Jeffrey Moussaieff Masson New York Times bestsellerszerző könyvében szívből jövő, őszinte felfedezőútra kísér bennünket a szeretett kedvencünk eltávozását feldolgozó gyász folyamatában. Az Elvesztett társaink hiánypótló kötet, kézzelfogható megoldásokat és gyógyító gyakorlatokat kínál egy igazán fontos kérdésre. Jeffrey Moussaieff Masson személyes hangvételű könyvében különleges mélységgel közelíti meg ezt a szívszorító témát, arra biztatva az olvasót, hogy minden esetben merjünk utat engedni az érzéseinknek, éljük meg a gyászunk minden folyamatát, a nekünk megfelelő módon. Szívhez szóló tanácsokkal teli kötet ez, gyógyító szertartásokkal, amelyekkel megemlékezhetünk elvesztett lelki társainkról és a velük töltött földi kapcsolatunkról.
Jeffrey Moussaieff Masson amerikai szerző, pszichoanalízissel foglalkozó könyvei után a kilencvenes évektől fogva az állatok érzelmi életének kutatója. 12 könyv sikerszerzője, amelyek közül a Miért sírnak az elefántok címűt 20 nyelvre lefordítottak. Masson a veganizmus híve és elkötelezett állatvédő, jelenleg Ausztráliában él feleségével.
Vajon miért sírunk, amikor azt látjuk, hogy a szeretet áthatol a fajok közti akadályokon? Úgy hiszem, van bennünk egy mély, ősi vágy aziránt, hogy egy másik faj tagjaihoz is kötődjünk. Már az is hatalmas csoda, hogy ilyen könnyen megteremtettük ennek a lehetőségét két háziasított fajjal, a macskával és a kutyával. Sok olyan ember van, akinek ez lovakkal és a madarakkal is sikerült, és néhány olyan is, akik vadállatokkal tapasztalták meg ezt az érzést. Ebben a könyvben ezeket az embereket szeretném bemutatni. De nemcsak arról a tényről írok, hogy két különböző faj elérte ezt a csodát, és hogy ez mindkettőjüket örömmel és bámulattal tölti el, hanem arról is, hogy a végén ugyanolyan nehéz lemondani erről a kapcsolatról, mint amikor a körülmények arra kényszerítenek minket, hogy elváljunk egy szeretett embertársunktól. Óriási kihívás szembenézni egy szeretett társ halálával, legyen szó az anyánkról, apánkról, gyermekünkről, barátunkról, házastársunkról, vagy egy olyan állatról, aki családtaggá vált. A videóban láthattuk, hogy ez egy vadállat, sőt egy fogságban élő vadállat esetében is megtörténhet. A halál egy szintre hozza a feleket, és az sem számít, ki gyászol kit. A gyász mindkét oldalon kézzelfogható, és átjárja egész lényünket.
Nincs jobb módja a különböző élőlények egymás közötti megértésének, mint a halál pillanata. Hirtelen megértünk valamit, és úgy tűnik, ők is. Hogy mi ez a valami, nehéz lenne szavakba önteni. Tudjuk, érezzük és értjük, de nem tudnánk leírni vagy megmagyarázni. Bárki, aki látta már haldokolni a saját kutyáját, tudja, miről beszélek.
Ez a könyv arról szól, hogyan lehetünk szemtanúi a végnek. Talán mi vagyunk a halál angyalai? Sajnos nem köthetünk alkut a szerettünk helyett. De nem vagyunk teljesen eszköztelenek.
Többet is tehetünk annál, minthogy egyszerűen csak végignézzük egy szeretett állat halálát. Mellettük lehetünk az utolsó pillanataikban, ami nagyon sokat segít rajtuk (és talán rajtunk is).
Ebben a könyvben azt mutatom meg, hogyan történhet ez, és hogy mi az, amit én is és mások is hasznosnak tartunk, ha szeretett állatunk élete a végéhez közeledik. Ha tudják, hogy ott vagyunk, egészen másképp érzik magukat. Ezzel tartozunk nekik. Szívszorító élmény, de bárkivel is beszéltem, aki ott volt a végénél, boldog volt, hogy megtette önmagáért és szeretett társáért. Hogy ott volt, és teljes mértékben jelen volt.
Felkavaró és nehéz érzés, hogy oly sokáig együtt élünk egy szeretett kutyával, macskával vagy egyéb állattal, majd hirtelen rádöbbenünk, hogy közeleg a vég. Ez az érzés rendkívül összetett. Egyrészt ráeszmélünk, hogy véget ért életünk egy szakasza. Másrészt el fog hagyni bennünket az az élőlény, akit annyira szerettünk, és aki nagyon fontos szerepet töltött be mindennapi életünkben. Rádöbbenünk, hogy nemsokára mi is elmegyünk, és csak emlékeket hagyunk magunk után, és hogy a halállal szemben tehetetlenek vagyunk. Egy állat halála más, mint egy emberé. Egy haldokló emberrel beszélgethetünk, felidézhetjük vele a múltat, és beszélhetünk vele az érzéseiről. Ha egy kutya érzi, hogy közeleg a vég – meg vagyok róla győződve, hogy érzi –, egészen másképp kezd ránk nézni. Nem tudjuk pontosan, mit kér tőlünk, de megszakad a szívünk.
