Feltáró beszélgetés Mark Wolynnal, az amerikai Family Constellation Institute igazgatójával
Az Örökölt családminták – Félelmek, érzések és viselkedésminták, melyeket a tudtunkon kívül átvettünk című lenyűgöző könyvnek Mark Wolynn a szerzője, aki a Family Constellation Institute és az észak-kaliforniai Hellinger Intézet (Hellinger Institute of Northern California) igazgatójaként a depresszió, a szorongás, a kényszeres gondolatok, a félelmek, pánikrohamok, krónikus fájdalmak, az önsebző viselkedés és egyéb különféle tartósan fennálló tünetek és betegségek specialistája.
Wolynn, már verseket is megjelentetett, számos előadást és workshopot vezet olyan orvosi és oktatóközpontokban, mint például a Pittsburghi Egyetem (University of Pittsburgh), a Nyugati Pszichiátriai Intézet (Western Psychiatric Institute), a Kripalu Jóga- és Egészségközpont (Kripalu Center for Yoga & Health), a New York-i Nyitott Központ (New York Open Center), valamint az Omega Intézet (Omega Institute) és a Kaliforniai Integrált Tanulmányok Intézete (California Institute of Integral Studies). Az interjú során az örökölt traumák rejtélyeiről, valamint azokról az – általa alkalmazott – innovatív eszközökről beszélgettünk, amelyek segítségével az embereket megszabadulhatnak azoktól a lelki fájdalmaktól, amelyek eredetileg nem is belőlük indultak ki.
Mark Matousek: Bizonyára sok olvasót meglep az a tény, hogy azoktól a rokonainktól is örökölhetünk traumákat, akikkel nem is találkoztunk.
Mark Wolynn: Sok ember jár-kel olyan traumákkal és tünetekkel a nagyvilágban, amelyekre nem igazán talál magyarázatot. Van, hogy ezek hirtelen törnek ránk, van, hogy krónikus jelleget öltenek. Szorongunk, depressziósak vagyunk, kényszeres gondolatok gyötörhetnek, ám nem ásunk le olyan mélyre, hogy megtudjuk, hogy honnan is erednek ezek valójában. Nem gondolunk arra, hogy a személyes problémáinknak köze lehet ahhoz, ami szüleinkkel vagy nagyszüleinkkel történt. Most kezdjük csak felfedezni azt, hogy a korábbi generációkat érintő traumákat biológiai értelemben véve is örökölhetjük. Ez pedig sokunkat meglep.
Főleg olyan traumákról van itt szó, és azok a megrázkódtatások okoznak problémát, amelyekről elődeink nem vettek tudomást, és/vagy amelyek sosem lettek feloldva. Azok, amelyekről soha senki nem beszélt. A jó hír azonban az, hogy ki lehet lépni ebből az ördögi körből, ha felismerjük az összefüggéseket. A rossz hír viszont az, hogy ha nem ismerjük fel a vonatkozásokat, akkor úgy fogjuk leélni az életünket, hogy sosem jutunk el a forráshoz.
MM: Honnan tudhatjuk, hogy az adott traumát örököltük? Milyen jelei vannak ennek?
MW: Az egyik legnyilvánvalóbb jele ennek az, ha a szorongás vagy a félelem hirtelen tör ránk, méghozzá akkor, amikor elérünk egy bizonyos kort vagy valamely mérföldkőhöz érkezünk. Úgy tartják, hogy ilyenkor az őseink ébresztőórája szólal meg bennünk. Volt egy páciensem, akit teljesen maga alá gyűrt a nyugtalanság rögtön azután, hogy anya lett. Sosem küzdött szorongással azelőtt, ám újdonsült anyaként egy csapásra szembe találta magát vele. Amikor feltettem neki néhány olyan kérdést, amelyek a könyvemben is megtalálhatók, akkor azt válaszolta, hogy borzasztóan fél attól, hogy bántani fogja a babát.
