondják nekem, hogy valaki nem törődik velem? Én is ezt gondoltam az édesanyámról. Rajta kívül még sok más emberről is úgy véltem, hogy nem kedvelnek. Sokan gondolkoznak így.

 

 

Észrevettem, hogy mikor egy negatív gondolatba belekapaszkodunk az agyunk rögtön bizonyítékokat keres nekünk képek és gondolatok formájában, hogy bebizonyítsa igazát.

 

Tehát azonnal úgy állítja be a gondolatot, mintha igaz lenne.
Katie: Pontosan. Mi pedig elhisszük, mert az elménk nem enged belőle. Amikor feltesszük a négy kérdést és megnézzük a gondolatunk ellentétét, átéljük a tisztánlátás pillanatát. „Nem kedvel” vagy „nem kedvelnek”. Igaz ez? Teljesen biztosak vagyunk benne, hogy igaz? Látjuk, milyen gyorsan elhisszük? Agyunk működését tekintve nem meglepő, hogy azonnal elhisszük a gondolatot, anélkül, hogy számításba vennénk a másik embert. Nem kérdeztük meg tőle, hogy kedvel-e minket. Csak azonnal azt hisszük, hogy nem. Ezután pedig úgy viselkedünk, mintha ez igaz lenne.

És akkor úgy teszünk, mintha így lenne.
Katie: 
Igen, úgy viselkedünk. Mondjuk, egy feltehetően barátságos emberrel vagyunk, de mi ezt nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy kivel találkoztunk. Lehet, hogy furcsa arcot vágott, amit magunkban lefordítottunk, és elhittük az ebből következő gondolatot.

Pedig lehet, hogy csak rossz napja volt.
Katie: Igen, így amikor valaki megkérdezi: „Mit gondolsz erről az emberről?”

Azt válaszoljuk, hogy „Őszintén szólva, nem nagyon foglalkoztam vele.”

Ám amikor megkérdőjelezzük a róla alkotott gondolatainkat, kitisztul az elménk. Inkább beszélgessünk a másikkal, és figyeljünk oda arra, amit mond, ne pedig azon gondolkozzunk mit mondott és mit érthetett alatta. Így egészségesek maradunk.

 

 Az én munkám ezt jelenti: egészségesnek maradni. Számomra a kiegyensúlyozott elme jelenti az egészséget. A háborítatlan elme ismeri a pihenés, az egészséges étkezés és a mozgás helyes módját. Mostanra harmonikus ember lett belőlem, és ennél nem tudok jobb dolgot.

 

Az új könyvedben, Az öröm ezer nevében azt írod, hogy mélyen legbelül mindenki örömből áll.
Katie: Igen, a természetünkből fakadóan szabadok és boldogok vagyunk egészen addig, amíg nem ragadunk egy stresszes téveszmében.

Mit tapasztaltál, milyen érzés olyan emberekkel lenni, akik hozzád hasonlóan örömmel és szabadságban élik meg életük minden pillanatát, és akiket nem határolnak be meggyőződéseik?
Katie: Nagyon élvezetes! A weboldalamon [www.thework.com/network/hotline.cfm] van egy segélyvonal, mely átsegíti a telefonálót bármilyen stresszes gondolaton.

Teljesen ingyenes, és nem kell megosztani a nevet vagy a tartózkodási helyet sem. Fantasztikus önkénteseink a nap 24 órájában készek segíteni. Nincs még egy ilyen szolgáltatás. Aki már használták, imádják, és a segítségével kedvesebbé váltak magukkal, a gyermekeikkel és a párjukkal szemben is. Ajánlom, hogy próbálja ki mindenki.

Az új könyvedben leírt információ miként kapcsolódik az első két könyvedhez, a Négy kérdéshez és a Szükségem van a szeretetedre vagy mégsem?-hez?
Katie: Az első könyv magát a Munkát, a második pedig a Munka kapcsolatainkra gyakorolt hatását írja le. Az öröm ezer neve a kérdésekkel teli elmén kívül való életet mutatja be.

Az első fejezetben azt írod, hogy a Tao, amit körül tudunk írni, nem a külső Tao. Miért lehetetlen leírni a valóságot?
Katie: Leírhatnám, de az emberek úgy is a saját fordításukon és rendszerükön keresztül értelmeznék. Tehát hogyan mondhatjuk el mégis? Ami még a kérdésedről eszembe jutott: ha elmondom valakinek, milyen érzés Katie-nek lenni, az elég ijesztő tud lenni. Az ilyesmi nem tetszik az embereknek. Sőt, ami azt illeti, nem is hiszik el. Ezért aztán megtanultam úgy mesélni róla, hogy érthető legyen. A kérdéseket használom arra, hogy megmutassam az embereknek, hogy mit éltem át. Ehhez az élményhez jutnak el az emberek az általam feltett kérdéseken keresztül. Ahogy haladunk előre, úgy osztom meg a tapasztalataimat is. Ez egy szövetség – ami az egész bolygót felöleli.

 

 

Mit gondolsz, a valós és valótlan gondolatok megkülönböztetésének képessége abból fakad, hogy életünket percről percre éljük?
Katie: Igazából az alap a tudatosság. 
Tegyük fel, hogy látjuk, ahogy egy felnőtt megüt egy gyereket. Rögtön teljes joggal elborzadunk. Valójában azért érzünk így, mert életünk minden gondolata megfordul a fejünkben ebben a pillanatban. Emlékek villannak fel bennünk, és mi dühösek leszünk.