Mostanában egyre gyakrabban gondolok Benjy közelgő halálára. Benjy egy tizenhárom éves sárga labrador. Velem és a feleségemmel, Leilával, valamint a két fiammal, Ilannal és Manuval élt együtt tizenegy éven át. Várható életkora tíz-tizenkét év, ami azt jelenti, hogy hamarosan el fog pusztulni. Már a gondolata is elviselhetetlen. Magam előtt látom, ahogyan a dolgok rosszra fordulnak, és felhívom az állatorvost, aki eljön, és ad neki egy injekciót. Én a karjaimban tartom Benjyt, és nézem, ahogyan távozik belőle az élet. Látom, hogy értetlenül néz rám, és megnyal. Miért ilyennek képzelem ezt a helyzetet? Mert ilyennek mesélték el a barátaim és az állatok érzelmi életéről írt könyveim olvasói.
Semmi sem visz minket közelebb a macskánkhoz és a kutyánkhoz, vagy bármilyen más állathoz, mint a haláluk. Annyival rövidebb az életük, mint az emberé! Tudjuk, hogy egyszer eljön a haláluk, de bármennyire is próbáljuk hozzászoktatni magunkat az elkerülhetetlenhez, mégis sokként ér bennünket. Próbáltam megérteni, mi lehet ennek az oka. Talán az, hogy segélykérőn néznek ránk, és amikor haldokolnak, azt akarják, hogy segítsünk rajtuk? Szeretnénk segíteni, de nem tudunk. Hirtelen tehetetlennek érezzük magunkat. Szembe kell néznünk a halandósággal, és különösen az ő halandóságukkal, akik bizonyos értelemben családtaggá váltak. Talán többek is, mint családtagok, talán egészen a részünkké váltak.
Amikor megemlítettem a barátaimnak, hogy gondolkodom egy ilyen témájú könyv megírásán, mindegyiküknek volt egy története. Még aucklandi szemész barátom, Grant Watters is azt mondta: „Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha meghalna a kutyám.” Aztán hozzátette, hogy lehet, hogy az IQ-juk nem a legmagasabb, az EQ-juk, azaz az érzelmi intelligenciájuk azonban az egekben van! Teljes mértékben egyetértek vele.
Ebben a könyvben ezeket a kérdéseket szeretném körbejárni az állati társaink haláláról való elmélkedéssel. Ebben az általam kapott sok-sok levél, valamint a háziállatukat elvesztő barátaimmal és a haldokló állatoknak, valamint azok emberbarátainak segítő állatorvosokkal folytatott beszélgetések segítenek – tudatosan kerülöm az állattulajdonos szót. Könyvemben elsősorban kutyákra és macskákra fókuszálok, de más olyan állatokról is említést teszek, akikkel megoszthatjuk az életünket. Azt gondolom, hogy az elmúlt évtizedekben óriási változásoknak lehettünk a tanúi. Míg az állatok feletti gyászon egykor gyorsan túl kellett lennünk, ma egészségesnek és természetesnek érezzük, ha valaki szomorú egy állat elvesztése miatt. A könyvemben közelebbről is szeretném megvizsgálni a veszteség pszichológiáját.
A kutyák és a macskák állítólag nem érzik meg előre a halálukat, én azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz. Persze mondhatjuk, hogy ez az egész csak feltételezés, de az a sok történet, amit hallottam és olvastam, mind azt támasztja alá, hogy a kutyák vagy a macskák (utóbbiak valószínűleg kevésbé, mint a kutyák) egészen különösen viselkednek az emberrel a haláluk pillanatában. Mintha felfognák, hogy ez lesz az utolsó búcsú, és mintha tudatában lennének a pillanat mélységének. Ez nem egy szokásos búcsú, aminek, meggyőződésem szerint, a kutyák tudatában vannak. A halál ugyanolyan fontos a számukra, mint nekünk, embereknek. Számomra ebből az következik, hogy az állatokhoz fűződő kapcsolataink sokkal mélyebbek, mint azt általában gondoljuk. Ez az érzelmi kötelék semmivel sem kevesebb, mint a szülő és gyermeke közötti kötelék. Ahogyan a gyermekeinket, úgy az állatainkat sem akarjuk elveszíteni, ezért ha elpusztulnak, hasonló érzést élünk át.
Forrás: Elvesztett társaink
Ajánlott könyv: Jeffrey Moussaieff – Masson ELVESZTETT TÁRSAINK