Megkérdeztem tőle azt is, hogy volt-e korábban példa arra a családban, hogy bárki kárt tett volna egy babában. Erre a nő így felelt: „Nagymamám újszülött gyermekével volt otthon, amikor meggyújtott egy gyertyát, és amitől kigyulladt a függöny. A tűz végigsöpört az egész házon. Menekülnie kellett, de a babát nem tudta kivinni, így őmeghalt. A családban nem beszélhettünk erről.” Az érintett hölgy ekkor jött rá arra, hogy a nagymamája traumája benne élt tovább, olyannyira, hogy ezt saját testében is érezte. Ez a felfedezés volt az első lépés a gyógyulásához vezető úton.
Számos egyéb olyan eset van, amikor egyértelműen örökölt traumáról beszélhetünk. Van, akit egész életén át gyötör a depresszió, amiről úgy érzi, hogy a sajátja, holott távolról sincs így. Nem is gondolunk arra, hogy kicsomagoljuk a problémát, vagy hogy elszeparálódjunk tőle. Amikor egy családban valamilyen megrázkódtatás történik, akkor az – a géneket érintően – biológiai hatással van a következő generációkra is.
MM: Hogyan kezdjünk hozzá az ördögi kör felszámolásához?
MW: Először is fel kell fedeznünk azokat az összefüggéseket, amelyek elvezetnek minket a problémáink gyökeréhez – ehhez gyakran valamely családi traumáról kell lerántani a leplet. Ezt követően pedig egy olyan erőteljes benyomásra lesz szükségünk, amellyel felülírhatjuk korábbi traumaválaszainkat, amelyek oly sokunkban benne élnek. Ezután pedig gyakorolnunk kell a tapasztalásból eredő új érzelmeket. Az alapkoncepció nem más, mint megszüntetni azt a traumához való rendkívüli „tapadást”, amely örökös szenvedésben tartja az embert, és azt is meg kell tanulnunk, hogy miképpen vonjuk be agyunk egyéb területeit ebbe a folyamatba. A könyvben erről is szó van, azt is ismertetem, hogy miként „fektessük le” az agyunkban található idegpályákat úgy, hogy ott változást idézhessünk elő.
MM: Hogyan történik az örökölt traumák feltárása és feldolgozása? Mi a folyamat? Az emberek mesélnek magukról, elmondják, hogy honnan jöttek, kik ők, mire számítanak magukkal kapcsolatban?
MW: Odafigyelek arra, hogy vajon mi lehet az eredeti történet mögött. Mindezt az általam megalkotott úgynevezett alapnyelvezeti megközelítés eszközével teszem. Az érzelmileg túlfűtött emberek olyan szavakkal írják le a félelmeiket és a tüneteiket, amelyek – mint a nyomokat hagyó kenyérmorzsák – visszavezetnek a családban történt traumatikus eseményekhez.
Egyszer eljött hozzám egy 24 éves nő, aki gyakran megvágta a saját karját, lábait, még a hasába is beleszúrt. Nem egyszer kórházba is kellett szállítani, mert olyan sok vért veszített. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mire gondolt közvetlenül az előtt, hogy megsebesítette magát, azt mondta, hogy az járt a fejében, hogy „megérdemlem, hogy meghaljak”. Ránéztem erre a fiatal nőre, aki előtt még ott állt az egész élet. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi dolgozhat benne, vajon minek a hatására érzi ezt. Megkérdeztem tőle, hogy bántott-e valakit korábban, vagy hagyott-e el valakit korábban, aki ezt követően öngyilkos lett. Azt mondta, hogy semmi ehhez hasonló nem történt az életében. A történetnek két fontos elemére lettem figyelmes: itt van egy nő, aki rendre sérülést okoz magának, és aki úgy érzi, hogy megérdemli a halált.