Egy olyan ember, akinek nem idéz fel ez az esemény semmilyen személyes történetet, egyszerűen csak odamenne ahhoz, aki megütötte a gyereket, és így szólna: „Úgy látom nehéz napja van. Tudok segíteni?” Aztán pedig a vállára tenné a kezét és megkérdezné: „Mi a baj?”

De mit teszünk mi? Odaszaladunk a gyerekhez, és keresztre feszítjük azt, aki megütötte. A valóságban azt, aki tette, ugyanúgy büntették a gondolatai, mint ahogy ő büntette a gyereket.

Tehát hol a kiút ebből? A legfontosabb az, hogy megtaláljuk a probléma gyökerét. Világszerte jelen vagyok a börtönökben egy csodálatos programnak köszönhetően San Quentin-ben, ahol fogom a Munkát és bemutatom veteránoknak, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélteknek, és azoknak, akik újra és újra visszatérnek. És megértik. Én a probléma gyökerén dolgozom.

Ugyanakkor elgondolkozom, hol van a rehabilitáció? Néhányan a valláson, vagy 12 lépéses programokon keresztül megtalálják Istent, és új eszközöket kapnak a kezükbe. Azonban, mikor eljön az idő, hogy elhagyják a börtönt, adnak nekik 200 dollárt és ők hirtelen kint találják magukat a világban, a kapu pedig bezárult mögöttük. Ezek szerint 200 dollárból kéne lakást, élelmet és munkát találniuk. Beüt náluk a félelem és a pánik. És mindeközben épp annyi pénz van náluk, hogy drogot vegyenek, vagy eljussanak a legközelebbi kocsmába.

Szeretem azt, ahogy ilyenkor azok az emberek reagálnak, akikkel együtt dolgoztam. Mikor bezárulnak a kapuk, és ott van a 200 dollár a zsebükben, ők leülnek az út szélére és várnak. Tudják, hogy kell várni, mert begyakorolták a kérdéseket. Várnak egészen addig, míg tisztává nem válik előttük, hogy mit kéne tenniük. Például nem mennek el bankot rabolni azért, mert szükségük van a következő adagjukra. Ha az Univerzum jó, világossá válik előttük az út.

Kétféle megoldásra juthatnak ilyenkor. Szabadulhatnak úgy, hogy a régi, soha meg sem kérdőjelezett gondolataiknak hisznek, vagy úgy, hogy inkább azoknak, melyet tiszta elmével kétségbe vontak. Amíg elhiszik azt, amit gondolnak, addig folytatni fogják a rablást, a csalást és a lopást. Ezek az emberek a börtönben pontosan olyanok, mint mi. Bűnösek abban, hogy hisznek a gondolataiknak, és ha azt hinném, amit ők, én is hozzájuk hasonlóan cselekednék. Nincs más kiút. Azt gondoljuk, mi nem tennénk meg. Azt kérdezzük: „Hogy hihették ezt?” Egyszerűn csak azért, mert elhitték.

Nézzük meg, mit hiszünk, és dolgozzunk azon. Mit hiszünk, amikor felemeljük valakire a hangunkat, türelmetlenek, szomorúak vagy mérgesek vagyunk?

Ezek mind ugyanannak a dolognak a különböző szintjei.
Katie: Így van.

Gyakran gondolkozom azon, hogy kisgyerekek esetében többet kellene tennünk, hogy megtörjük ezt a kört. Milyen szerepet játszhat a Munka a kisgyermekkori nevelésben?
Katie: Óriási szerepet. Tanárok is jönnek abba a kilencnapos iskolába, amit a Munkáról tartok, és ahol oktatókat képzek, majd ezek a pedagógusok visszamennek az iskolarendszerbe. Elviszik magukkal a Munkát az egyetemekre, a gimnáziumokba, az általános iskolákba és az óvodákba. Ami azt illeti, már elkezdtem írni a következő könyvemet, ami a Munka és a gyereknevelés, illetve a gyerekek kapcsolatáról fog szólni. Nagyon izgatott vagyok.

Mikor olvashatjuk majd?
Katie: Ha minden jól megy, jövőre.

Ha több ember csak élne és létezne, mint ahogyan írtad, az megkönnyítené másoknak, hogy ők is így tegyenek?
Katie: Teljes mértékben. Tegyük fel például, hogy épp az unokáimmal vagyok, amikor az egyikük felkiált: „Jaj nagyi, beütöttem a lábujjamat, és nagyon fáj!” Én ránézek, és várom, hogy folytassa a történetet, ő pedig nem tudja visszafogni magát, mert ott vagyok vele összekapcsolódva a jelenben, és akkor hirtelen elneveti magát. Nem elég idős ahhoz, hogy belekapaszkodjon a „nagyon fáj” gondolatába, mert a kis elméje még szabad, egyre csak repül és tanul.

Példának okáért az egyik unokám hazajön az iskolából és azt mondja nekem: „Nagyi, engem senki sem szeret.” Én akkor ránéznék és megkérdezném: „Édesem, biztos vagy ebben? Igaz ez?Ő pedig elnevetné magát és azt mondaná: „Nem.” Ezt adja nekünk a tiszta elme.

Szerinted jó úton tartunk ahhoz, hogy a tiszta elme az emberi tudat részévé váljon a jövőben?
Katie: Biztos vagyok benne. Mikor szabadjára engedjük a kreatív elmét, és megértjük a természetét, határtalanná válik. Nincs semmi olyan, amit ne tudnánk megtenni.

https://www.edgemagazine.net

 

Ajánlott könyvek:

AZ ÖRÖM EZER NEVE

A siker alapelvei könyv

NÉGY KÉRDÉS

A TELJESSÉG FELÉ