Tovább kérdezősködtem, ám úgy tűnt, hogy a szüleivel való kapcsolata is rendben van, boldogok, semmi rendkívüli esemény nem történt velük. De aztán elkezdtünk mélyebbre ásni a család történetében. Elmesélte apai nagyszülei történetét. A nagyszülők épp utaztak valahová, ám az autót az akkor is részeg, alkoholista nagymama vezette. A nagypapa az anyósülésen ült mellette. A nagymama nekihajtott egy telefonoszlopnak, és a nagypapa kirepült a szélvédőn. Az üvegszilánkok olyan mértékű sérüléseket okoztak nála, hogy elvérzett, mire a mentők odaértek. Amikor elmesélte a történetet, egyből összeállt a kép: a nő a vágásokon és a vérzéseken keresztül kapcsolódik a nagypapájához, és ezzel egy időben magát is bünteti amiatt, amit a nagymamája tett. Valójában a nagymama érezte úgy, hogy megérdemelné a halált.
Erről a történetről nem beszéltek a családban. A nő édesapja csupán 12 éves volt, amikor a baleset történt. Sosem bocsátott meg az édesanyjának, aki a történtek után is folytatta az ivást, ami miatt ő is elég fiatalon meghalt, még azelőtt, hogy a páciensem édesapja betöltötte volna a huszadik évét. A hölgy sosem beszélt erről az édesapjával, így az események hatása végül ösztönösen és fizikailag utat tört magának.
MM: Mi történt azután, hogy lelepleztétek ezeket az összefüggéseket? Történtek változások?
MW: Igen. A nő ezek után már nem vagdosta magát. Megkértem arra, hogy hozza el az édesapját is egy foglalkozásra. Az apa eljött, és vele is feldolgoztuk az eseményeket, úgy, hogy közben a lánya is bent volt a teremben. Az édesapa is képes volt arra, hogy feltárja az érzelmeit, azokat, amelyeket eddig elnyomott magában, többek között az édesapja és az édesanyja iránti szeretetét. Amikor ez megtörtént, akkor minden a helyére került. Mindez azonban csak azután történhetett meg, hogy átbeszéltük az édesanyjával történteket és alkoholizmusát is.
Gyakran előfordul, hogy valamilyen traumatikus élmény áll a gyermek-szülő kapcsolat útjában. Ahelyett, hogy kizárólag arra koncentrálnánk, hogy mit tettek velünk, nézzük meg, hogy vajon mi volt a viselkedés oka. Megrázkódtatásaik magyarázatot adhatnak arra, hogy miért voltak távolságtartóak velünk, miért ittak, vagy miért voltak annyira ridegek.
MM: Számomra ez azt jelenti, hogy ha feltárjuk az összefüggéseket, és azt, hogy mi történt a szüleinkkel vagy a nagyszüleinkkel, akkor azzal egy időben a velük való együttérzésünk is erősödik. Te is így véled?
MW: Igen, ez pontosan így van. Ha feltérképezzük a korrelációkat, és megvizsgáljuk azokat a traumákat, amelyek hatással voltak viselkedésükre, akkor egyre jobban megértjük őket. Ez végső soron elvezet minket a velük való együttérzéshez. Az azonosulás szélesíti a látókörünket, és olyan módon kapcsolódhatunk hozzájuk, olyan békére tehetünk szert, ami eddig lehetetlen volt számunkra.
MM: Az együttérzés viszont különbözik a racionalizációtól. Ha egy vak ember lép rá a lábadra, az attól még ugyanúgy fáj. Így, ha megtudjuk, megértjük, hogy honnan jöttek a szüleink, és mik történtek velük, az még nem jelenti azt, hogy ezzel megtagadjuk saját fájdalmainkat.
MW: Nem, semmiképp sem kell negálnunk a fájdalmat, vagy felmenteni őket a viselkedésük miatt, azonban az újszerű megértés által eljuthatunk oda, hogy képesek legyünk kimondani, hogy „mindez nem nekem szólt, nem én vagyok az oka ennek”.
MM: Hogyan juthatunk el a trauma okozta fájdalom felismeréséhez és a megrázkódtatás elengedéséhez?
MW: Számtalan eszközöm van erre. Elmondok most egy történetet, ami egy 60 év körüli páciensemmel történt, akit egész életében depresszió gyötört. A hölgynek csupán egyetlen alkalomra volt szüksége ahhoz, hogy megnyíljon a szíve és eljusson a mély együttérzés állapotába. A nőnek több házassága volt, jó pár zűrös kapcsolatot hagyott a háta mögött. Amikor megkértem, hogy beszéljen a családjában történtekről, akkor részletekbe menően mesélt el egy nagyon fontos történetet.
Édesanyjának már volt egy babája, mielőtt ő megszületett volna. Szoptatás közben azonban elaludt, ráfordult a babára, aki meghalt. Az asszony képtelen volt feldolgozni a traumát, és férjével együtt úgy döntöttek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ismét gyereket szeretnének vállalni, hogy enyhíthessék a fájdalmukat. Így is lett. Gyorsan teherbe esett, azonban a trauma nagyban rányomta a bélyegét az új terhességre. A nő valószínűleg szörnyű embernek érezte magát, aki úgy gondolta, hogy nem érdemli meg, hogy ismét anya legyen. Tudat alatt valószínűleg attól is félt, hogy az új babájában is kárt fog tenni, vagy akár őt is megöli.
Páciensem tehát egy olyan anyaméhben növekedett, ahol az anya egyszerre akarta őt, de közben félt is attól, hogy valamilyen módon bántani fogja a magzatát, babáját. Emiatt azonban az anya nem tudott kellőképpen ráhangolódni páciensemre, így nem alakult ki a megfelelő anya-gyermek közötti kötődés. Ennek következtében kapcsolatuk sosem volt jó. Hidegnek, zárkózottnak és távolságtartónak írta le.
És ez így volt 60 éven keresztül, egészen addig, amíg azt nem mondtam neki, hogy álljon rá egy habszivacsból készült lábnyomra, mintha ő lenne édesanyja, akit Evelynnek hívnak, majd így szóltam: „Evelyn, itt van a lányod. Itt ül a széken veled szemben.” Majd fogtam egy másik habszivacsból készült lábnyomot, ez alkalommal egy olyat, ami akkora volt, mint egy babaláb. „Evelyn” nem tudta levenni róla a szemét. Ekkor megkérdeztem: „Evelyn, látod azt a lányodat, aki a székben ül?”
Páciensem így válaszolt: „Nem, nem látom.” Ebben a pillanatban a nő hirtelen rádöbbent, hogy mit is érezhetett az édesanyja. „Nem látom a lányomat, csak a babát látom, és ettől szörnyen érzem magamat és borzasztó bűntudatom van.” Aztán leszállt a lábnyomokról, felkapta a táskáját és az ajtó felé rohant. „Hová mész?” – kiáltottam utána. „Azonnal haza kell mennem” – mondta. Majd hozzátette: „Édesanyám 85 éves. Nem hiszem, hogy túl sok időt tölthetnénk még együtt, és én még egyszer sem mondtam neki, hogy szeretem”.
MM: Ez egy igen erős sztori…
MW: Páciensem, a saját édesanyja szerepében végre érezte, hogy az, ahogyan az édesanyja viselkedett vele, az nem volt személyes, nem ellene irányult. Édesanyja teljes figyelmét felemésztette a bűntudat és a gyász, amiért véletlenül megölte a gyerekét. Természetesen az csak az ő tapasztalata, érzése volt, hogy az édesanyja hideg, zárkózott és távolságtartó. A történtek újfajta megértése azonban felébresztette benne az együttérzést. Ezzel nem tagadta meg a fájdalmát, de új megvilágításba került az egész helyzet, és olyan érzéseket tárt fel, amelyeket eddig nagyon mélyen eltemetett magában. Ez előhozta belőle édesanyja szeretete iránti vágyát, azt, hogy édesanyja szeresse őt, valamint azt is, hogy ő is szeresse az édesanyját.
MM: Amit csinálsz az nem más, minthogy megtöröd az események láncolatát és sorozatát, hogy pácienseid végre elszakíthassák múltbéli traumáik kötelékeit.
MW: Így van. Az minden vágyam, hogy amikor valaki eljön hozzám, vagy a workshopjaimra, akkor kihúzzam őt abból a transzból, amelybe traumatikus élményei hatására került bele, és amelyben igen gyakran már nagyon régóta benne van. Amikor az ember ebben a bizonyos révületben van, akkor nem látja a legmélyebb rétegeket. A mélyebb réteg azt jelenti, hogy az illető látja, tudja, érti, hogy mi áll a szülők vagy bármely más családtag viselkedése mögött. Amikor belemerülünk a történetekbe, akkor látjuk, hogy a kép, amit kialakítottunk róluk, az bizony nem teljes, mivel az igazság lényeges elemei eddig hiányoztak. Nem arról van szó, hogy édesanyánk ne szeretett volna minket, hanem az, hogy nem tudott. Nem arról van szó, hogy édesapánk nem akart minket, hanem arról, hogy nem tudott jelen lenni.
A látókör kiszélesítése által felismerjük, hogy a családtagjainkról kialakított képünk milyen önkorlátozó erővel bírhat. Ezek tulajdonképpen tervrajzok arra vonatkozóan, hogy az életünk milyen irányba folytatódjon tovább. Ennek nagyon nagy ereje van, ugyanis mindig abból kapunk többet, amit hiszünk, hogy kapni fogunk. De ha elkezdünk mélyebbre ásni, akkor látni fogjuk, hogy a traumák olyan történetek, amelyeket fel kell tárnunk. Amit elutasítunk a szüleinkben, az a saját életünkben egyszer csak a felszínre törhet.
Az egyetlen dolog, ami megvédhet attól, hogy a szüleink mintáit kövessük, ha meggyógyítjuk a velük való kapcsolatunkat.
MM: De mi van akkor, ha ez a családtag már nem él? A gyógyítás így is lehetséges?
MW: Igen, a könyvben azt is leírom, hogy miképpen lehet orvosolni a kapcsolatot azokkal a szülőkkel, akik már nem élnek. Rengeteg eszköz áll a rendelkezésre ehhez. Gyertyagyújtás, fotó elhelyezése az ágy mögé, és egy bizonyos mondat kimondása. Beszélgetni vagy hallani egy beszélgetést nagyjából ugyanaz. A legújabb kutatások szerint, ha egy cselekvést vagy egy beszélgetést vizualizálunk, akkor az agynak ugyanazon régiói, ugyanazon neuronjai aktiválódnak, mintha az a cselekvés vagy beszélgetés valóban megtörtént volna.
MM: És mit tehet az a személy, aki nem ismeri a biológiai szüleit, nem ismeri a családi történeteket? Ő mit tehet az örökölt traumákkal?
MW: Ez egy nagyon jó kérdés. A megrázkódtatások története testbeszédünkben és verbális nyelvünkben él. A könyvemben elmesélem, hogyan tanítom meg a pácienseimet arra, hogy úgy tárják fel családi történeteiket, mintha detektívek lennének, valamint arra is, hogy miképpen készítsék el az úgynevezett alapnyelvezet-térképet. Meghatározott módon, konkrét kérdéseket teszek fel, és a válaszok alapján összekötjük az egyes pontokat. Ha elegendő pontot kötünk össze, akkor a történet összeáll. Így tehát, ha nem is hallottuk a teljes történetet, nagyjából sejtjük, hogy mi történhetett. Ha valamilyen viselkedés nem vezethető vissza gyermekkorunkra, vagy azokra a történetekre, amelyeket ismerünk, akkor valószínűleg egy korábbi családi történethez van köze. Mindig bebizonyosodik, hogy ha valaki nem vesz tudomást a múltjáról, akkor az később visszatérhet, és kísértheti őt. Ha viszont feltárjuk, akkor már nem kell, hogy mi magunk is megismételjük. Igenis megtörhetjük ezeket a káros mintákat.
Forrás: www.psychologytoday.com
Ajánlott könyv: Mark Wolynn – ÖRÖKÖLT CSALÁDMINTÁK
